Szittyakürt, 2008 (47. évfolyam, 1-6. szám)
2008-05-01 / 3. szám
2008. március «lîîVAKÔkî ► interregnumban az állami főhatalmat gyakorolta) azt a törvényjavaslatot terjesztette az Országgyűlés elé, hogy Szálasi Ferencet válassza meg Nemzetvezetővé. Ezt a törvényjavaslatot az Országgyűlés november 3-án elfogadta, és Szálasi Ferenc november 4-én a Szentkorona előtt letette az államfői esküt. Ezzel teljesen legitim módon Magyarország államfője lett. S mivel államfői mivoltától az Országgyűlés nem fosztotta meg, halála pillanatáig államfő, Nemzetvezető maradt — ettől a tisztségtől nem foszthatta meg közjogilag az a tény, hogy Moszkva megbízásából 1944. december 23-án Debrecenben „ideiglenes kormány” alakult. Az 1945. októberi és novemberi szavazásokon pedig nem fejezhette ki az akaratát az egész Nemzet, hiszen nem szavazhatott a nyugatra menekült 1 millió magyar, nem szavazhattak a hadifoglyok, a börtönben sínylődök, az elszakított országrészben élők, és azok sem, akiket politikai okokból megfosztottak szavazati joguktól. 1946-ban a köztársasági törvényjavaslatot nem bocsátották népszavazás elé, az államforma változásáról nem dönthetett a magyar Nemzet, ezért de jure (jogilag) Magyarország apostoli királyság maradt, amely a körülmények miatt de facto (ténylegesen) nem fejthette ki működését. Joggal mondhatta tehát Szálasi Ferenc, hogy ő Magyarország Nemzetvezetője. S mivel a (Jankó Péter 1946. március 1-i ítéletével halálra ítélt) Nemzetvezető számára keresztény meggyőződése alapján nyilvánvaló volt, hogy a halállal nem ér véget a halhatatlan lélek élete, teljes lelki nyugalommal és lelkierővel indult utolsó útjára, a vértanúhalálba. Ezt jegyezte fel naplójába: „Utolsó földi utammal az örök életbe indulok.” „Utolsó lépések a földi életben első lépések az örökkévalóság felé.” Ezért tudott gránit lenni, gránitnak maradni földi élete utolsó pillanatáig. Vannak sokan, akik nem hajlandók a Nemzet mártírjai között számon tartani Szálasi Ferencet, és nevének említésekor dührohamot kapnak. De mi, akiknek megadatott ismerni életét, tetteit, jellemét és nézeteit, igenis megemlékezünk Róla, akiről a bolsevisták és a liberálisok szerint még beszélni sem szabad. Mi beszélünk Róla, és ezzel mások elmulasztott kötelességét is pótolni kívánjuk. Ö a mi hősünk! Aki 1944-ben számos európai politikust megelőzve látnoki szemmel nézett a Nemzetet fenyegető bolsevizmusra. Keletre mutatott, és szava végső kiáltás volt a magyar lelkekben. Szent meggyőződésem, hogy egykor majd Hazánkban és minden európai országban állni fog ércszobra, Kelet felé néző szemmel, felemelt kézzel, jelképéül a védelemnek, az önfeláldozásnak. Más nemzetek is megemlékeznek vértanúikról. A horvátok nem tagadták meg Ante Pavelic-et, az olaszok nem hallgattak Mussoliniról, a románok szobrot emeltek Antonescunak, Tisot a szlovákok nemzeti hősként tisztelik, Adolf Hitlerről és Rudolf Hessről számos német megemlékezik. Magyarország sem felejtheti el Szálasi Ferencet, akinek egy millió magyar menekült és Nyugat-Európa köszönheti, hogy megmenekült a bolsevizmustól! Dicső Nemzetvédőnk! Vértanúhalálod 62. évfordulóján fájdalmas büszkeséggel gondolunk Rád! Köszönjük, hogy a legdrágábbat, életedet adtad halálosan szeretett Nemzetedért! Ércnél maradandóbb emlékművet állítottál magadnak. Több voltál, mint politikus: Te a Nemzet Prófétája és Vértanúja voltál! Arany János „Széchenyi emlékezete” című versének szavaival emlékezünk Rád: „Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élte kincsét, ámbár napja múl; Hanem lerázván, ami benne földi, Egy éltető eszmévé finomul. Mely fennmarad és nőttön nő tiszta fénye, Amint időben, térben távozik, Melyhez tekint fel az utód reménye: Óhajt, remél, hisz és imádkozik. Mi fölkelünk: a fájdalom vígasztal, Egy nemzet gyásza nem csak leverő; Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal, Van élni abban hit, jog és erő! Ügy legyen! Major Tibor: A MEGFESZÍTETT Nagypéntek van a világon. A mi urunk, Jézus Krisztus nap mint nap megfeszíttetik. Nem a Kajafások és nem a farizeusok által kivezényelt zsidó csőcselék áll most a római helytartó udvarán, nem a jeruzsálemi faji nacionalizmus üvöltözi a „feszítsd meg”-et. Megfeszítik a mi Krisztus Urunkat újra és újra, amikor a sorozatos vatikáni zsinatok rendelkezései értelmében kitörlik az Újszövetségből mindazokat a részleteket, amelyek egy kisebbségi népet nem kedvező megvilágításba helyeznek, amikor cenzúrázzák a Bibliát, Szent Pál leveleit és Máté evangéliumát, amelynek hiteles olvasata így hangzik: „Mit tegyek hát Jézussal, akit Krisztusnak neveznek? Es mindnyájan azt felelték: Feszítsd meg! A helytartó pedig megkérdezte: De hát mi rosszat cselekedett? Ők annál hangosabban ordították: Feszítsd meg! Amikor Pilátus látta, hogy semmire sem megy, sőt, még nagyobb zavargás támad, vizet hozatott, megmosta kezét a sokaság előtt, és így szólt: Ártatlan vagyok ennek az igaz embernek a vérétől. Ti feleltek érte! Es az egész nép azt felelte: Rajtunk az ő vére és a mi gyermekeinken! Akkor szabadon bocsátotta nekik Barabbást, Jézust pedig megostoroztatta és kiszolgáltatta, hogy megfeszítsék. ” Megfeszíttetik Krisztus Urunk, és megcsúfoltatik a kétezer éves keresztény múlt, amidőn püspökök, kardinálisok a zsidó-keresztény testvériség jegyében összeülnek a tiszteletreméltó rabbikkal, hogy együtt hitvallást tegyenek a kereszténység megalázkodásáról. A zsidó Bea kardinális felállított egy különleges bizottságot az Egyház és Izrael közös történetének tanulmányozására. Az Egyháznak a zsidókérdést illető kívánatos megváltoztatását szorgalmazó személyek és irányzatok mögött hatalmas zsidó szervezetek és személyiségek sorakoztak föl. Miként a Cion Bölcseinek jegyzőkönyveiben, úgy itt is kidolgozott formában tárul elénk a pontos és kísérteties menetrend. E téren a zsidók részéről a vezető szerepet egy franciaországi zsidó, Jules Isaac vitte. Tevékenységének alapgondolata: Auschwitz és a hat millió zsidó áldozat tulajdonképpen az Egyház gyűlölködő antiszemitizmusának tulajdonítható. Amit a „nácik” a gyakorlatban csináltak, azt az Újszövetségből és az Egyházatyáktól tanulták. Ezért hát — mondja - itt az ideje, hogy az Egyház — látva a borzalmas eredményt — megváltoztassa a 2000 éves hazugságot és a rá épülő gyűlöletet, illetve jóvátegye a hibákat. Isaac, Jésus et Israel című könyvében az Evangélium történelmi hitelességét támadja. „Megdöbbentő — olvasható e könyvben , hogy a négy evangélium mennyire csökkenti a rómaiak felelősségét, pusztán azért, hogy a felelősséget a zsidókra hárítsa. E téren a négy közül Máté a legrosszabb. ” Ő az a főhazudozó, aki „kilőtte mérgezett nyilait, és ezeket soha többé nem lehetett eltávolítani. ” Isaac hosszasan bizonygatja, hogy Jézus elítéltetése a legendák birodalmába tartozik, és egyáltalán nincs történelmi alapja. Ez az álságos istengyilkosság az a bűn, amely „évszázadok során, generációról generációra gyógyíthatatlan emberi gazságokban, perverzitásokban húzódik végig, és amely tetőzését érte el Auschwitz-ban, ill. a náci Németország gázkamráiban és krematóriumaiban. Az is bizonyos, hogy az Egyházatyák ugyancsak részt vettek a zsidóság erkölcsi megkövezésében és előfutáraivá váltak Streichernek és a hat millió zsidó többi gyilkosának.” Isaac így foglalta össze követeléseit: meg kell tiltani minden faji, vallási és nemzeti megkülönböztetést, módosítani kell a liturgiában a zsidókra vonatkozó imákat, főképp a Nagypénteki Könyörgést. Ki kell jelenteni, hogy a zsidóság egyáltalán nem bűnös és nem felelős Krisztus halálában, illetve, hogy abban az egész emberiség bűnös. El kell törölni az Evangéliumnak — főképp Mátéénak — egyes részeit. Meg kell rémülni attól a terrortól, amelyben egyházi méltóságaink csak nekik udvarolnak, és lehalkítják a hangjukat, ha nevüket kiejtik. keresztényeknek a zsidóirtó nácizmussal szemben tanúsított ellenállása az ősi zsidóellenesség miatt nem volt olyan, mint amilyent az emberiség joggal elvárhatott volna Krisztus híveitől. A keresztények lelkiismerete kialudt a holocaust tragédiájának idején ” - mondotta II. János Pál. Ha valaki erre azt mondaná, hogy ezek szerint a terrorista pimaszság előtt még a Bibliának is meg kell hátrálnia, akkor a zsidó világterror prófétái rögtön kijelenthetnék, hogy az illető „náci-fasiszta bitang”. A németnyelvű zsidóság lapja, a New York-i Aufbau rendkívül meleg hangon emlékezik meg az egyre javuló viszonyról a pápaság és Izrael között. A lap az 1960. augusztusi számában megemlíti, hogy XXIII. János pápa törölni készül [később törölték is] a liturgiából a Nagypénteken évszázadok óta mondott imádságot, amelyet a Krisztust megfeszítő „perfid” zsidókért imádkoztak. 2008 húsvétján egyetlen vigaszunk, reményünk csakis az isteni forradalmár lehet, aki a magyar élet templomaiból korbácscsal veri ki a kiváltságot, a kiválasztottságot, az ország kifosztásának urait, akik most a világot akarják meghódítani. *** A nagy merészségek viszik előre a világot! A merész tettek világítják meg az emberiség haladásának útját. Miként minden forradalmat, így a magyar forradalmat, 1848. március 15-ét is olyan kor előzte meg, amelyben a nemzet már kiutat keresett a XIX. század megoldatlan problémáinak megoldásához. A békés megoldás felé vezető utat két lángelme világította be, e kor két nagy vezéregyénisége: Széchenyi István és Kossuth Lajos. Túl messzire kellene mennünk, ha a szabadságharc mozzanataira, illetve azok előzményeire akarnánk kitérni. Ahhoz, hogy az 1848-as szabadságharc diadalmasan elinduljon, nem lett volna elég, hogy a nyugati szabadságeszmék szele elérjen Magyarországra. Nem lett volna elég, hogy Széchenyi kimondja: Magyarország nem volt, hanem lesz. Nem lett volna elég, hogy a Nemzet legjobbjaiban megérlelődjék a szabadság vágya, és az ezeréves magyar tölgy csodálatos szellemi kivirágzásba boruljon. Még a bécsi forradalom híre sem mozdította volna meg a népet. Ehhez Petőfi Sándor kellett! A „Tizek tanácsa” március 14-én dolgavégezetlenül ment haza a Pilvax-kávéházból, és csupán Petőfi Sándor rótta, javította odahaza a „Nemzeti da/’’világraszóló sorait. És másnap borús volt az idő, és havas eső esett, az emberek fázósan húzták össze magukon a kabátot, és ernyőt tartottak a fejük fölé. De Petőfi felugrott a Pilvax asztalára és tettekre harsogta a tétovázókat: „Rabok tovább nem leszünk!” Ez az egyetlen ember, ez a dübörgő költemény, ez a merész tett indította el a pattanásig feszült Nemzetet a tettek útjára! A Pilvax-kávéházból kivonuló csoport hamarosan tömeggé vált, a pesti diákság, fiatal írók, művészek olyan sokaságává, amelynek élén igazi vezető egyéniségek álltak, mint pl. Petőfi Sándor, Jókai Mór, Degré Alajos, Vasvári Pál stb. Ők mondtak végső ítéletet egy vértelen forradalomban, egy újat, egy szebbet és jobbat álmodva. A tömeg a Länderer és Heckenast nyomdához vonult, ahol „Mit kíván a magyar nemzet” címen kinyomtatták a már korábban megszületett 12 pontot, valamint Petőfi Sándor forradalmi himnusznak is beillő költeményét, a „Nemzeti Dal”-t. Majd kiszabadították börtönéből Táncsics Mihályt. Petőfi Sándor bátran mert és végig állta a sarat. Ott halt meg a harc mezején, ahol kívánta. Csontjai ott pihennek valahol a többi magyar csontjaival együtt, akik életüket adták a szabadságért. De lelke itt maradt velünk, bíztatva nemzetünk fiait 1956. október 23-ának történelmi magaslataira. Bíztat ma is, kitartásra, helytállásra buzdít bennünket a kamatrabszolgaság elleni küzdelmünkben. Bíztat makacs szembenállásra mindazokkal, akik nemcsak eladnák, de el is adják a magyarhazát — aprópénzért. Az 1848/49-es magyar szabadságharc leverése után az alkotmányos élet az osztrák tartományokban megszűnt, Magyarországgal pedig úgy bánt a bécsi kormány, mint egy meghódított tartománnyal. Alkotmányát elkobozta, területét feldarabolta. Erdély és Horvátország külön tartománnyá lett, és az ország déli részeiből szerb vajdaság néven új tartományt alakítottak, 70 évvel megelőzve ezáltal Trianont az országcsonkítás művészetében és kész sémát szolgáltatva az itt élő nemzetiségek uralmi törekvéseinek kielégítésére. „Istentelen azon vád, mintha a magyar faj igazságtalan volt volna a haza vele együtt lakó másajkú népeivel - mondta Kossuth Lajos. A Habsburg-ház úgy törekedett arra, hogy megossza a nemzet összes erejét, hogy a szerbeket, oláhokat, az egyéb szláv népeket és a németeknek egy részét ellenünk izgatta. Vajon hol maradt az elfogadott keresztény vallási parancs: az igazság, a szeretet és békesség parancsa, amellyel az uralkodó háznak bel- és külügyeit intézni kellett volna, amikor döntéseit meghozta és azok végrehajtását irányította? *** Az aradi tizenhárom törhetetlen haza- és szabadságszeretete, meg nem alkuvó küzdelme, bátor magatartása a harcban, a puskacső előtt, bitófa alatt, sok ezer követőre talált. 1944. október 15-e volt az a fordulópont, amikor a magyar nép fiai Szálasi Ferenc vezetésével bizonyságot adtak arról, hogy él bennük az aradi vértanúk haza- és nemzetszeretete, küzdeni akarása, hősisége, nemzetféltése. Az alig felcseperedett ifjakból kiváló harcosok lettek. Harcedzett férfiakból hősi halottak, öregemberekből hazánkért az utolsó leheletükig küzdő honvédek. Államférfiakból, politikusokból, tábornokokból és katonákból méltó társai a
