Szivárvány, 1982 (3. évfolyam, 8. szám)

1982-09-01 / 8. szám

felfogás szerint — semmi sem lehet valóságosabb. Ez a felfogás a létezés puszta tényét a szükségszerűség sugárkoszorújával ékesíti. Csakhogy a valóság abszurditásba is torkollhat — gondoljunk például Hitler mázolósegéd pályafutására —, és a realitás megrekedt az elpackázott lehetőségek lomtárában. Bibó politikai filozófiájától távol állt a fegyverletétel az éppen uralkodó tények parancsuralma előtt — a történelmet a szakadatlanul változó alternatívák mozgásterében élte át: „Nem hiszek a történelemben százszázalékos szükségszerűségekben, hanem hiszek bizonyos nagy vonalakon belül több-kevesebb lehetőségekben, melyet lehet elpuskázni és lehet szerencsés vágányokra irányítani. ” Sehol sincs garanciája annak, hogy a legreálisabb lehetőség válik realitássá. Persze nálunk, ahol — legalábbis 1867 óta — a kicsinyes viszonyokkal való kicsinyes kiegyezés számít reálpolitikának, fantasztikus képzelgésnek tűnhet a Bibó-féle reálpolitika-fogalma, mely a lét reális felmérését nem az alkalmazkodás vágyával, hanem a Legyen-nek, a jövőnek a reális megformálása céljából hajtja végre. Amikor a „szerencsés vágányok " különféle okokból felrobbantak, és létrejött az az időszak, amelyet „a személyi kultusz korá”-nak szoktunk becézni, ez a fejlődés — nagyonis reális politikai taktika eredményeképpen — a reálpolitikai felismerések egész sorának semmibevevése és kiküszöbölése útján ment végbe. Az 1945-ös vita már módszerében is előre jelzi ezt a folyamatot. A történelem tragikomikus fintorai közé tartozik, hogy a Bibó-féle reálpolitikával szemben az a Lukács György vonultatta fel doktriner tételeit, aki maga is menesztett mórrá változott annak az irreális vonásokban bővelkedő történelmi folyamatnak a során, amelyet érveivel ő is elősegített.

Lukács György teljes joggal a módszer kérdését állította vitacikke középpontjába. De még mielőtt ezt megtehette volna, leszögezte cikke végkövetkeztetését: „Az a kritika, amelyet Bibó István gyakorol a magyar demokrácia állítólagos válságán, fővonalában — eltekintve számos okos és helyes részmegállapításoktól — jobboldali kritika. ” Ez az előlegezett címkézés a módszer kellős közepébe vezet bennünket. Lukács a sztálini korszakban lefolytatott párton belüli viták hagyományos moráljához ragaszkodik, amelyet egyébként vele szemben is oly gyakran alkalmaztak, például a Blum-tézisekkel kapcsolatban, amikor a „jobboldaliság” díszítő jelzőjével eleve diffamálja vitapartnerét. Gondoljuk meg, milyen akusztikája lehetett 1945-ben ennek a minősítésnek? A jobboldali ember legalábbis intellektuális cinkosa az úri Magyarországnak, ha nem rosszabb ennél. Viszontválaszában Bibó elegánsan hárítja el ezt a vádat:

.....a Kommunista Párt kérdése helyettesítődik be a demokrácia kérdése

helyébe. A demokráciát ez a cikk semmiképpen sem a jobboldal felől taglalja, a Kommunista Pártot azonban, minthogy nem állhat tőle balabbra, kívülről nyilván csak jobboldalról lehet taglalni. " A válasz finoman jelzi Lukács vita-módszerének legtámadhatóbb pontját: míg Bibó a négypártos koalíció által kormányzott új magyar demokráciáról beszél,-79 -