Szittyakürt, 2008 (47. évfolyam, 1-6. szám)
2008-05-01 / 3. szám
2008. március «lîîVAKÔfcî 9. oldal megkérdezheti a népet, hogy helybenhagyj a-e, vagy sem a kormány által tervezett vagy hozott intézkedést. Ez valamely adott törvényre is vonatkozhatott. A népszavazásra bocsátott intézkedést akkor lehetett elfogadottnak tekinteni, ha az megkapta a támogató szavazatok egyszerű többségét. Ez alkalmazható volt az Alkotmányt módosító törvényre is. Ha a nép helybenhagyja a szóban forgó intézkedést, akkor ez utóbbi a Berlinben 1933. júl. 14-én hozott „Törvény a nép és a Birodalom közötti egyensúly megbomlásának elhárítására” szövegű jogszabály III. cikkelyével összhangban átültethető a gyakorlatba. A birodalmi belügyminiszter feladatává vált, hogy minden olyan törvényes és adminisztratív intézkedést megtegyen, ami szükségessé vált az adott törvény végrehajtására. A szavazás titkos, és a szavazó állampolgár minden kényszertől mentesen szavazhatott. Senki sem akadályozhatott meg egy németet abban, hogy ha akar, nemmel szavazzon. És ténylegesen bizonyos számú ember nemmel szavazott minden népszavazás alkalmával. Más milliók éppen olyan könnyen szavazhattak volna ugyanígy. Mindazonáltal a „nem” szavazatok százalékaránya rendkívül alacsony maradt: 10% alatt. A Saar-vidéken pl., ahol az 1935. januári népszavazást elejétől a végéig felügyelték a szövetségesek, de az eredmény itt is ugyanaz lett, mint a Birodalom többi részében: több, mint 90% szavazott „igennel”, vagyis a hitleri Németországgal való egyesülés mellett! Hitlernek nem kellett félnie az ilyen titkos népszavazástól, mert Németország népe gyakorlatilag egyöntetűen támogatta őt. A szerző anonim. (Ford.: Tudós-Takács János) Günter Deckert tudósítása: „A NÉMET JEANNE D’ARC” PER Sylvia Stolz ügyvédnő a Mannheimi Kerületi Bíróság előtt 2007. november - 2008. január. II. rész Hatodik nap (2007. december 6.) Glenz bíró a tárgyalás elején megkérdezi Stolz Sylviát, hogy óhajt-e részleteket közölni a gazdasági helyzetéről, annak érdekében, hogy költségtérítést kapjon a utazási költségeiért. Sylvia a kérdést elhárítja magától. Tájékoztatja a Bíróságot, hogy mindenekelőtt azokat a dokumentumokat akarja megvilágítani, amelyeket a Bíróság jegyzőkönyvbe olvasott. Rámutat arra, hogy ő egy gondolati bűn miatt áll bíróság előtt, és a Bíróság korlátozó módszere miatt a közönség valószínűleg nem képes megérteni a gondolati öszszefüggését, nem képes megérteni a stratégiáját. Ezért formális döntést kér a Bíróságtól. Glenz bíró azt válaszolja, hogy a Bíróság ezzel később fog foglalkozni. 9 óra 11 perckor bevezetik az első tanút. Ez Ulrich Meinerzhagen bíró, aki a Zündel-perben elnökölt és egy korábbi határozatáról híres/hírhedt. E határozat szerint: „Lényegtelen, hogy a holocaust megtörtént-e vagy sem. Tagadni büntetendő vétség.” Glenz bíró röviden kifejti, hogy mit akar tudni a Bíróság, majd arra kéri a tanút, hogy jellemezze általában a Zündel-pert és abban kifejezetten Sylvia Stolz szerepét. Meinerzhagentől a 2006. februári és márciusi perrel kapcsolatban mindenekelőtt megtudjuk, hogy terjedelmes részleteket jegyzőkönyveztetett. Ez 1975. óta nem volt szokásos bírósági eljárás. Glenz bíró felszólítására Meinerzhagen különböző részleteket olvasott fel. Arra a kérdésre válaszolva, hogy volt-e jogi együttműködés Sylvia és Horst Mahler között, aki a Zündel-per idején börtönben volt, Meinerzhagen igennel felelt. Meinerzhagen a tanúvallomását 11 óra 57 perckor fejezte be. Ezután Bock ügyvéd néhány rutinkérdést tett fel, majd az ebédszünet után Sylvia kérdezte a tanút. Glenz figyelmezteti, hogy „legyen objektív”, és „ragaszkodjék a tárgyhoz”, utalva a káros következményekre, ha nem így tesz. Sylvia a következőket kérdezi: 1. kérdés: Miért volt annyira nyugtalan Meinerzhagen a Bíróság által kirendelt védők és Zündel védője közötti konfliktus miatt? Válaszában Meinerzhagen utal egy Schütz nevű, Mainzból származó ügyvéd megjelenésére, akit Zündel rövid idő után elküldött. Meinerzhagen azt mondja, hogy Sylviát a 2005. október 18-i levele miatt küldte el, mert az ő szemében megbízhatatlannak bizonyult egy „átlagos bírósági eljárásra”. Hozzáteszi, hogy elutasította Rieger, Schaller és Bock ügyvédeket is. Azt mondja: szívén viselte, hogy rendben follyék le a bírósági eljárás, mivel világos volt számára, hogy a per kezd elhúzódni, és aggódott a megmaradó ügyvédek lehetséges veszteségei miatt. 2. kérdés: Meg lehet-e engedni egy ügyvédnek, hogy ügyfele érdekében kifejezze kétségeit a „holocaust” hivatalos ismertetésével kapcsolatban? Meinerzhagen megpróbálja magyarázni és védeni a „kézenfekvő nyilvánvalóságot”, úgy ahogyan azt a Szövetségi Legfelső Bíróság meghatározza. Szerinte az ügyvéd kötelessége, hogy bevésse a vádlott tudatába, mi a helyes bírósági eljárás, és ellenőrizze, hogy a vádlott megértette-e a mondottakat és hajlandó-e betartani azt. 3. kérdés: A Zündel-per idején ismerte-e Meinerzhagen Fritjof Meyernek, a Spiegel újságírójának az Osteuropa 2002. májusi számában megjelent cikkét? Meinerzhagen azt feleli, hogy nem ismerte, és csak akkor olvasta, amikor egy indítvánnyal kapcsolatban beterjesztették hozzá. Glenz félbeszakítja és megkérdezi, hogy Stolz miért teszi fel ezt a kérdést. Sylvia kifejti, hogy ha Meinerzhagen ismerte volna Meyer cikkét és annak viszonyát a bírósági jogsértésekhez, akkor az ő ténykedéseit meg Sylvia Stolz kellett volna engednie, mint jogosakat. Erre Glenz kijelenti, hogy Sylvia kérdése „nem tartozik az eljáráshoz”. Hozzáteszi, hogy a Zündel- és a Rudolf-üggyel foglalkozó bíróságok annak idején igyekeztek megakadályozni azokat a „trükkös kérdésfeltevéseket”, amelyek magára az eljárás lényegére vonatkoznak. Sylvia rámutat, hogy Glenz bíró nem alkalmazhatott volna vele szemben ilyen rendelkezést, mert ő még nem tette fel a maga kérdését. Ezt az érvelést Bock ügyvéd támogatja. De Glenz hajthatatlan. Vita alakul ki közte és Sylvia között arról, hogy Sylvia „megzavarta-e az igazságszolgáltatás menetét?” Sylvia rámutat, hogy számos politikai perben a bírók nyilvánvalóan elferdítik a jogot és jogtalanul járnak el. Számos ilyen incidens volt a Zündel-perben is. Sylvia megkérdezi, szabad-e, sőt kell-e egy bírónak az új bizonyítékot megfontolni? Végül is, maguknak a bíróknak kell meghatározniuk, hogy mi a bizonyíték; és nem lehet örökké a felsőbb szintű Bíróságokhoz fordulni. Glenz megkérdezi, hogy mi az, amit meg kellene tenni sajátosan az ő ügyével kapcsolatban. Sylvia azt feleli, hogy Meinerzhagen megakadályozta őt a kötelessége teljesítésében: abban, hogy megvédje az ügyfelét bizonyíték beterjesztése által. A bíróság visszavonul 17 percre tanácskozni. Ezt követően Sylvia újra felteszi a Meyer-cikkel kapcsolatos kérdését. Glenz ismét félbeszakítja: azt mondja, nem engedi feltenni ezt a kérdést, mert nincs köze Sylvia vádiratához, és ezért Meinerzhagen nem köteles arra válaszolni. Sylvia megjegyzi, hogy ez a rendelkezés még jobban bizonyítja, hogy a „holocaust ’-perek kizárólag politikai természetűek és rendkívüli bírósági eljárások szerint folynak. 4. kérdés: Sylvia megkérdezi Meinerzhagentől, hogy a Meyer-cikk miért volt elegendő ok arra, hogy a Bíróság mellőzze a „kézenfekvő nyilvánvalósággal” kapcsolatos kételyeket? Meinerzhagen azt feleli, hogy a Meyer-cikk lényegében megerősíti a megsemmisítési tételt. 5. kérdés: Sylvia megkérdezi, hogy Meinerzhagen szerint a Meyer-cikk akkor is megerősíti a megsemmisítési tételt, ha egyébként elismeri, hogy a bűncselekmény helyére és az áldozatok számára nincs tapasztalati bizonyíték? Meinerzhagen azt feleli, hogy az állítólagos megsemmisítés helye lényegtelen, és az áldozatok száma nyitott kérdés; pontosan nem határozható meg. Egyre izgatottabban hozzáteszi: Auschwitz mindazonáltal történelmi tény. 6. kérdés: Sylvia megkérdezi: előfordult-e a Zündel-per folyamán, hogy az egyik tanú ellentmondott valamelyik másiknak? Itt Sylvia a „holocaust” hivatalos változata és a Meyer-cikk következtetései közötti ellentmondásokra utal. Meyer következtetései nem eredményeztek büntetőpert. Glenz kijelenti, hogy Sylvia kérdése Meinerzhagen „szubjektív tudatára” vonatkozóan nem jelentős a per szempontjából. A bírói rendelkezés jogi alapját a Szövetségi Legfelső Bíróság folyamatos jogi nyilatkozatai adják. Úgy határoz továbbá, hogy Meinerzhagen „holocaust”-tudatára vonatkozóan minden kérdés megengedhetetlen és tiltott. 7. kérdés: Vajon a különböző vélemények az Auschwitz-i „holocaust” helyével kapcsolatban kétségeket támasztottak-e Meinerzhagen számára? Meinerzhagen nem hajlandó válaszolni; hivatkozik Glenz legújabb rendelkezésére. Sylvia előbb Glenzhez fordul, hogy engedélyezze Meinerzhagennek a választ, és miután ezt Glenz megtagadja, az egész Bíróság válaszát várja. A bírák közötti rövid suttogás után Glenz tudtul adja, hogy a Bíróság támogatja a rendelkezését. 8. kérdés: Sylvia rámutat: éveken át ténynek tekintették, hogy Auschwitzban több millió zsidót gázosítottak el, és megkérdezi, hogy mi lenne, ha a tanúk ezt még mindig érvényesnek tekintenék, noha az Auschwitz-i Múzeum vezetősége drasztikusan csökkentette az áldozatok számára vonatkozó becslést kb. 4 millióról mintegy kb. 1 millióra. Erre Meinerzhagen azt válaszolja, hogy Auschwitz-et a zsidók megsemmisítése fő helyének tekintik. Ezt „változatlan történelmi ténynek” nevezi. Glenz ismét megszakítja a választ, és kijelenti, hogy a kérdés a tanúk szubjektív észleléseire vonatkozik, és nincs engedélyezve, mivel nem tartozik sajátosan Sylvia vádiratához. Sylvia ismét döntést kér az egész Bíróságtól. Öt perces tanácskozás után Glenz kihirdeti, hogy a Bíróság támogatja a rendelkezését. 9. kérdés: Ismerte-e Meinerzhagen a Zündel-per idején a Szövetségi Gyűlés határozatát a „kézzelfogható nyilvánvalósággal” kapcsolatban? A bírósági rendelkezés alapján Meinerzhagen megtagadja a választ. Mindazonáltal egy váratlan, lendületes kitörésben ezt mondja: „De az igaz!” Erre Sylvia megjegyzi, hogy szeretné megvilágítani a témát, de a Bíróság ezt nem engedélyezi. Ezen kívül Glenz megfenyegeti Sylviát, hogy elveszi tőle azt a jogot, hogy a tanúknak kérdéseket tehet fel, ha a Bíróság azt gyanítja, hogy visszaél ezzel a joggal. Sylvia válaszként újból kifejti, hogy az ő tevékenységét igazolja az ügyfeleinek szükséghelyzetben nyújtandó segítség kötelessége: az ügyfelei védelméhez lényeges és elérhető információt fel kell használnia, és elhanyagolná hivatásbeli
