Szittyakürt, 2008 (47. évfolyam, 1-6. szám)
2008-03-01 / 2. szám
2008. február 4. oldal «IÎÎVAKÔHÎ ► ám elsiklik a felett a sokkal nagyobb emberi szenvedés felett, amely az erőszakos integrációt kíséri. Az anti-diszkrimináció nevében ártatlanok ezreinek halálát, milliók megverését, megerőszakolását vagy kirablását okoztuk. A fehér gyerekek millióit ítélték arra, hogy olyan iskolába járjanak, ahol fizikai támadásokkal és borzalmas tanulmányi környezettel szembesülnek. Ki mer felszólalni azok érdekében, akik elvesztették a legalapvetőbb emberi jogokat, a jogot az élethez, egészséghez, a vagyonhoz és a kulturális örökséghez? Rick Rosenthal a Whitewater Films-tői készített egy hamarosan mozikba kerülő új filmet, Greta címmel. A film főszereplője Hillary Duff. A színésznő vonzó és egészséges fehér lányt alakít, aki a nagyszülei tiltakozása ellenére fajközi románcba kezd egy fiatal fekete férfival, akit Evan Ross alakít. A fekete srácot úgy mutatják be, mint büntetett előéletű fiatalembert, de ez nem számít, mivel „jó a szíve”. Hillary Duff a fiatal fehér lányok millióinak bálványa, akik odaadóan követik filmjeit és zenéjét. Sok serdülőkorú lány akar úgy beszélni, öltözködni és viselkedni, mint ő. íme egy idézet a filmről az egyik hollywoodi blogból: Hilary Duff popénekes játssza a főszerepet a fajok közti tinirománcban, a Greta-ban, amelyet New Jersey-i helyszínen forgatnak. Duff egy pincérnőt alakít, aki beleszeret a munkahelyét jelentő étterem egyik becsvágyó szakácsába (Evan Ross). Csakhogy, amikor nyári kalandjuk egyre jobban elmélyül, felül kell kerekednie nagyszülei (Ellen Burstyn, Michael Murphy) aggodalmain, amelyek oka fiújának bűnöző múltja. Rosenthal, akit barátai úgy jellemeznek, mint aki „rendkívül elkötelezett a zsidó közösség irányába”, a riportereknek elmondta, hogy „nagyon elégedett ezzel a mai Amerikának szánt moralitással.” Rosenthal tényleg nagyon elégedett lehet a jó példával, amit a fiatal fehér lányoknak mutat: „szerezz magadnak egy fekete fiút, pont, mint a bálványod, akit annyira imádsz, és ne aggódj, ha e fiú egy bűnöző, nagyszerű dolog ezt tenni. Végül is, ha Hillary Duff ágyba bújik egy fekete fiúval, akkor ez bizonyosan őrülten divatos dolog. Természetesen a való világban járni egy fekete fiúval gyakran nagyon veszélyes dolog, amely tragikus következményekhez vezethet. Az Egyesült Államokban az összes fekete férfi közel fele vagy börtönben van, vagy próbaidőn, ill. feltételes szabadlábon van valamilyen bűncselekményért, és e körbe nem tartoznak bele sok fiatalkorúról szóló lepecsételt feljegyzés vagy azok, akiket eddig még nem kaptak el. A tagadhatatlan tény az, hogy a fiatal fekete férfiak nagy átlagban bűnözők. És nem nagyobb rasszizmus, előítélet vagy gyűlölet rámutatni erre a tényre, mint azt állítani, hogy a tigrisek veszélyt jelenthetnek az emberekre. Ez a tudás nyilvánvalóan fontos azoknak a fehér embereknek, akik életben akarnak maradni, és azt akarják, hogy gyermekeik is életben, jó egészségben maradjanak. Jana Shearer kisasszony a texasi Tylerból Rick Rosenthal elődeinek áldozata. Még mielőtt Rosenthal elkészített volna egy filmet, amely arra bátorítja a fehér lányokat, hogy járjanak fekete bűnözőkkel, arra tanították, hogy helyénvaló és jó dolog fekete fiúkkal járni. Azt gondolta, hogy valami nagyszerű, sőt, nemes dolgot tesz, ha Christopher McCuin-nal jár. Arra tanították, hogy a faji tényező nem számít, az illetőnek még közelmúltbeli büntetett előélete sem számít, hiszen kedvesen beszélt vele és úgy tűnt, hogy “jó szíve van”. Arra tanították, hogy gonosz dolog volna tőle, ha nem válna a barátnőjévé, csak azért, mert fekete, vagy mert büntetett előéletű. így, járt vele, lefeküdt vele. Most pedig halott, és húsának egy része valószínűleg már a férfi részévé vált. És a nemzet, a családja és népe újabb fiatal lányt veszített el. Manapság társadalmunkban már az az ember is érzéketlennek és nagyon is rasszistának minősül, aki tudomásul veszi ezeket a tényeket. A média azt mondja nekünk, hogy az is gonosz dolog, ha a feketék érzéseit már pusztán azzal is megsértjük, hogy egyszerűen szóba hozzuk a faji csoportok közötti különbségeknek e tényeit. Ám, ami még rosszabb, az az, hogy kényelmetlen érzésünk támad, ha megbeszélj ük a fekete bűnözés arányait, vagy az, hogy sok ezernyi olyan fehér nő van, aki a függőség vagy a fizikai bántalmazás, az erőszak vagy a gyilkosság borzasztó fájdalmával néz szembe, vagy aki az AIDS hosszú és iszonyatos halálos ítéletét szenvedi el, csupán azért, mert olyan agymosáson ment át, hogy a fajok közötti párkapcsolatot kívánatosnak lássa. A média azt mondja, hogy rasszista dolog rámutatni a nagyarányú fekete bűnözés lényeire. Ezzel szemben nem rasszista, hanem teljesen normális dolog a szülők részéről, hogy meg akarják előzni gyermekeik megerőszakolását, meggyilkolását, kábítószer-függőségét vagy szexuális megbetegedését. Nem csoda, hogy a fehér szülők ellenezték az erőltetett integrációt és az erőltetett fajkeverő iskolai buszjáratokat. Tudják, hogy a többségében fekete iskolák igen sok veszélyes és korcs környezetet jelentenek gyerekeik számára. Bármely gyermekeivel törődő szülő valóban azt akarná, hogy a gyermeke olyan iskolába járjon, ahol az erőszak, a drogok és a szexuális betegségek aránya igen nagy, ill. az erőszakos, a nőket nem tisztelő és szexuálisan elkorcsosult bandázás és ennek rep-zenéje jelenti az uralkodó kultúrát? El kell-e ítélni azokat a fehér szülőket, akik biztonságban akarják tartani gyerekeiket? Számos cikkben szót ejtettem már a zsidó szupremácizmus hihetetlen jelenlétéről a tömegtájékoztatás nagy részében. Hollywood gyakorlatilag egy zsidó kolónia, zsidó producerek, rendezők és írók hihetetlen nagy hányadával. Az olyan zsidó írók, mint Ben Stein és Neil Gabler azzal kérkednek, hogy a zsidók ugyan az amerikai lakosságnak csupán 2%-át teszik ki, mégis közülük kerül ki a film- és tv-producerek 80%-a. Ezek a férfiak birtokolják és lényegében ők is irányítják a filmeket és a tv-t, de hasonló számokkal büszkélkedhetnek az írók és rendezők körében is. Neil Gabler könyve, az An Empire of Their Own (Saját Birodalmuk), mindent elmond a címével. Ez valóban az „ő saját birodalmuk” és nem a miénk. A Nemzetközi Filmdokumentáció Adatbázisa 1445 filmet sorol fel, amelyek „fajok közötti szerelmi történetet” mutatnak fel. Ezeknek a fehérek más fajokkal való keveredését reklámozó filmeknek sokkal nagyobb hányadban zsidó a producere, rendezője vagy írója, mint amilyen mértékben a zsidók általában uralják Hollywoodot. A fiatal nézők befolyásolására Sumner Redstone (igazi nevén Murray Rothstein) a Viacom-tól folyamatosan videoklipeket, valamint más olyan programokat közöl az MTV-n, amelyek fajok közötti párkapcsolatot és szexet reklámoznak. Még Rothstein gyerekeknek szóló kábelcsatornáját, a Nickelodeont 'is átitatja a fajok közti keveredést támogató propaganda, amely már korai életkorukban reklámozza a gyermekek számára a fajok közötti párkapcsolatot, és amely démonizál minden olyan fehér embert, aki ezt ellenzi. Rothstein típusos szélsőséges zsidó, aki uralja Hollywoodot és a tömegtájékoztatást. De ő csak egyike annak a sok zsidónak, aki talán még nála is túlzóbb módon képviselteti magát a fajok közötti keveredést hirdető filmek reklámozásában, mint általában a filmek és a televíziózás területén. Ráadásul és korántsem mellékesen Redstone (Rothstein) az egyik legnagyobb támogatója Izraelnek. Márpedig ez az állam nem „multi-kulturális”, még kevésbé fajilag kevert ország állama, hanem a „Zsidó Állam.” Az első nagyszabású film, amely reklámozta a fajok közötti párkapcsolatot, az Island in the Sun (1955) volt, amelynek producere a zsidó kommunista, Rossen volt. (Ö Rosen néven született Oroszországból bevándorolt zsidó szülőktől.) A 60- as években jelentős mértékben fokozták ez irányú kampányukat a Találd ki, kijön vacsorára! című filmmel, amelynek producere George Glass és Stanley Kramer volt, írója pedig William Rose. A Találd ki, kijön vacsorára! története szerint egy gyönyörű szőke fehér lány beleszeret egy fekete férfiba, aki történetesen Nobel-díjas orvos. íme hogyan írja le a New York Times 1991-ben a faji keveredést sugárzó filmek túltengését „A csók, az csak egy csók” című cikkben: Jonathan Kaplan, a „A szeretet földje” rendezője azt mondja, hogy filmjének próbavetítésein a nézők azonnal reagáltak az általa „nem túlfűtött vagy fiilledt”-ként jellemzett jelenetre, amelyben Michelle Pfeiffer és Dennis Haysbert ölelkezik. Ám Hollywood nem hagyhatta figyelmen kívül az 1960-as évek hatalmas társadalmi változásait. Sidney Poitier vált a vezető, átütő sikerű, fekete férfiszínésszé. Bár az 1967-es film, a „Találd ki, ki jön vacsorára” témája a fajok közötti házasság volt, a filmben mindössze egyetlen szűzies csókra és egy színfalak mögötti esküvőre került sor. Mr. Poitier karaktere pedig a tökéletesség mintaképe (vagy paródiája) volt: jóképű, briliáns és Nobel-díjas. Az 1970-es évek elejére a fekete eszményképek átadták helyüket az ún. blaxploitation-nek (a feketéket agresszív, győztes hősként ábrázoló fílmzsáner — a szerk.). A félelmetes Jim Brown szimbolizálta fekete erő - és egy rövid ideig a fajok közti szex (de nem házasság) virágzott a filmvásznon __NY Times 1991 A New York Times által említett összes filmet zsidók írták. A legtöbb zsidó, aki kiemelkedett ezeknek a filmeknek a gyártásában, híres volt arról, hogy támogatta a zsidó szupremácista Izrael Államot. Stanley Kramer, ugyanaz az alak, aki a Találd ki, ki jön vacsorára című filmben arra ösztönzi a fehéreket, hogy feketékkel házasodjanak, első nagyszabású mozifilmjét céltudatosan Izraelben forgatta, hogy minden tőle telhetőt megtegyen Izrael támogatására, amely a zsidó nép megőrzésére kötelezte el magát. Álszenteskedését nemcsak, hogy nem fedte fel a média, ahhoz is keveseknek volt bátorsága, hogy felfedjék azokat a hazugságokat, amelyeket a fajok keveredését szorgalmazó filmek zsidó készítői használtak a fehér emberek, különösen a fehér nők agymosására. A Scope-ban publikáló egyik filmtörténész igen szűkszavúan fogalmaz, amikor a The Great White Hope című filmről ír: „Ha valaki ezeknek az állításoknak a fényében közelebbről megvizsgálja a The Great White Hope című filmet, nyilvánvalóvá válik, hogy Ritt és a forgatókönyvíró, Howard Sadder Johnson életéből azért válogatott ki, sűrített össze és talált ki történeteket, hogy létrehozzon egy liberális, humanista mítoszt egy embernek az igazságtalan rendszer ellen vívott küzdelméből, és így rávilágítson a fehér Amerika rasszizmusára... Úgy ábrázolva őt, mint monogám embert és a faji előítélet áldozatát, Sackler figyelmen kívül hagyta Johnson életének más részleteit, különösen széptevését... Sackler így egy egyoldalú, regényessé stilizált elbeszélést készített, amely Johnson hősi jellegét hangsúlyozta, ahelyett, hogy bemutatta volna, hogy mi is történt valójában Johnson ügyében.” Íme egy olyan eset, amelyben fehér nőket azzal befolyásolnak, hogy egy filmben a fekete férfiakat hűségesnek, monogámnak, érzékenynek, ugyanakkor erősnek és férfiasnak ábrázolják - miközben a valóságban a főhős, akire a filmbeli karakter épül, maga is egy mihaszna szívtipró szoknyavadász volt. Ez hasonló azokhoz a fajok közötti keveredést ösztönző filmekhez, amelyekben OJ Simpsont úgy mutatták be a fehér nők előtt, mint a leginkább kívánatos partnert. A reklámok igen kívánatosnak ábrázolták OJ-t, amint a fehér nők futkosnak utána. A Kokain és a Kék szemek című népszerű, televíziós filmben Simpson egy kedves felügyelőt alakít, aki gonosz bűnözők markából megment egy gyönyörű, kék szemű fehér lányt, miközben a való életben OJ Simpson vérszomjas bűnöző, aki brutálisan meggyilkolta fehér feleségét. OJ Simpson A Jim Brown főszereplésével készült, 100 Puska című „blaxploitation” filmben a zsidó producer, Marvin Schwartz úgy ábrázolja Jim Brownt, mint erős és kívánatos partnert a főszereplő fehér szex-szimbólum, Raquel Welch számára, miközben a valóságban Brownt számtalan alkalommal idézték be a rendőrségre fehér nők megverése miatt, ill. egy alkalommal azért, mert ledobott egy német modellt egy kétemeletes erkélyről (NY Times, 2002. március 28, Jim Brown, fogoly a saját módján). A nők elleni fekete erőszak annyira átható, hogy a fajok közötti nemi kapcsolatot támogató filmek fekete sztárjai ellen gyakorta emelik a nők elleni erőszakos bánásmód vádját, miközben e sztárok kedves és érzékeny fekete szeretőket alakítanak a zsidók alkotta propagandafilmekben. Miként az a leghatásosabb propaganda esetében szokásos, a fajok közötti keveredést ösztönző zsidó filmek az évek során lassan indultak úriemberként viselkedő, bámulatosan briliáns és sikeres feketékről szóló valószínűtlen forgatókönyvekkel. Nagyon hasonlóan jártakéi, mint OJ Simpson már említett filmes és tv-s képmásának kialakítása során. Ez az irányzat mára érte el természetes mélypontját a Greta-ban, amely a fiatal fehér lányoknak azt tanítja, hogy még óvatosnak sem kell lenniük a fekete bűnözőkkel szemben.
