Szittyakürt, 2008 (47. évfolyam, 1-6. szám)
2008-03-01 / 2. szám
2008. február Tudós-Takács János: JÁNY GUSZTÁV ÖNFELÁLDOZÁSA 8. oldal __________________________________ 5ZIÎÎVAKÔET__________ Az időpont: 1946. október 7. A színhely: a kaposvári katonai szűrőtábor. Sólyom András őrnagy táborparancsnok korábban már több ezer embert vett őrizetbe a Magyarországra hazatérők közül. Számára egyegy újabb őrizetbe vétel már nem jelent különösebb eseményt. A mai napon azonban mégis olyan történik, ami számára is rendkívüli: beosztottjai egykori hadseregparancsnokát, a 2. Magyar Hadsereg vezénylő tábornokát állítják elébe. Ót nem mint foglyot hozták Magyarországra, hiszen tizenhárom hónapi amerikai fogság után nemrég szabadult Bajorországban. Amikor megtudta, hogy a budapesti Népbíróság volt alárendelt tisztjeit felelősségre vonja, elhatározta: önként visszatér, hogy vállalja a felelősséget mindazért, amire a második világháború idején parancsot adott. Sólyom András a megdöbbenését követő lelkitusa után egykori hadseregparancsnoka őrizetbe vételére ad utasítást. Az őrizetbe vett neve: Jány Gusztáv. Hosszú életút állt mögötte. Az első világháborút végigharcolta. Ferenc József császári és királyi hadseregében - éppen úgy, mint Horthy Miklós Nemzeti Hadseregében — szigorúan tiltották a politizálást, mivel ebben a hadsereg lelki egységének veszélyeztetését látták. Jány — ennek megfelelően, de lelki alkatából következően is - politikával sohasem foglalkozott. Nem volt nemzetiszocialista, miként nem volt baloldali érzelmű sem: egyszerűen magyar volt és katona, akinek Magyarország ügye és a kötelességteljesítés a legszentebb feladatot jelentette. Legmagasabb katonai képesítését még az első világháború előtt a bécsi katonai Hadiakadémián szerezte meg. Az első világháború után már elismert elméleti szakember, akit kiváló harcászként emlegetnek. Nyolc éven keresztül tanít a Hadiakadémián, később több éven át a Ludovika Akadémia parancsnoka és rövid ideig a kormányzó kabinetirodájának a vezetője. Akik ismerték, dicsérték szerénységét, de szigorúságát is, hiszen soha senkivel szemben nem volt szigorúbb, mint önmagával. Természetes, hogy katonai és emberi erényei miatt őrá esett a választás: a második világháború alatt ő lett a 2. magyar hadsereg parancsnoka. A hadsereg felállítása és összetétele nem Jány feladata volt. Kezdettől fogva elégtelennek mondotta a hadsereg felszerelését, panaszai azonban nem nyertek meghallgatást. A hivatalos álláspont az volt: nem lehet minden fegyvert átadni a 2. Hadseregnek, mert Erdélyben ott áll a román hadsereg. Jány elveihez híven nem tehetett mást: engedelmeskedett és harcolt azzal a felszereléssel, ami a rendelkezésére állt. Szombathelyi Ferenc vezérezredesnek, a honvéd vezérkar főnökének a Keitellel 1942. elején folytatott tárgyaláson sikerült a német követelést tíz fronthadosztályra leszorítani. Ez alkotta azután a 2. Hadsereg harcoló alakulatait. Az 1942-es nyári német offenzívában a 2. Hadsereg csak egy hadtesttel vette ki részét. A szovjetek szinte harc nélkül vonultak vissza a Don keleti partjára. Az 1942-es nyári hídfőcsaták során a frontvonalat járva Jány maga is megsebesült. Ezt követően a 2. Magyar Hadsereg beszüntette a támadó hadműveleteket és védelembe ment át. Az 1942. április 23-a és október 1-e közötti veszteség 1100 tiszt és 29 000 közkatona volt. Horthy 1942. december 24-i táviratában megparancsolta a 2. Hadseregnek, hogy egy esetleges szovjet támadás esetén állásait feltétlenül tartsa. Ezt a parancsot tehát nem Jány Gusztáv szövegezte, ezért teljes értékben — a felelősségre sohasem vont — Horthy kormányzó a felelős! Közben Jány sokat vitázott a német „B” hadseregcsoport parancsnokságával (amelynek alárendeltje volt) és Hermann von Witzleben tábornokkal, a 2. Magyar Hadsereghez telepített német összekötő törzs parancsnokával. Ellenvetéseit sohasem fogadták el. Hitler 1943 elején már azt fontolgatta, hogy a küszöbönálló német-magyar tárgyaláson Jány leváltását kéri. 1943. január 12-én Moszkalenko szovjet tábornok 40. Hadserege az urivi hídfőből megkezdte offenzíváját. Január 14-én a voronyezsi front középső és déli része is támadásba lendült. A támadó csapatok január 15-éig kemény ellenállásba ütköztek. Mind a szovjet, mind a német értékelés az volt, hogy a magyarok bátran harcolnak. Január 16-án azonban a szovjet támadás a 2. Hadsereget három részre vágta. Amikor január 17-én megjött a „B” hadseregcsoporttól a magyar csapatok visszavonulására az engedély, Jány mindent megtett annak érdekében, hogy a mínusz 40 fokos (!) hidegben rendben visszavonultassa a IV. Hadtest csapatait. A 2. Magyar Hadsereg 1943. január 24-én hivatalosan is kivált a német arcvonalból. A 2. Hadsereg a 12 napos doni csatában több mint 100 000 embert vesztett halottakban, sebesültekben és eltűntekben. A hadsereg maradványai áprilisban tértek haza Magyarországra. Jányt Hitler a Vaskereszt lovagkeresztjével tüntette ki. Jány - aki az utolsó szerelvénnyel hagyta el Oroszországot - a keleti pályaudvari ünnepélyes fogadtatása alkalmából azt mondotta, hogy kitüntetését jelképesen „átadja azoknak, akik azt megérdemlik: a talpig hős magyar katonáknak, akik hűségesen teljesítették esküjüket mindhalálig”. Ezt követően új parancsnokságot nem kapott. A háború végét Bajorországban élte meg. Onnan került amerikai fogságba, s onnan - önként - Magyarországra. Őrizetbe vétele, majd „Népbíróság” elé állítása itthon és külföldön nagy megdöbbenést keltett, s még nagyobbat, hogy 1947. októberében „háborús főbűnösként” golyó általi halálra ítélték. Egyrészt, mert a németekkel szövetséges hadseregek egyetlen más vezénylő tábornokát sem ítélték halálra saját hazájában, másrészt, mert önként tért haza, de legfőképpen azért, mivel kötelességtudása és hűsége semmiképpen sem érdemelte meg, hogy kivégzőosztag elé állítsák. Nem kért kegyelmet, mert - mint mondotta — ezzel csak bűnösségét ismerné el. 1947. november 27-én a Gyűjtőfogház udvarán végezték ki (egyik volt beosztottja, aki szemtanú volt, keservesen sírt). Mind a tárgyaláson, mind a kivégzőosztag előtt bátran viselkedett. Az, hogy ügyét a független magyar bíróság újravizsgálta és rehabilitálták, egy percig sem kérdőjelezhető meg. Azonban ennél is fontosabb, hogy a kötelességtudást és a hűséget, amit a győzteseknél erénynek, a veszteseknél pedig bűnnek tekintenek, mindig és mindenki esetében ugyanazon mércével mérjék! Miként az önfeláldozást is, amelynek Jány Gusztáv önkéntes hazatérésével és vértanúhalálával oly tündöklő példáját hagyta ránk! GONDOLATOK A KETTŐS MÉRCÉRŐL Tisztázzuk, hogy a kettős mérce olyan — gondolatban, szóban vagy tettben is megnyilvánuló — döntés, ítélkezés jellegzetessége, amelynek alkalmazása során az azonos helyzeteket különbözőképpen, par excellence ellentétesen ítélik meg. A fentiek alapján feltételezem, hogy sokaknak - miként nekem is - szemet szúr az a napról-napra megnyilvánuló kettős mérce, ami körülvesz minket mindenhol. Személy szerint elegem van már abból, hogy az irracionalitásnak az az óriási aránytalansága hálózza be a közvéleményt, amely szinte vallási dogmaként, sőt doktrinálisan erőszakolja ránk tanait. Napjainkban az immáron negyedik hatalmi ágként számon tartott média ontja magából ennek az irracionalitásnak a téziseit: mindig ugyanazok az arcok, ugyanaz az akcentus, ugyanaz a történet, állandóan. E szerint létezik egy ősi, művelt és kiválasztott Törzs, amely vég nélkül ki van téve a kevésbé ősi, kevésbé művelt külvilág támadásainak. Pedig ők csak békében, félelem nélkül szeretnének élni, ennek ellenére tőlük retteg a világ túlnyomó része. Ezek az izgága, a bőrükbe sohasem férő emberek, akik a legtöbb országban számszerűen elenyésző kisebbségben vannak, eldöntik, hogy mi a törvény, mi jogos és mi nem, általában mit szabad és mit nem. Kérdem én, miként lehetséges, hogy: — A médiumok a fehér világ számára minduntalan propagálják a vegyes házasságokat, népszerűsítik a fajok keveredését - amit divattá is emeltek —, miközben zsidó szervezetek szerte a glóbuszon fajtájuk összetartására buzdítanak, és fiaik és lányaik kizárólag saját fajtájukbeli párt válasszanak a maguk számára, amivel nem is lenne gond, amíg ezt nem sajátítják ki kizárólag önmaguk számára. Mert ha én, magyarként, fehér európaiként szeretném megőrizni népem és fajtám genetikai és szellemi örökségét, rögvest ki vagyok kiáltva alávaló, gyűlölködő kirekesztőnek, de legalább is idejétmúlt álláspontot képviselek — mondják ők. — Egyes kitalált történelmi eseményeket a világtörténelem középpontjába helyeznek (lásd: holokamu), miközben arra, aki más népek háborús szenvedéseit, tragédiáit egy lapon merészeli emlegetni az ő fájdalmaikkal, tragédiáikkal, főbenjáró bűnösként tekintenek. Ugyanakkor azt, aki veszi magának a bátorságot, és alaposabban szemügyre veszi gyenge lábakon álló történetüket, rögvest eretnekként kezelik, hatóságilag elhallgattatják, egzisztenciálisan tönkreteszik, végső esetben pedig börtönbe vetik (lásd: David Irving esetét). — Hogyan lehetséges, hogy a véleményformáló média mintegy parancsoló szükségletet teljesítve, a közel-keleti konfliktusok kapcsán mindig és folyamatosan Izraelt állítja be a megtestesült jóként? — Izrael etnikai feltételekhez köti az országába való bevándorlást, viszont ha ugyanezt a gyakorlatot, mint természetes megoldást valaki európai megvilágításba helyezve csupán felemlíteni meri, akkor az illető rögtön a rágalmak pergőtüzébe kerül. Honnan ez a feloldhatatlan abszurditás? — Végezetül, miféle paradoxon az, amelyet egyre inkább erőltetnek, tudniillik az, hogy a rasszizmus bűnös gondolkodásmód (a valóság ugyanakkor az, hogy a rasszizmus a természet törvényeinek figyelembe vétele, amelyek arra mutatnak, hogy a különböző emberi raszszok nem egyformák, és amiben önmagában semmiféle gyűlölet sincs) és mint ilyen, a fehér emberek tulajdonsága, miközben egy bizonyos ország (Izrael) a legnyilvánvalóbb módon gyakorolja a rasszizmust? Egy bizonyos csoportocska kényszeres és görcsös bizonygatásba kezdett már jó ideje, hogy elhintse bennünk azt a gondolatot, hogy a rasszizmus eredendően fehér „bűn“. Ezáltal bűntudatot keltenek népünkben, amely akadályozója a faji öntudat kibontakozásának. A kettős mérce kiváltó okait ismerjük, tehát feladatunk minél több emberrel megismertetni azokat. Soraimat hadd zárjam David Duke szavaival: „El kell hogy ismerjük a jelenlegi politikai és társadalmi hatalmukat, de azt is tudnunk kell, hogy hatalmukat a mi civilizációnk visszafejlődése árán szerezték meg. Ha nem sikerül e hatalom ellen fellépni, az csak a végső kihasználásunkhoz vezethet, és ez, tehát a már fejünk fölött lebegő lehetséges népirtás teszi feladatunkat élethalál kérdéssé - egy olyan feladattá, amely sürgőssé vált mind népünk, mind a világ minden nemzete és népe számára. “ Lantos János Kitartás.hu
