Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)
2007-09-01 / 5. szám
6. oldal «lîîVAKÔfcî 2007. június ► azt egy vastag könyvbe, és nem is ölt politikai formát száz hosszú paragrafusban. A történelem azt bizonyítja, hogy a világméretű, legnagyobb mozgalmak mindig akkor alakultak ki, amikor a vezetőik tudták, hogyan kell egyesíteni a követőiket egy röviden, világosan kifejezett eszme jegyében. Ez világosan kitűnik a francia forradalomról, Cromwell mozgalmáról, a buddhizmusról, az iszlámról, vagy a kereszténységről. Krisztus célja világos volt és egyszerű: „ Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” Ő összegyűjtötte követőit e lényegre törő felszólítás mögé. Mivel ez a tanítás egyszerű, élesen körvonalazott, világos és érthető volt, képessé tette a széles tömegeket, hogy mögéje álljanak, és végül meghódította a világot. Azután egy egész gondolati rendszert építenek egy ilyen röviden, élesen körvonalazott módon megfogalmazott eszmére. Az eszme nem marad erre az egyszerű felszólításra korlátozva, hanem alkalmazzák a mindennapi élet minden vonatkozására, és vezérfonalává válik minden emberi tevékenységnek - politikának, kultúrának, a gazdasági életnek, az emberi magatartás minden területének. Világnézetté válik. Ezt látjuk minden nagy forradalmi mozgalomban, amely egy világos, élesen körvonalazott, érthető, mindenre kiterjedő eszmével kezdődik. Ezek a mozgalmak egyre jobban elterjedtek és az élet olyan tükrévé váltak, amely az emberek minden tevékenységét valójában a maga sajátságos módján tükrözi. Majd azt mondhatjuk, hogy egy személynek világnézete van - nem azért, mert sokat tud, vagy sokat olvasott -, hanem mert az élet egészét egy szempontból látja, és mindent egy bizonyos mércével mér. Én keresztény vagyok, ha azt hiszem, hogy az életem értelme az a súlyos kötelesség, hogy a felebarátomat úgy szeressem, mint magamat. Kant egy alkalommal ezt mondta: „Tégy úgy, hogy életed elve egész néped elve lehessen.” Nemzetiszocialista nem akkor vagyok, ha ezt vagy azt kívánom a politikától, hanem amikor a mindennapi élet minden vonatkozását vizsgálom. Minden vonatkozásban úgy kell cselekednem, hogy az egész javát a magam személyes java fölé, az állam javát a magam személyes java fölé helyezzem. De akkor én is garanciát nyerek arra, hogy egy ilyen állam képes lesz megvédeni a személyes életemet. Nemzetiszocialista akkor vagyok, ha a politikában, kultúrában és a gazdasági életben mindent ebből a szempontból látok. Ezért nem abból a szempontból értékelem a színházat, hogy az elegáns-e, szórakoztató-e, hanem azt kérdezem: hasznos-e a népem számára, erősíti-e a közösséget? Ha igen, ennek viszonzásaként a közösség jót tehet nekem, támogathat és erősíthet. A közgazdaságot nem a pénzcsinálás bizonyos fajtájának látom, hanem olyan közgazdaság után vágyok, amely megerősíti, egészségessé és hatalmassá teszi népemet. Azután én is várhatom, hogy ez a nép támogatni és fenntartani fog engem. Ha a dolgokat ilyen módon látom, a közgazdaságot nemzetiszocialista kategóriákban szemlélem. Ha ezt az élesen körvonalazott, világos eszmét olyan gondolatrendszerré fejlesztem, amely magában foglalja az összes emberi késztetéseket, vágyakat és cselekvéseket, világnézettel rendelkezem. Ha egy eszme világnézetté fejlődik, a cél az állam. A megismerés nem marad egy bizonyos csoport tulajdona, hanem harcol a hatalomért. A nép körében nemcsak néhány ember elképzelése, hanem a vezetők eszméjévé válik, olyan körök eszméjévé, amelyeknek hatalmuk van. A meglátás nem csak szónokol, hanem a gyakorlatban is megvalósul. Akkor az eszme az állam világnézetévé válik. A világnézet akkor válik kormányzati organizmussá, amikor hatalomra kerül és befolyásolni tudja az életet, nemcsak elméletben, hanem a mindennapi gyakorlati életben is. Most azt kell megvizsgálnunk, ki a hordozója, közvetítője, őre az ilyen eszméknek. Egy eszme mindig egyénekben él. Egy egyént keres a maga nagy intellektuális erejének közvetítésére. Élővé egy agyba válik, és kiutat a szájon keresztül keres. Az eszmét egyének hirdetik, olyan egyének, akik sohasem elégednek meg azzal, hogy amit felismernek, egyedül az övék maradjon. Amikor az ember felismer valamit, nem tartja elrejtve, mint egy elásott kincset, hanem keres másokat, akiknek elmondhatja. Az ember olyan emberek után kutat, akiknek fel kell ismerniük ugyanazt. Úgy érzi, hogy mindenki másnak éppen úgy fel kell ismerni, mivel egyedül érzi magát, ha senki más nem ismeri fel; ha látok egy gyönyörű festményt egy képzőművészeti galériában, szükségét érzem, hogy elmondjam másoknak. Találkozom egy barátommal és azt mondom neki: „Találtam egy gyönyörű festményt. Megmutatom neked.” Ugyanez érvényes az eszmékre is. Ha egy eszme él egy egyénben, késztetést érez, hogy elmondja másoknak. Van egy bizonyos titokzatos erő bennünk, ami arra késztet minket, hogy elmondjuk másoknak. Minél nagyobb és egyszerűbb az eszme, minél több köze van a mindennapi élethez, annál nagyobb az ember vágya, hogy beszéljen róla mindenkinek. Ha hiszek abban az elvben, hogy a közjó megelőzi az egyén javát, el akarom mondani azoknak, akikre vonatkozik. Mihelyt tudatára ébredek, hogy ez az elv nemcsak transzcendentális természetű, hanem érvényes a mindennapi életre, szükségét érzem, hogy elmondjam a gazdasági világban élőknek. És ha látom, hogy a kultúrára éppen úgy vonatkozik, szükségét érzem, hogy elmondjam azoknak az embereknek, akik kulturális tevékenységeket folytatnak. A nagy tömegeket sohasem fogja meggyőzni egyszerűen egy ilyen vélemény; árnyékának rá kell vetődnie az emberi élet minden területére. Látják tehát, hogyan terjed egy eszme és válik világnézetté, és hordozója, az egyén, hogyan jut el addig, hogy közösséget formáljon; és egy szervezet, majd egy mozgalom hogyan nő ki az egyénből. Az eszme nincs már eltemetve az egyén szívében és értelmében. Most már vannak négyen, öten, tízen, húszán, harmincán, ötvenen, nyolcvanan, százan, egyre többen. Ez az eszmék titka; a futótűzhöz hasonlók, amiket nem lehet megfékezni. Olyanok, mint a gáz, amely átszivárog mindenen. Ahol bemenetet talál egy eszme, oda behatol, és nemsokára az a személy másokat befolyásol. A többiek nem állíthatják meg azt. Lehet, hogy azt hiszik, a tüzet erővel megállíthatják. Lehet, hogy képesek ezt megtenni kettő, tíz, húsz, vagy ötven évig. De ez jelentéktelen a világtörténelem hosszabb időszakát tekintve. Jelentéktelen, ha történik valami ma, vagy holnap, sőt akár a következő években. Lehetséges lelassítani egy eszme terjedését erővel egy bizonyos ideig. Mindazonáltal a valóságban ez előreviszi az eszmét, mert azt űzi el az erő, ami gyenge. A valójában oda nem illő elemek összeomlanak. Az egyénből hirtelen közösség, mozgalom, vagy - ha tetszik - párt lesz. Minden mozgalom pártként indul. Ez nem jelenti azt, hogy követnie kell a parlamenti pártok módszereit. Mi a pártot a nép egy részének látjuk. Mihelyt egy eszme elterjed, világnézetté válva, amely közösségivé válik, a közösség kívánni fogja, hogy az eszmének gyakorlati formát adjon. A párt érzi majd, hogy szükséges szervezkedni. Valakinek hirtelen ilyen gondolata támad: „ Önök olyan módon gondolkodnak, mint én. Önök ott dolgoznak, én itt, és nem tudunk egymásról semmit sem. Ez képtelenség. Nem lenne jobb, ha együtt dolgoznánk, ha már megtettem a magam részét, és önök is a magukét? Nem lenne jó, ha minden hónapban találkoznánk és beszélgetnénk?” Ez már szervezés. Fokozatosan kialakul egy erős organizmus, egy párt, amely kész harcolni az eszméiért. Egy olyan párt, amely igazán nem azt kívánja, hogy folytonosan hirdessék az eszméit, anélkül, hogy megvalósítanák azokat. Egy újabb keletű példa segíthet. A mi mozgalmunkat gyakran vádolják, hogy elvesztette mozgalom-jellegét. Azzal vádolnak minket, hogy a népi mozgalom hatalmas, átfogó és mindig mozgó gondolatrendszerét egy Prokrusztész-ágyba erőltetjük. Állítólag le kellett vágnunk a mozgalom ágyon túlnyúló lábait, és ezáltal kiküszöböltük a népi eszme fontos részeit. Némelyek szerint a nemzetiszocializmus a valódi mozgalom számára csupán pótszer. Ténylegesen a népi mozgalom zátonyra futott ezzel a témával kapcsolatban. Mindenki a maga egyedi érdekét központi jelentőségűnek nyilvánítja a mozgalom számára, és mindenkit, aki nem osztja a nézetét, az ügy árulójának tekint. A népi mozgalom ezen az úton haladt a háború előtt. Ha valaki képes lett volna felfogni ezt a nagy eszmét - és a népi eszme nagyobb volt, mint a marxista eszme - és kialakítani abból egy szoros fegyelem alatt álló politikai szervezetet, akkor nem a marxista eszme, hanem a népi eszme győzött volna [19I8.] november 9-én. A marxizmus azért győzött, mivel jobban megértette a politikai feltételeket, mivel azt a kardot kovácsolta, amelyet később az állam meghódítására használt. Ha egy népi szervező megértette volna, hogyan kell alakítani egy nagy mozgalmat - ez élet-halál kérdés a mi népünk számára - nem a marxizmus győz, hanem a népi eszme. Ez világnézet volt, de nem értette meg, hogyan kell pártot alakítani, és hogyan kell egy éles kardot kovácsolni, amely alkalmassá tette volna az állam meghódítására. Az államnak szüksége van világnézetre. A kereszténység is meghódította az államot, és abban a pillanatban, hogy meghódította, gyakorlati politikai tevékenységbe kezdett. Joggal mondhatják: „ Igen, de abban a pillanatban, hogy a kereszténység átvette az állam feletti hatalmat, kereszténytelenné kezdett válni.” Ez a tragédiája minden nagy eszmének. Abban a pillanatban, amikor belépnek a bűnös élet területére, a túlságosan emberi területre, elhagyják a mennyet és elvesztik varázserejüket. Átlagos valamivé válnak. Mi nem folytatunk vitát arról, hogy változhat-e, vagy sem az élet természete. A dolgok ezen a módon történtek évmilliókon át, és ugyanígy fognak történni további évmilliókon keresztül. Egy magasabb hatalmat kell megkérdezniük, hogy miért van ez így. Abban a pillanatban, hogy egy eszme gyakorlati formát ölt, elveszti angyali szárnyait, elveszti a maga romantikus titokzatosságát. Ha valaki vette volna a bátorságot, hogy levetkőztesse a népi eszmét a maga romantikus titokzatosságából, ha számoltak volna a kemény tényekkel, nem nézett volna ki olyan romantikusnak, mint amilyennek napjainkban tűnik néhány álmodozó számára. De megmentette volna a német gyermekek millióit az éhezéstől. Számomra fontosabb, hogy egy nemzet éljen, mint az, hogy egy eszme, mint puszta lehetőség megmaradjon néhány álmodozó fejében. Láthatják, hogy egy mozgalomnak szüksége van szervezetre, ha meg akarja hódítani az államot - és meg kell hódítania azt, ha pozitív és történelmi jelentőségű valamit akar tenni. Gyakran találkoztam a vándorló apostolok azon fajtájával, akik azt mondják: „Nos, mindaz, amit tesznek, szép, de valójában a német nyelvben található idegen szavak ellen is állást kell foglalniuk.” És egy másik ezzel állít be: „Nos, minden, amit mondanak, jó, de kell lennie a programjukban egy pontnak, amely kimondja, hogy az allopátia (= az ellenszenvi gyógymód) veszélyes, és a homeopátiát (=a rokonszenvi gyógymódot) kell támogatniuk. Ha a mozgalmat ilyen apostolok vezetnék, végül a zsidók kerülnének vezető posztra. A zsidók mindig találnának valami újat, amit el kell hagyni, és a végén semmi sem maradna. Nem az a feladata egy forradalmi, harcos mozgalomnak, hogy eldöntse a vitát az allopátia és a homeopátia között, hanem az, hogy átvegye a hatalmat. A mozgalomnak olyan legyen a programja, hogy minden tisztességes harcos támogathassa. Nos, biztosan igaz, hogy a modern német kulturális vezetőréteg mindenfajta képtelenségeket produkál. Tudom, hogy ez a képtelenség mérgezi a német nemzeti szellemet. Vannak, akik azt mondják: „Valaminek történnie kell. Tenniük kell valamit. Ha küzdeni akarnak a filmipar ellen, meg kell építeniük a maguk színházát, még ha kezdetben a legprimitívebb lesz is a berendezése. És ha azt látják, hogy a gyermekeket mérgezi, amit az iskolában olvasnak, meg kell nyerniük a gyermekek lelkét, és ellenmérget kell adniuk nekik.” Az én válaszom egyszerű: adhatnak tíz éven át ellenmérget ama méreg ellen, amelyet egy rosszul vezetett kulturális irányító réteg gyártott, de a Kulturális Minisztériumnak egyetlen rendelete lerombolhatja az egész munkájukat. Ha Önök tíz évet azzal töltenek el, hogy a harcosokat meggyőzik a mozgalomnak, a mozgalom meg fogja hódítani a Kulturális Minisztériumot! Minden más rabszolgamunka. Ha egy mozgalom politikai hatalomra tesz szert, csakis akkor teheti meg azokat a pozitív dolgokat,
