Szivárvány, 1982 (3. évfolyam, 8. szám)

1982-09-01 / 8. szám

Titó-ügy után kifejlődött. ” E felfogása különös megvilágításba helyezi azt a felismerését, amelyet mottóul választottam. Nyilvánvaló, hogy az elméletnek és a stratégiának az állandóan változó taktikához való gátlástalan hozzáigazítása nagyon közel áll a közmegegyezésen alapuló hazugságok rendszeréhez, amelynek Bibó is hadat üzent. Ha a nácizmus megítélése nem a német állapotok elemzésének, hanem a szovjet külpolitika napi szükségleteinek a függvénye — és ugyanezt mondhatnánk közelebbi fejelményekkel, például a Pol-Pot-rendszernek vagy az iráni változásoknak a megítélésével kapcsolatban is —, akkor olyan hazugsághálóba bonyolódunk, amelyet az emberek túlnyomó többségének egy idő múltán még átvágni sincs kedve. Lukáccsal kapcsolatban azt a szomorú kérdést kell felvetnünk e vita kapcsán, hogy az ideológiai szolgálat bűvkörében a hazugságteremtő politikai manőverek bűnrészese vagy balek áldozata volt-e. Vagyis más szóval: hitt-e valóban abban, hogy Blum-tézises, népi demokratikus perspektívája felülkerekedhet Rákosi pártjában, a Sztálin-vezette kommunista mozgalmon belül, vagy annyira örült az önálló megnyilatkozás lehetőségének, hogy félig-behunyt szemmel hozzájárult eszközzé való degradálásához, ahhoz, hogy a közvélemény megtévesztésére használják fel, amíg erre Rákosiéknak taktikai okokból szükségük volt. Lukács pátoszát az határozta meg, hogy egyensúlyt akart teremteni a párt szolgálata és személyes stratégiai meggyőződése között; olyan történelmi pillanatot észlelt maga körül, amelyben e két szempont konfliktusa rejtve maradhatott. De hogy valóban rejtve maradhasson, háttérbe kellett szorítania 1919 és 1945 között gyűjtött tapasztalatait; úgy kellett fellépnie, mintha ő maga is egy új korszak küszöbén nézne körül a világban, akárcsak vitapartnere. Csakhogy ő, a kommunista párt szószólója, nem csak egy új korszakra függesztette szemét, hanem egy 1919 óta tartó folyamatra is. Ez a folyamat olyan tanulságokkal kedveskedett, amelyeket Lukácsnak, éppen saját népfrontos koncepciója érdekében, feltétlenül el kellett hallgatnia vagy felejtenie, vagy — és ez a legvalószínűbb — fel kellett függesztenie az e korszakról összesereglett tudását, hogy jó lelkiismerettel vitázhasson.

Ha pontról pontra foglalkoznék a vita részleteivel, pusztán idézetek

segítségével bebizonyíthatnám: Bibó válság-leltárát nem kaszszandrai kétségbeesés, hanem a szerző realitás-érzéke állította össze; megoldási javaslatai pedig nem az utópia zátonyain szenvedtek hajótörést, hiszen éppen józanságuk és visszafogottságuk lepi ma meg az olvasót, az a képességük, hogy a másik fél szemszögéből is fel tudják mérni az esélyeket és tennivalókat. Bibó reálpolitikai javaslatai azért bizonyultak megvalósíthatatlanoknak, mert a valóság — részben a világhelyzet parancsára — nem óhajtott reálpolitikai utakat követni. Tudom, hogy ez a megállapítás paradoxonnak látszik: a valóságnál — a mindenkori uralkodó rétegek által folyton-folyvást alátámogatott köz- 78 -