Szivárvány, 1982 (3. évfolyam, 8. szám)
1982-09-01 / 8. szám
— Az egyedülállók közül csak négyen vannak bent — mondja — a többiek szakvizsgára készülnek vagy szabadnaposak. Ebből a négyből háromnak — az információm szerint — valóban nincs kapcsolata senkivel, egynek pedig viszonya van a kollégájával, aki azonban nős és két gyermek apja. Most kértek meg a család tadjai, hogy próbáljak véget vetni ennek, ha kell, hivatalos úton. Én döntsem el, meddig magánügy és mikortól közügy két ember ilyen kapcsolata? Ha a hivatásomnak élek... Néhány perc múlva törékeny, kontyos, szemüveges, „intellektuális típusú” nő lép a beszélgetés idejére rendelkezésemre bocsátott irodába. — Köszönöm, nem dohányzom — hárítja el a kínálást. — Mondja, mi érdekli? — Az, hogy miért és hogyan él egyedül? Megmerevedik a kérdésemtől, a néhány másodpercnyi csöndben leveszi kezét az asztalról és az ölébe teszi. A tekintetét elkapja, nem néz rám. A továbbiakban is lehajtott fejjel beszél. — Férjhez mehettem volna az egyetemen, de akkor valamelyikünknek a munkahely megválasztásánál a másikhoz kellett volna igazodnia. Két ember, akiket a szerelem hozott össze, ezzel még nem válik azonossá. Ez csak az irodalommal foglalkozó nők fantazmagóriája. Amikor az egyik mindent föláldoz, s igényt formál az azonosulásra, ugyanakkor, elvitatja a másiktól azt a jogot, hogy ugyanarra az érzésre másként reagáljon. Én ezt nem akartam. Amikor idekerültem, a belgyógyászati osztályra vettek fel, de fél év múlva leküldték helyettesíteni a proszektúrára, így kezdődött. Akkoriban ismerkedtem meg itt egy mérnökkel. Nagyon jól megvoltunk egymással, és úgy volt, hogy összeházasodunk. Közben megszerettem az új munkámat és maradtam. Egyik találkozásunk alkalmával elmondtam neki, hol helyettesítek, és azt, hogy valószínűleg ott is maradok. Megkérdezte, mit kell ott csinálnom. Mondtam, boncolom a kórházban meghalt betegeket és jelentést készítek a halál okáról. Néhány percig nem szólt semmit, majd felállt és elment. Utána nem akart velem találkozni. — És azóta? — Volt még néhány ismeretségem, de nem a városiak közül. Amikor nekik is megmondtam, hogy hol dolgozom, valamilyen indokkal ők is szakítottak velem. Időközben rájöttem arra, ha a hivatásomnak élek, mert végül is orvos vagyok, nemigen találok férjet magamnak. Belenyugodtam. Akar még valamit kérdezni? — Semmi remény arra, hogy a másik hivatásának, az anyaságnak is élhessen? — Nincs. Talán Pesten lenne, de itt semmi. Az orvosszálláson lakom. Szabad időmben olvasok, nyelveket tanulok, zenét hallgatok. Időnként- 30 -
