Szivárvány, 1982 (3. évfolyam, 8. szám)

1982-09-01 / 8. szám

¥

rövid időre!” — válaszolt. Erre mit lehet felelni. Fél évig gyermekgondozási szabadságon volt, utána ide kérte magát, mert így van ideje reggel bölcsődébe vinni a gyereket, s délután érte mehet. Szerintem — szakmailag — elrontotta az életét, hiszen mire a körülményei engednék, hogy visszakerüljön a belgyógyászatra, kezdheti élőiről az egészet. A fene se érti ezeket a nőket: ide jönnek tele lelkesedéssel, ambícióval, aztán hirtelen kitör rajtuk valami pánik, gyereket akarnak, s ennek érdekében fölrúgnak mindent. Nemrégiben egyikük — már adjunktus volt, tényleg nagy karrier előtt állt — hozzáment nálánál majd húsz évvel idősebb férfihoz és most körzetben dolgozik. Jó, kellenek oda is orvosok, az igazán tehetségeseknek viszont nem ott lenne a helyük, de hiába, a nők szeszélyeit nehéz kiismerni.

A doktornő szolid, csöndes, halk szavú. Érveit néha túlságosan önzőnek érzem, mégis igyekszem elfogadni, megérteni, mert ő legalább keményen harcol vágyainak beteljesüléséért, s nem a négy fal között pityereg a sorsot hibáztatva.

— Harminc felé közeledve legtöbb nő igényli a családot. Nem hiszem, hogy gyerek nélkül teljesnek érzik életüket. Én különben sem vagyok tudományos beállítottságú, a gyakorlati feladatok jobban érdekelnek. Sokáig elhittem: a munka mindenek fölött! Aztán egyre gyakrabban éreztem esténként a magányt. Ezért is szültem meg a kisfiam. Nagyobb boldogságot jelent ő nekem, mint az, hogy orvos lehetek. Társ nélkül ugyan elég nehéz, férjemmel végleg szakítottam, ám most segítenek a szüleim. Később csak találok valakit, aki szeret engem, a gyereket. Miklóska három éves lesz, értelmes, beszél, mindenre kíváncsi...

— Nem hiányzik neki az apa?

Rágyújt. Mélyen leszívja a füstöt, s a cigarettát tartó keze remeg. Hallgatunk. A rádió Bródy János énekét sugározza: „Földvár felé, félúton...” Elnyomja a csikket, sóhajt.

— Idáig még nem látta az apját, mert az nem kíváncsi a fiára. Szerinte inkorrektség volt tőlem, hogy megkérdezése és beleegyezése nélkül szültem, a magam passziójára. Ezzel neki csomó kellemetlenséget okoztam, pedig tartásdíjat nem is kérek, csupán a nevét adta. Nem értem, mi a baja. Kibékültünk, úgy tűnt, minden rendbe jön. Ekkor lettem terhes és úgy döntöttem: megtartom, hiszen nemcsak a munkámról akarok alkalomadtán mesélni, hanem a gyerekemről is. Persze, néha akadnak kínos szituációk. Tegnap egyik kollegám vitt el a bölcsődébe, mivel a kocsim szervizben volt, és Miklóska azt mondta neki: „Papa... itt a papa...” —, s ugrált örömében. Majdnem bőgni kezdtem, azt éreztem, hogy megloptak, nem én vagyok neki a minden. Belátom, ez önzőség, de miatta áldoztam fel a hivatásom, nincs szabad időm.

— Ha így gondolkodik most, mi lesz később?

— A pillanatnyi keserűség idézte ezt elő. Úgysem lehetek főorvos, professzor, tehát mindegy, hol látok el olyan feladatokat, amire a dip-39-