Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)
2007-11-01 / 6. szám
2007. december és másutt. Maga Hitler a határt az Inn folyón Braunau-nál, szülővárosánál lépte át. A rádióbemondó lélegzetvétel nélkül mondta a bevonulás menetét. A város az örömtől ujjongott. A bemondónak nem lehetett kétsége afelől, hogy az Anschluss Németországgal Ausztriában igen népszerű. A nép támogatta. A német csapatok előrenyomuló áradatát virágokkal, éljenzéssel és énekekkel köszöntötték. Zúgtak a harangok a templomokban. Az ausztriai katonák és rendőrök barátkoztak a bevonulókkal, és általános volt a vidámság. Az otthonomtól egy háztömbnyire eső linzi köztéren nagy volt a felfordulás. Minden délután zengett a tér a Horst Wesseldal és a Deutschland über Alles hangjaitól. A tömeg feje felett repülőgépek berregtek, és a német hadsereg előrenyomuló egységeit fülsüketítő tapssal fogadták. Végül a Rádió bejelentette: Hitler Linzben van. Az előzetes utasításokat kiadták a város népének. A felvonulás útvonala mentén minden ablakot be kellett zárni. Mindegyiket ki kellett világítani. Otthonomnak a Landstrasse-ra néző ablakánál álltam. Hitler előttem fog elhaladni. A Hős visszatér A menet váratlanul megérkezett — megjelent a nagy, motorkerékpároktól kísért, hatkerekű Mercedes. A törékeny fiú, akit oly gyakran kezeltem, és akit 30 éve nem láttam - ott állt az autóban. Én csupán kedvességet nyújtottam neki, ő most mit szándékszik nyújtani a népnek, amelyet szeretek? Átnézek a tömeg feje fölött Adolf Hitlerre. A feszült izgalom pillanata volt ez. Éveken keresztül tagadták meg Hitlertől azt a jogot, hogy meglátogassa szülőföldjét. Most ez az ország hozzá tartozott. A diadalérzet rá volt írva az arcvonásaira. Mosolygott, integetett, karlendítéssel köszöntötte a tömeget, amely összegyűlt az úton. Azután egy rövid pillanatra felnézett az ablakomra. Kétlem, hogy látott engem, de kellett, hogy egy pillanatig emlékezzen. Itt volt a „nemeslelkű zsidó” otthona, aki diagnosztizálta édesanyjának végzetes rákját, itt volt a rendelője annak az embernek, aki kezelte a nővéreit; itt volt az a hely, ahová mint fiú látogatott, amikor kisebb betegségeit kellett gyógyítani. A pillanat rövid volt. Azután a menet továbbhaladt. Lassan megérkezett a város főterére, amely valamikor Ferenc József tér volt, de most hirtelen Adolf Hitler tér lett a neve. Ô pedig a városháza erkélyéről beszédet mondott. Én ezt a rádióban hallgattam. Történelmi szavak hangzottak el: Németország és Ausztria egyesült. Hitler a Weinzinger szállóban szállt meg, külön kérésére volt egy olyan lakosztály, ahonnan kilátás nyílik a Pöstlinghegységre. Ez volt látható a szerény lakás ablakából is, ahol gyermekkorát töltötte. Másnap meghívta néhány régi ismerősét: Oberhummert, egy helyi pártfunkcionárust, Kubizeket, a zenészt; Dr. Hűmért, egykori tanárát. Érthető, hogy engem, egy zsidót ilyen összejövetelre nem hívhatott meg, de érdeklődött utánam. Egy rövid ideig úgy gondoltam, hogy kérek hozzá kihallgatást, de azután úgy döntöttem, hogy nem lenne bölcs dolog. Hitler szombaton este érkezett. Vasárnap meglátogatta édesanyja sírját és szemlét tartott az előtte felvonuló helyi nácik felett. Nem öltözött uniformisba, térdnadrágot, sínadrágot vagy bőr rövidnadrágot viselt. Hétfőn utazott Bécsbe. «lîîVAKÔfcî Hamarosan egyetlen pillanat alatt tudatára ébredtünk, hogy különleges dolgok vannak küszöbön. 700 zsidó volt Linzben. Mindezeknek üzleteit, otthonait és hivatalait megjelölték sárga papírzászlókkal és németül ráírták: JUDE - zsidó. Egyik nap megérkezett az első jele annak, hogy különleges kedvezményben fogok részesülni, amikor a helyi Gestapo telefonált. El kellett távolítanom a sárga jelzést rendelőmről és otthonomról. Majd történt egy másik dolog is: árja háziuram elment a Gestapo-központba megkérdezni, hogy engedheti-e, hogy maradjak a lakásomban. „Nem mi döntünk ebben a ügyben, hanem Berlinben fognak dönteni” - mondták neki. Hitler láthatóan emlékezett. Azután történt valami, ami kétségeket ébresztett bennem. A vejemet, aki fiatal orvos volt, minden ok nélkül börtönbe vetették. Nem engedték senkinek sem, hogy látogassa, és nem kaptunk hírt felőle. A lányom elment a Gestapóhoz. „Örülne-e a Führer, ha tudná, hogy egykori idős orvosának vejét letartóztatták?” - kérdezte. Durván, brutálisan bántak vele a merészségéért. Hát nem távolították el a jelzést apja házáról? Ez nem volt elég? Ámde a látogatásának mégis kellett valami eredményének lennie, mivel a férjét három héten belül elengedték. A betegköröm, amely - azt hiszem - az egyik legnagyobb volt Linzben, Hitler bejövetele előtt egy évvel már zsugorodni kezdett. Ebben baljós jelét láthattam a később bekövetkező dolgoknak. A hűséges régi páciensek teljesen nyíltak voltak a magyarázataikban. A nácik által hirdetett gyűlölet hatalmába kerítette a fiatalabb embereket. Ök többé nem támogatnak egy zsidót. Praxisomat rendeletileg a zsidó páciensekre korlátozták. Ez még egy ok volt, ami azt mutatta, hogy teljesen abba kell hagynom a gyakorlati orvoslást. Tervbe vették, hogy megtisztítják a várost az összes zsidótól. 1938. november 10-én kiadták a rendelkezést, hogy 48 órán belül minden zsidónak el kell hagynia Linzt. Bécsbe kell menniük. El lehet képzelni a megrázkódtatást, ami kísérte ezt a rendelkezést. Olyan embereknek, akik egész életüket Linzben töltötték, el kell adniuk, amijük van, össze kell csomagolniuk és útnak kell indulniuk két napon belül. Felhívtam a Gestapót. Nekem is mennem kell? Ügy értesültem, hogy kivételt tettek az én esetemben. Maradhattam. És a lányom meg a férje? Mivel már jelezték a szándékukat, hogy kivándorolnak Amerikába, maradhattak. De el kell hagyniuk a házukat. Ha van szoba az én lakásomban számukra, megengedik, hogy oda költözzenek. Nincs több kegy Negyvenhét éves aktív munka után orvosi praxisom véget ért. Csak zsidókat kezelhettem. A kiürítési rendelkezés után csak hét zsidó maradt Linzben. Valamennyien 80 év felettiek voltak. Érthető, hogy lányom és férje magukkal akarják vinni az addigi életük során megtakarított pénzüket, amikor kivándorolnak Amerikába. Azt akartam én is, amikor az én kivándorlásomra kerül sor. Arról szó sem lehetett, hogy ebben az ügyben a helyi hatósághoz forduljak. Tudtam, hogy Adolf Hitlerrel nem találkozhatok. De úgy éreztem, hogy ha küldenék egy üzenetet neki, talán adna nekünk némi segítséget. Ha maga Hitler megközelíthetetlen, talán egyik nővére segítene. Klara volt legközelebb; Bécsben lakott. A férje meghalt, és ő egyedül élt egy szerény lakásban, csendes, kertes házakból álló városrészben. Azt terveztük, hogy Gertrúd lányom Bécsbe látogat felkeresni őt. Elment a lakásáig, bekopogott, de nem kapott választ. Pedig biztos volt benne, hogy valaki van otthon. A szomszéd segítségét kérte. A szomszéd azt mondta, hogy Frau Wolf — Klara Hitler - néhány bizalmas barátján kívül senkit sem fogad. De ez a kedves asszony vállalta, hogy elvisz hozzá egy üzenetet és jelenti Frau Wolf válaszát. A lányom megvárta. A válasz tüstént megérkezett. Frau Wolf üdvözletét küldi és megtesz mindent, amit csak tud. Szerencsére Hitler Bécsben volt, egyik gyakori, előre be nem jelentett operalátogatása miatt. Frau Wolf találkozott vele, és — biztos vagyok benne — átadta az üzenetet. De a mi esetünkben nem lett kivétel téve. Amikor eljött az ideje távozásunknak, sok ezer zsidóhoz hasonlóan pénz nélkül kényszerültünk elmenni. Hogyan kezelte Hitler egy idős barátját, aki a családját türelmesen, figyelmesen és szeretettel kezelte? Foglaljuk össze a kedvezéseit: Nem hiszem, hogy volt még egy zsidó egész Ausztriában, akinek megengedték, hogy megtartsa az útlevelét. Nem bélyegezték be a J jelet az élelmiszerjegyembe, amikor szűkössé vált az élelmezés. Ez igen nagy segítség volt, mivel a zsidókat jelenleg csak meghatározott órákban engedik vásárolni, sokszor olyankor, amikor az gyakran alkalmatlan. A J jel nélkül viszont én bármikor vásárolhattam. Ezenkívül kaptam ruhajegyet is, amit általában megtagadtak a zsidóktól. A Gestapóval való viszonyom nem volt éppen szívélyes. De legalább nem szenvedtem tőlük, mint annyi más. Megbízható forrásból azt mondták nekem — és ez számomra nagyon is hihető —, hogy a linzi Gestapo-központ a berlini kancelláriától utasításokat kapott, hogy engem minden ésszerű kivételezésben részesíthetnek. Lehetséges, bár valószínűtlen, hogy első világháborús érdemeim is részben hozzájárultak ezekhez a kis figyelmességekhez. Az első világháború alatt az egyik 1000 ágyas kórházban teljesítettem szolgálatot, és a feleségem felügyelte a beteggondozói munkát a betegek között. Kétszer kaptam kitüntetést ezért a szolgálatért. Hitler újjáépíti otthonának tekintett városát Hitler még mindig Linzt tekinti igazi otthonának, és az általa eszközölt változások elképesztők. Az egykori csendes, alvó várost a „keresztapja” átformálta - ez a tiszteletbeli cím különösen kedves volt Hitler-Hitler szülei sírjánál 13. oldal nek. A régi házak egész tömbjeit lebontották, hogy helyükbe modern lakóházakat építsenek; ezzel átmeneti lakáshiányt idéztek elő. Üj színházat és új Duna-hidat építettek. A helyi legenda szerint a hidat maga Hitler tervezte, és a tervek már az Anschluss idején készen voltak. Az elmúlt két év alatt létesült Hermann Göring Művek azonnal megkezdte a munkálatokat. E rekonstrukciós program kivitelezésére egész vagonnyi munkást szállítottak: cseheket, lengyeleket, belgákat. Hitler az Anschluss óta kétszer látogatta meg a várost: először a Németországgal való egyesülést jóváhagyó népszavazás alkalmával; másodszor titokban megszemlélni, hogyan halad a város újjáépítése. Mindkét alkalommal a Weinzinger-szállóban töltötte az éjszakát. A második látogatás alkalmával a szálloda tulajdonosától azt kérték, hogy Hitler jelenlétét ne tegyék közhírré; a szemléjét reggel fogja megejteni. De mivel nagyon örült a szálloda tulajdonosa, hogy ilyen fontos személyiség a vendége, nem tudott ellenállni a dicsekvési vágynak. Több barátjának megtelefonálta a hírt. E fegyelemsértésért súlyosan megfizetett. A szállodáját elkobozták. Hitler életrajzírói sokszor megkerestek az ifjúságára vonatkozó ismeretekkel kapcsolatban. A legtöbb esetben nem voltam hajlandó beszélni. De egyiküknek nyilatkoztam. Ő kedves, középkorú bécsi ember volt, és a Rudolf Hess által vezetett kormányzati hivatalból jött, a nácik belső köréből. Hivatalos életrajzot írt. Megadtam neki azokat a részleteket, amikre emlékeztem, és az orvosi nyilvántartásaimat is a rendelkezésére bocsátottam, amiket később elküldött a náci párt müncheni központjába. Linzben és Braunauban maradt néhány hétig, azután hirtelen befejeződött a projekt. Azt mondták nekem, hogy őt a koncentrációs táborba küldték. Azt, hogy miért, nem tudom. Amikor végre eljött az ideje, hogy Linzből Amerikába menjek, tudtam, hogy lehetetlen lesz magammal vinni a megtakarított pénzemet. De a Gestapo még egy kegyet gyakorolt velem. Megengedték, hogy 16 márkát magammal vihetek a szokásos 10 márka helyett! Az orvosok náci szervezete adott nekem egy írást (hogy milyen értékűt, nem tudom) arról, hogy „ajánlásra érdemes” vagyok. Az írás úgy folytatódik, hogy „a jelleme, orvosi szaktudása és a betegek iránti segítőkészsége” tesz érdemessé az ajánlásra, és hogy elnyertem „kollégáim értékelését és megbecsülését”. Egy pártfunkcionárius sejttetni engedte, hogy elvárják tőlem: mutassak hálát mindezért a kedvezésért. Talán egy levél a Führernek? Mielőtt elhagytam Linzt egy hideg, ködös novemberi reggel, megírtam a levelet. Nem tudom, hogy valaha is a kezéhez került-e. íme a levél: „Excellenciás Uram! Mielőtt átlépem a határt, szeretném kifejezni a hálámat a segítségért, amelyet kaptam. A várost, amelyben 41 évig éltem, anyagiakban szegényen hagyom el, de abban a tudatban, hogy kötelességemet a lehető legpontosabban teljesítettem. 61 évesen kezdek új életet egy idegen országban, ahol a lányom keményen dolgozik a családja megélhetéséért. Őszinte híve: Eduard Bloch." (Ford.: Tudós-Takács János)
