Szivárvány, 1982 (3. évfolyam, 8. szám)

1982-09-01 / 8. szám

női szakma, nevezetesen a sebészetet. Nem elhivatottságból lettem orvos, mint azt sokan állítják magukról. Kezdetben azt láttam, hogy az orvosokra felnéznek az emberek, jól keresnek. Legtöbb fiatal a pályaválasztáskor azért jelentkezik valamelyik egyetemre, mert diplomás akar lenni, először majdnem mindegy hová veszik fel, csak bekerüljön, s menetközben alakul ki: jól választottam-e. Én a hivatásom megtaláltam, de arra nem számítottam, hogy ilyen árat fizetek érte.

Rövidre vágott körmeit nézi tűnődve és konokul rágcsálja a sóssüteményt, mintha a bizonytalanságát táplálná vele.

— Partnere van?

— Fiúm?... Az nincs! Bár az egyetem utolsó évében éreztem, jó lenne olyan komolyabb kapcsolatot létesíteni, amiből házasság lehet, mert rengeteget hallottam arról, hogy később egyre csökken a férjhezmenési esély, de vannak bizonyos feltételeim. Nem arról van szó: csak diplomáshoz lehet feleségül menni, ám a diákévek alatt kialakul egyfajta igény. Különben én hiába tartom elképzelhetőnek, hogy hozzámegyek egy művelt szakmunkáshoz, netán technikushoz, muszáj adni a környezet véleményére, mert kiközösítve nem lehet élni. Az ismerkedési lehetőségek viszont korlátozottak, pontosabban: nincs. Marad a minél intenzívebb munka, s egy csomó pótcselekvés. Nyelvtanulás, olvasás, de ezek is inkább szakmai jellegűek, mert fontos lépést tartani a férfi kollegákkal, különben lemaradnék tőlük és hallgathatnám a megjegyzéseket. A fiatal orvosnők két malomkő közt őrlődnek, s ebben a korban elég nehéz eldönteni, hogy mit tartsanak fontosabbnak: a családot vagy a hivatást. Ha szakmailag képzik magukat, azt a magánéletük sínyli meg, ha pedig férjhez mennek, gyereket szülnek, akkor szakmailag maradnak le jelentősen. Paradox a helyzet, hiszen az egyetemi felvétel a nőknek kedvez, mert kétszer annyi lányt vesznek fel, mint fiút, de végzés után szinte mindenütt a férfiakat fogadják szívesebben. Előbb lesz belőlük adjunktus, főorvos. Ez érthető is: egy férfinak alig van más dolga ötthon, mint a tudásának gyarapítása, válogathatnak a „feleségnek jelentkezőkben”, aki kiszolgálja őket...

— Szokott káromkodni? — szakítom félbe a keserűséggel teli szózuhatagot.

Csodálkozva rámnéz, aztán nevetni kezd. Görcsös indulata felenged, ám csak néhány másodpercig türtőzteti magát. Beszélnie kell, mert végre elmondhatja egy idegennek azt, amire a kollegái legyintenének.

— Férfiak között dolgozom, fölveszem a stílusukat, szokásaikat és kezdem az ő szemükkel nézni, hogy a medicinán belül egyes szakterületek miért nem valók nőknek, s főleg nem anyáknak. Délután négy óra körül már idegesek, sietnének haza, bevásárolni, a bölcsődébe. A munkahelyen viszont az számít, ki mennyire aktív, alkalomadtán meddig marad bent. Tehát azok a nők, akik egy bizonyos szakmai kvalitás eléréséig nem mentek férjhez, akkor a későbbiekben ezt azért nem tartják fontosnak, mert-36-