Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)
2007-05-01 / 3. szám
2007. április 5ZIÎÎVAKÔ&Î 3. oldal Major Tibor AZ ORSZÁGVESZTÉS VÉGZETES NAPJAIRÓL 1945 tavaszán Magyarország „felszabadítása” lényegében az ország szovjet megszállását, illetve leigázásának kezdetét jelenti. Ami gyakorlatilag annyit jelent, hogy a nyugati kultúrkör közép-európai védőgátja teljes hosszában beomlott, és a Kelet-Római Császárság történelmi hagyatékán megtelepült „bizánci kultúrkör” szinte teljes egészében a pánszláv-nagy-orosz átnevelése és kíméletlen hatása alá került. Pontosan úgy, amint azt a Nagy Péter-i politikai végrendelkezés 250 évvel ezelőtt a cári imperializmus dicsőségére megálmodta. „Magyarország területét az arisztokrácia minden várakozása ellenére nem az angol-amerikai hadsereg, hanem a Szovjetunió ázsiai hordái foglalták el, az inváziót felszabadításnak minősítve” - olvasható Hernádi Tibor „Kiknek állt érdekében a második világháború?” című rendkívül értékes történelmi tanulmányában -, „az országot teljesen kifosztották a még meglévő értékeitől. Gyárakat, üzemeket szereltek le, úgyszólván a teljes termelő gépparkot a Szovjetunióba szállították. A lakosságtól ruháit, élelmiszerét, sőt még a zsebóráit is elvették. Lányainkat, asszonyainkat megerőszakolták, ázsiai vérbajjal fertőzték. A parasztnak nemcsak lovait és teheneit hajtották el, de sok esetben őt magát is ’malenkij robotra’ vitték a Szovjetunióba. Hogy mennyien haltak ott meg, a mai napig sem tudjuk. Értük az oroszok nem fizettek kárpótlást. ” Egy kis város „felszabadításának” statisztikája a következő volt: a lakosság létszáma 6 000 fő: az orosz katonák megbecstelenítettek 1640 nőt, a lakosság 27 százalékát. A szerencsétlen nők 88 százaléka súlyos nemi betegséget kapott. Az országot elözönlő „felszabadító” hadseregnek nemcsak a női társadalom esett áldozatul, hanem a férfi társadalom egy része is. Kecskemét közelében a hadvezetőség üdülőhelyéről a gyengélkedő női katonák éjszakánként csapatostul végigjárták a környező helységeket, fiatal férfiakat raboltak, arra kényszerítve őket, hogy pásztorórát töltsenek velük éjjel-nappal. Egy dunántúli közepes város, Pápa adatai a „ felszabadítás” korából: az Irgalmasok kórházában több mint 1000 nőt kezeltek, közülük kereken nyolcszázat ázsiai szifiliszszel. A Magyarország „felszabadításában ” bemutatkozó szovjet katona visszataszító látványt nyújtott mind brutalitása miatt, mind pedig azért, mert egy istentelen primitív politikai rendszer alattvalóinak borzalmas képét tárta a magyar nép elé. A templomok kirablása is eléggé gyakori jelenség volt, többnyire összekötve a nők megbecstelenítésével. Az asszonyok és lányok sok helyen a templomba menekültek, abban a hitben, hogy az Isten házának megszentségtelenítésétől talán visszariadnak a „felszabadítók”. Veszprémben a női osztagok fosztották ki a székesegyházat, a szétvagdosott miseruhákból öltözéket készítettek maguknak. Megdöbbentő olvasni az Új Élet (Magyar Izraeliták Lapja) 1965. február 1-i számában Sós Endrének, a Magyar Izraeliták Országos Közössége elnökének a földkerekség legnagyobb zsinagógájában - a budapesti Dohány utcai zsidó templomban - rendezett ünnepségről szóló tudósítását, amelyet a budapesti gettó felszabadításának huszadik évfordulóján rendeztek. A „magyar” zsidók leghivatalosabb és legilletékesebb képviselője, Sós Endre, ezen az ünnepségen azt mondja: „Dicsőség a Szovjetuniónak, Magyarország felszabadítójának! Dicsőség azoknak a szovjet bősöknek, akik vérüket hullatták és életüket adták Magyarország feltámadásáért, a magyar nép jobb jövendőjéért és a magyar nép jövőjének biztosításával együtt a zsidó vallású magyarok életéért is. A szovjet hadsereg gyors előrenyomulásának volt köszönhető, hogy a budapesti gettó lett Európa egyetlen olyan gettója, amelynek lakói életben maradtak. ” Dicsőség a Szovjetuniónak, hogy megmenekült 250 000 idegen, és rabszolga lett a hazát adó nép! Dicsőség a szovjet katonáknak, hogy meggyaláztak egymillió magyar nőt, legyilkoltak félmillió magyart, ellopták - a trianoni határokon belül - a tízmilliós magyarság szabadságát, vagyonát, földjét, országát, igazságát! A nagy omlásban, a nagy történelmi és európai tragédiában csak egy a fontos: a budapesti gettó megmenekült. Ki csodálkozhat azon, hogy dr. Fisch, a Dohány utcai zsinagóga főrabbija, a magyar halál napján lángoló vallomást tesz a bolsevista szovjet hóhérok mellett: „Veletek akarunk menni! Küzdeni minden elnyomás ellen! Megmentett életünkkel mi is építői akarunk lenni annak a kornak, amelyben nincs már felszabadulás senki számára, mert nincs többé elnyomó a földön!” Ha valami valamikor igazolta a magyar nemzeti jobboldal állásfoglalását, az semm i más, mint ez a budapesti ünnepség a Dohány utcában. Felszabadulás gyümölcse A 19- századi Magyarország, a liberalizmus ópiumos mámorában, kénytelen volt befogadni a nagyobbrészt ismeretlen számú zsidó kisebbséget. Ez a zsidóság egyetlen évszázad alatt elérte, hogy hat százalékos arányszámával a nemzeti vagyon 19, a nemzeti jövedelem 30 százalékát birtokolja. Hatvan gazdag zsidó családot bárósított Ferenc József és közel félezer országhódító zsidó kapta meg a magyar nemességet. Dövényi Nagy Lajos famopolból indult el.” című legendás hírű regényében ismerteti a magyar történelem tragikus korszakát. Istóczy Győző és Verhovay Gyula már 1882-ben rámutattak arra, hogy „meghódított ország lettünk”. Minden magyarnak azt kellett volna hinnie, hogy ez az idegen kisebbség, ez a tamopoli hordalék, amely olyan kedvezményekben, előnyökben, kiváltságokban részesült, mint sehol a világon, száz és ezer százalékban vállalja a befogadó nemzet jó vagy rossz sorsát. Kun-Kohn Béla magyarság fölötti zsidó diktatúrája, a Chorin-kapitalizmus és a Rákosi-Roth diktatúra idegen csőcselékének uralma, akasztási dühe, más képet mutattak. Igazán nehéz eldönteni, hogy a zsidó faji kisebbségnek a magyar közéletre, a magyar politikára, a nemzeti elhatározásaira gyakorolt befolyása melyik oldalról veszedelmesebb: a zsidó nagytőke, vagy a forradalmi marxizmus részéről? Az utóbbi jelentkezett sorsdöntő formában a két világháborús összeomlás során. A judeo-bolsevizmus erkölcsi és történeti „erényeinek” pontos mértéke annak az országhódításnak színvonala, amelyet rákosimátyások, szamuellytiborok, gerőernők, münnichferencek jelentettek. A zsidó liberális kapitalizmus pedig most van teljes kivirágzásában a magyarok országában, akiknek a magyar történelem, a hagyományok, a múltba való szerves beilleszkedés értetlenek, mint a boltosnak a pacsirtaszó vagy a föld szépsége a tavaszi zsendülés idején. Hmm szerettünk volna abban, hogy azok, akik oly sokszor vertek szőrös keblükre a piros-fehér-zöld nemzeti téglával, legalább a magyar jobboldal leveretése után vállalják a magyar sorsot. Ők is elnyomót látnak a magyarság pánszláv-bolsevista elnyomóiban. Ők sem beszélnek felszabadulásról, mikor tudták, hogy az őket emancipáló, nagylelkű és abban az időben liberális magyar nemzet is szolga, sőt rabszolga lett. Kezünkben megállna a toll, ha nem tudnák kellően méltatni ennek a budapesti zsidó-felszabadítási ünnepnek történetét. Valóban ők felszabadultak, mikor a befogadó nemzet rab lett általuk, akik kiszolgálták a szovejt hódítást, a muszka szuronyt és akik ott élvezték a napfényt Kun-Kohn Béla vérgyilkos, terrorista brigádjaiban éppúgy, mint Rákosi-Roth Mátyás GPU-s, ÁVH-s bandájában. Az embervadászat hivatalosan bátorított szelleme, párosulva az igazságszolgáltatás zsidó-kommunista párt- és osztályjellegével, rendőrállammá tette Magyarországot, annak legkíméletlenebb és legvisszataszítóbb formájában. A rendőrállam alapjainak lerakása elsősorban a zsidó-kommunista vezetők és párttitkárok, rendőrfőnökök nevéhez fűződött, a kommunizmus, mint ideológia, s a zsidókommunista párt, mint ennek az ideológiának a hordozója, az elképzelhető legborzalmasabb módon mutatkozott be a magyar népnek. A magyar nép elnyomott rab lett. A zsidók felszabadultak, mint maguk mondják, a „szovjet hadsereg” gyors előrenyomulásának következtében. Ennek a nagy felszabadulásnak értelmét szeretnénk a magyar fiatalság leikébe, elméjébe vésni. A magyar nemzet rab lett. Ők kijelentik, hogy „felszabadultak”. A magyar népet 1945-ben és 1956-ban kétszer tiporta el a „felszabadítottak” legfőbb segítő társa, a bolsevista pánszláv páncélos. Ők azonban ünnepelnek az 1946-ban kivégzett magyar mártírok, az 1956-ban halálra gázolt magyar szabadságharcosok holttestei fölött. Ünnepelnek a szerb, szlovák, osztrák zsidókkal együtt. Hiszen a szovjet szurony őket emelte Közép-Európa uraivá. Ők voltak a Kádár-rendszer haszonélvezői, amiként ők voltak. Rákosi-Roth terroristái, magyarul szólván a meghódított ország urai. „Magyarországnak nemcsak a háborúba való beléptetése, hanem benntartása is a zsidóság érdekét szolgálta. Ezúttal is hangsúlyozni kell” - olvasható Hernádi Tibor történelmi tanulmányában - „hogy a korabeli magyar külpolitikai cselekvés, annak legfontosabb döntései nem Budapesten kerültek meghatározásra. E kényszerpályát még csak nem is Berlinben tervezték meg. Ez a magyar vérrel megmentett zsidóság a háború után meg is köszönte a nemzet nagy áldozatát a maga módján. A magyar nemzet legjobbjait keresztre feszítette, a többit a kollektív bűnösség elve alapján kínpadra húzta. Az egész nemzetet pedig több lépcsőben kirabolta, s rabolja mind a mai napig. Ez a fosztogatás az államosítással kezdődött, majd a kollektivizálással, a külföldi hitelfelvétellel, az ország elzálogosításával folytatódott, jelenleg a privatizációval, a zsidó kárpótlással tetőzik. Az ország állapota mélyebbre süllyedt, mint ezeréves története során bármikor. A tatárjárás, a mohácsi vész, a két világháború és a két forradalom vesztesége meg sem közelítette azt, amely az utóbbi 50 ’békeévben’ érte.” Ha semmi más ezen a kerek világon, de a budapesti zsidók nemzetgyalázó és szovjet felszabadítási ünnepe örökre bizonyítja a nemzeti jobboldal, az Istóczyak, Gömbös Gyulák, Milotay Istvánok és Szálasi Ferenc igazságát, hogy magyar szocializmust, nemzeti Magyarországot nem lehet építeni addig, amíg az országhódítók, a magyar elnyomottak fölött regnálnak.
