Szivárvány, 1982 (3. évfolyam, 8. szám)
1982-09-01 / 8. szám
— Nincs. — És milyen társat képzelne el, akihez férjhez is menne? — Értelmes... családszerető... ne maradjon ki túl gyakran... és legyen jó ember. — Jó ember? — Az. „Mit kérdezhetnék még? Semmit!” — gondolom, és kinézek az ablakon. „Jó ember, hm” — motyogom búcsuzás közben. A becsukott ajtó mögött telefon csörög, szék nyikorog, kopog a fapapucs. Konkrét zene. Ha a mosolyok elapadnak... Csendes ügyelet van, másik kórház a felvételes, nyugodtan társaloghatunk. A modora először szokatlan, olykor „elkerekíti” a mondat végét, de percek múltán megszokom. Szakvizsga után került vissza Pestre, jól ismeri a vidéki életformát is. — Hogy érezte magát a kisvárosban? — Pocsékul. Sáros utak, koszos mozi, bűzös kocsmák, harapós kutyák, befeléforduló, agyonhajszolt emberek. Munka után mehettem az orvosszálló parányi szobájába, ahol ketten laktunk akkora helyiségben, mint egy nagyobb lift. Rokonnal még elviselhető az ilyen kényszerű öszszezártság, de idegennel, akihez semmi közöm... Szórakozás semmi, legfeljebb tévé vagy könyv. Aztán a képmutatás, a komformizmus: ahog_y kiléptem a kórház kapuján, már „viselkednem” kellett, nem vehettem fel farmert, lezser pulóvert, nem vásárolhattam a boltban sört, hiszen az orvosokat mindenki ismeri a városban. Pesten elvegyülhetek a tömegben, nézegethetem a kirakatokat, sétálhatok, ha nem vagyok fáradt. — Miért vállalkozott erre a beszélgetésre? — Érdekel a téma, gyakran eszembe jut, hogy én is egyedül maradok, s ilyenkor dühöngök, megiszom pár pohár konyakot, de ez hülyeség, nincs értelme, ettől még nem találok olyan partnert, aki megérti, hogy miért kések el mindig a randevúkról. Persze, ha van kivel találkoznom, akkor szebben süt a nap, kékebb az ég, ám az a helyzet, hogy nem pattanhatok fel a beteg mellől: Na, viszlát, engem most várnak, majd holnap folytatjuk a kezelést. A férfiak elnézik a „csúszást” egyszer-kétszer, aztán lelépnek és percre pontosan érkező nőt keresnek. Harmincéves leszek, döntenem kellene: akarok-e gyereket vagy sem, de férj nélkül nincs értelme szülni. Nem különös, hogy az tőlem függ, milyen színvonalon végzem a munkám, míg a sorsom alakulása a szerencsére van bízva. Belátom, ha feleség lennék, nem ügyelhetnék havonta nyocszor-tízszer, hiszen azt a családom sínylené meg. De én elsősorban orvos vagyok, s csak azért nem mennék a KÖJÁL-hoz( Közegészségügyi és Járványügyi Állomás — H.L.G.) bacilusokat ellenőrizni, netán laboratóriumba pepecselni, hogy legyen időm gatyát, pelenkát mosni. Képes lennék az anyaságért bizo-46-
