Szivárvány, 1982 (3. évfolyam, 8. szám)
1982-09-01 / 8. szám
A kis szoba üres. Az ablakpárkányon fotóalbum, tele néhány hetes csecsemők képével. „Szeretettel a doktor néninek.” Több mint száz kép. Őket „szülte” más gyerekszobákba. Az övé még üres. Októberben múlt harmincéves. Legyen jó ember... Síró, játszadozó s botorkáló gyerekek között találom az egyik kórteremben. Kissé molett, alacsony, jóságos arcú, mint Boticelli madonnái. Gyermekorvos. Az ügyeletesi szobába megyünk, az kicsit csöndesebb. — Falun nőttem fel és a tartózkodó magatartás belém itatódott, de valahogy szerencsém sem volt. A kollégiumból — még gimnazista koromban — nemigen járhattunk ki, csak a hivatalos diákbálokra. Érettségi után ismét más környezetbe kerültem. A Szovjetunióba, Moszkvában jártam egyetemre. Engem a „nagy szabadság” nem ragadott magával, sőt még tartózkodóbb lettem. Húszéves voltam, amikor először megcsókoltak, s harmadéves, amikor a fiú a barátom lett, de ő egy év múlva hazament. Nem magyar volt. Nagyon megviselt ez az eset, és azután már honfitársat szerettem volna, de azok inkább a külföldi lányok kegyeit keresték. Kint már nem lett senkim. Itthon az első hónapok a beilleszkedéssel teltek el és a sok munkával. — Hol lakik? — A nagynénémnél albérletben, s ez is sok mindent maghatároz. Nem szól ugyan bele semmibe, de addig nem fekszik le, míg haza nem érek. — Táncolni, szórakozni, ismerkedni jár valahová? — Az öcsém harmadéves a Műszaki Egyetemen. Az ő rendezvényeikre időnként lemegyek, de az ottani fiúkkal komolyabb kapcsolatot kialakítani nem lehet. Nagyon fiatalok. Éjszakai szórakozóhelyen, bárban még soha nem voltam — mondja és zavarában a köpenye alját húzogatja. — Mozi, színház? — A barátnőmmel időnként nézünk filmet. Legutoljára a Rejtelmes szigetet láttam. — Az kalandfilm tizenéveseknek. Elpirosodik. — Színházba ritkán megyek. Hangversenyen még nem voltam. Qtthon hallgatok zenét, de nem komolyat, pedig tanultam zongorázni. A magyar nótákat és a dzsesszt szeretem. — Van valami terve a férjhez menésre? — A legtöbb nő azt akarja, hogy meghódítsák és ennek érdekében mindent elkövet. Nekem erre sem kedvem, sem időm és csak abban az esetben vagyok hajlandó elébe menni a férfinak, ha fele úton találkozunk. Az ismerős kolléganőim esetei azt példázzák, hogy egy orvosnőnek a szerelemért nem szabad feláldoznia semmit, ami hátráltatná a munkájában. — Most van valakije?-45 -
