Szivárvány, 1982 (3. évfolyam, 8. szám)

1982-09-01 / 8. szám

abból a bizonyos szintből nem akarnak engedni. Vegyük példaként a sebészetet: ha lenne családom, nem maradhatnék itt minden nap késő estig, nem vállalhatnék annyi ügyeletet, nem járhatnék továbbképzésekre, vagyis olyan helyet kellene keresnem, ahol mindezekre nincs szükség Mehetnék rendelőintézetbe, ott pedig csak gyógyuló sebeket kötözhetnék, de nem azért tanultam keményen évekig, hogy keléseket vagdossak. Inkább legyek magányos, legfeljebb ha nagyon unatkozom, beülök az autóba és furikázok, esetleg elmegyek teniszezni, lovagolni, s igyekszem elfelejteni, hogy nő vagyok, akinek az élet törvényei más feladatot is szánnának.

Bár határozottan mondja mindezeket, de vajon hihetünk-e a — látszólag — konok eltökéltségben, hiszen nehéz elképzelni: van olyan ember, akit teljesen leköt a foglalkozása, csak a munka kielégíti. Tudom, amikor „szikével nyúlunk a lélekhez", csupán azok nyílnak meg igazán, akiknek már nagyon fáj a magány, és különösen a nők közül vallják be kevesen, hogy nemük dömping-versenyében — aminek célja a társkeresés — lemaradtak.

Vélemény I.

A kisvárosi kórház igazgatója három évtizedes gyakorlattal vette át az intézmény vezetését, végigjárta a „lépcsőket”, tapasztalatból ismeri a gondokat. Beszélgetésünk folyamán igyekszik mindvégig tárgyilagos maradni, nem „férfi ésszel” gondolkodni, ám néha képtelen a szubjektív indulatait legyőzni.

— Az orvosi pálya elnőiesedése nem speciálisan magyar jelenség. Hasonló a helyzet nyugaton és a Szovjetunióban is. Nálunk annyiban más, hogy elsősorban a fekvőbeteg intézeteknél kell számolni az arányok eltolódásával, különösen a bel- és gyerekosztályokon, szemészeten, röntgenen, laborban, anaeszthesiológián. A manuális területekre — sebészet, nőgyógyászat — kevesen tudtak idáig betörni, de nem is nagyon akarnak, mert ezek fizikailag elég strapásak. Minden esetre összkórházi szinten figyelembe kell venni, hogy a feladatokat egyre inkább nőkkel muszáj teljesíteni, de ez a beilleszkedés pillanatától egész sor problémát jelent: az. egyén és közösség, valamint a hivatás és magánélet konfliktusait.

— Kicsit részletesebben elemezze az első kettőt!

— Az emberek szemében hosszú ideig a férfi személyesítette meg az orvost, s bár lassan hozzászoknak, hogy van doktornő is, még elég sokan nehezen fogadják el őket. Aztán: ahol sok nő van együtt, több a civakodás csipp-csupp ügyeken. A nővérek hamarább feleselnek vissza az orvosnőnek, nehéz a tekintélyt tartani, főleg akkor, ha előtte a divatról társalogtak, egymás sminkszerét használták és így tovább. De a betegek is merészebben vitáznak az orvosnőkkel, gyakoribb a durva hang, az otromba tréfa. A kolleginák hozzám jönnek panaszkodni, most mit tegye-37-