Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)
2007-11-01 / 6. szám
14. oldal «lîîVAKÜItî 2007. december Robert Faurisson: A REVIZIONIZMUS GYŐZELMEI (Elhangzott 2006. december 11-én a revizionisták teheráni nemzetközi konferenciáján) III. befejezőrész A revizionista győzelmek mérlege Miután a revizionisták sarokba szorították őket, a zsidók állítólagos fizikai megsemmisítésének hivatalos történészei végül is elismerték, hogy történelmi és tudományos szempontból nem maradt egyetlen érvük sem kegyetlen vádaskodásuk alátámasztására. Valójában ugyanis elismerik, hogy 1. nem tudnak egyetlen olyan dokumentumra sem hivatkozni, amelyik a bűnt bizonyítaná; 2. képtelenek a bűn fegyverének legcsekélyebb bemutatására; 3. nemcsak bizonyítékaik, de még bizonyítéktényezőik sincsenek; 4. nem tudnak megnevezni egyetlen valódi tanút sem (lásd fent Simone Veil véleményét); 5. aktáik rothadtak, menthetetlenül elrothadtak és a történelem szemétkosarába valók; 6. a valaha hivatkozott források nemcsak sokkal ritkábbaknak bizonyultak, mint azt állították, de ugyanannyira kétségeseknek is; 7. az állítólagos nyomok kevesek, szétszórtak és nehezen értelmezhetők; 8. hamisítások, torzítások, színlelések történtek a részükről; 9. a hivatalos tézis támogatására túl gyakran hivatkoztak egy „ostoba történetre” (sic), miszerint a zsidók kiirtásáról szóló döntés a Berlin melletti Wannsee-ben született 1942. január 20-án; 10. közülük az első, Raul Hilberg ma arra kényszerül, hogy széllelbélelt módon mindent a német bürokrácia feltételezett kezdeményezéseivel magyarázzon, amelyekre az szerinte parancs, terv, instrukció, ellenőrzés nélkül merészen vállalkozott, egyszerűen pusztán a szellemek hihetetlen találkozásának és az egyetértő gondolatátvitelnek köszönhetően. Ezek a hivatalos történészek a revizionisták egyetlen olyan típusú kérdésére vagy megállapítására sem tudtak válaszolni, hogy 1. „Mutasson nekem vagy rajzoljon le egy náci gázkamrát”; 2. „Tárjon elém egy bizonyítékot, tárja elém azt a páratlan bizonyítékelemet, amely az Ön saját döntése szerint minden kétséget kizáró módon bizonyítja, hogy népirtás történt”; 3. „Mutasson nekem egy tanúvallomást, mutassa be nekem azt a tanúvallomást, amely az Ön véleménye szerint a leginkább bizonyító erejű” vagy 4. „Nincsenek nyílások, nincs holocaust”. A szorító sarkába kényszerített udvari történészek a bíróságokhoz fordultak a revizionisták elítélésére, de minden várakozás ellenére megtörtént, hogy a bírák néhányszor odáig mentek, hogy tisztelettel adóztak a revizionisták feddhetetlenségének, vagy pedig kifejezték meglepetésüket az írásos bizonyítékok ritkasága vagy hiánya miatt. Akkor előbb Franciaországban, majd számos más európai országban ezek a vádaskodók különleges törvényeket szavaztattak meg a revizionisták elhallgattatása végett. Ezzel aláírták a vesztüket. Azzal ugyanis, hogy különleges törvényekhez, rendőrséghez, börtönhöz fordultak, bevallották, hogy képtelenek az ész, a történelem és a tudomány érveinek használatára. Száz másik olyan érvre is emlékeztethetnénk itt, amelyek azt igazolják, hogy a történelem és a tudomány világában kő kövön nem maradt a „holocaust” vagy a „Soá” szektásai által épített hatalmas építményből. E romhalmazzal szemben láthattuk, hogy hogyan építkezik a revizionista irodalom épülete, amelyben bőséggel fedezhetünk fel a második világháború történetének száz és száz vonatkozásával kapcsolatosan olyan dokumentumokat, fényképeket, szakvéleményeket, periratokat, technikai és tudományos jelentéseket, tanúvallomásokat, statisztikai tanulmányokat, amelyek megvilágítják, hogy milyen is volt valójában az európai zsidók sorsa, és kétséget kizáró módon bizonyítják, hogy a háború zsidó ismertetése nagyrészt a mítosz területére tartozik. A mítosztól a zsidók eljutottak a mitológiáig, a mitológiától pedig a vallásig vagy inkább egy látszatvallásig. Ma ennek az álvallásnak a szolgálói egyre inkább olyan papokra hasonlítanak, akik jóllehet továbbra is miséznek és ismételgetik a szent formulákat, már nyilvánvalóan elvesztették a hitüket. Igazán többé már nem hisznek a „krédójukban”. Ily módon például látható, hogy kb. egy évtizede már azt tanácsolják híveiknek, hogy a lehető legnagyobb diszkréciót tanúsítsák a gázkamrák témáját illetően. Emlékirataiban Elie Wiesel, a nagy hamis tanú azt írta: „Jobb, ha zárva maradnak a gázkamrák az indiszkrét tekintetek és a képzelet előtt” (Tous les fleuves vont a la mer..., Le Seuil, Párizs 1994, 97. old.). Akárcsak ő, Claude Lanzmann (a Shoah c. film készítője), Dániel Goldhagen (a Hitler’s Willing Executioners c. könyv szerzője), Simone Veil (az Európai Parlament fentebb idézett volt elnöke), Francois Léotard (volt miniszter) is néhány év óta meglepően visszafogottá, óvatossá és csöndessé vált e témában. Néhány hónapja Jacques Attali (zsidó üzletember és történész) kijelentette: „A meggyilkolt zsidók döntő többségét egyénileg ölték meg a német katonák és csendőrök 1940 és 1942 között, nem pedig a később üzembe helyezett halálgyárakban” („Groupes de criminels?”, L’Express, 2006. július 1., 60. old.). Az állítólagos náci gázkamrák veszteségekkel és nyereségekkel végzett kiiktatásának eme hallgatólagos módszere egyre inkább általánossá válik. Az auschwitzi hazugságot a Babij Yar-i hazugsággal és más fantasztikus ukrajnai mészárlások hazugságával próbálják meg helyettesíteni, de állításaikat ismét csak nem támasztják alá olyan tudományos bizonyítékokkal, mint amilyenek az exhumálások adatai vagy a halottkémek jelentései, ahogyan viszont ez megtörtént a szovjetek által Katynban, Vinnyicában vagy máshol elkövetett valódi mészárlások esetében. Ami pedig az auschwitzi halottak számát illeti, immáron alig-alig állítják azt, hogy kilencmillióan voltak (mint Wiesel Nuit et Brouillard c. könyvében), 8, 6 vagy 4 millióan (mint a nürnbergi perben vagy Auschwitz- Birkenau kőtábláin 1990-ig). Megelégednek másfél millióval (mint ugyenezeken a kőtáblákon 1995 óta), vagy egymillió százezerrel vagy netán hétszázezerrel (mint J. C. Pressae írta) vagy 510 ezerrel (amire Fritjof Meyer jutott 2002-ben: „Die Zahl der Opfer von Auschwitz” (Auschwitz áldozatainak a száma), Osteuropa, 2003. május, 631-641. old.), noha ezek a számok sem megalapozóttabbak, mint a korábbiak. Általános következtetés Abban a kiváltságban van részünk, hogy a XXI. század elején tanúi lehetünk annak, amint a történelem egyik legnagyobb hazugsága komolyan megkérdőjeleződik. Hiába ragyog ezer fénnyel, a „holocaust” mítosza valójában elhasználódik. Ez a hazugság arra szolgált, hogy igazolja egy olyan háborús gyarmat létrehozását Palesztina földjén, amely a „Zsidó Állam” nevet vette fel és egy „zsidó hadsereggel” látta el magát. Ez a hazugság a nyugati világra egy zsidó vagy cionista zsarnokság igáját kényszeríti, amely az értelmiségi, ill. az egyetemi és médiavilág minden területén érezhető. Lelkének mélységeiig megmérgezett egy nagy országot, Németországot. Lehetővé tette, hogy ez utóbbitól, valamint sok más nyugati országtól hatalmas összegeket zsaroljanak ki márkában, dollárban és euróbán. Olyan filmekkel, múzeumokkal, könyvekkel sújt bennünket, amelyek a talmudi jellegű gyűlölet tüzét tartják fenn. Lehetővé teszi a keresztes hadjáratra való felhívást a „gonosz tengelye” ellen, és ehhez — rendelésre - a legszégyenletesebb hazugságok gyártásával szolgál, mégpedig éppen a „holocaust” Nagy Hazugságának a mintájára, mert Adolf Hitler „rémtettei” és Szaddám Húszéin „tömegpusztító fegyvere” között nincs semmi különbség. Lehetővé teszi csaknem az egész világ megvádolását és azt, hogy mindenhol „megbánást” és „kárpótlást” követeljenek, akár a „Jahve választott népe” ellen irányuló állítólagos cselekedetek, akár az ilyen bűntettekben tanúsított állítólagos cinkosság, akár a második világháború során a zsidók sorsa iránt mutatott állítólagos közöny miatt. Számlájára írandó a koncepciós perek sorozata, kezdve a gyalázatos nürnbergi perrel. Lehetővé tette a legyőzött katonák ezreinek meggyilkolását, a kegyetlen tisztogatásokat, az őseik földjéről elűzött polgári lakosság millióinak deportálását, az elmondhatatlan fosztogatásokat, a botrányos jogi eljárások tízezreit, ideértve azokat is, amelyeket manapság folytatnak olyan nyolcvan vagy kilencvenéves aggastyánokkal szemben, akik ellen hamis tanúvallomásokat tettek a „csodálatos módon” megmenekült zsidók. Ezeknek a borzalmaknak, ennek a mérhetetlen gyűlöletnek és hazugságnak, ennek a „hübrisznek”, amelyet a sors egyszer még feltétlenül meg fog büntetni, röviden, mindezeknek a túlzásoknak véget kell érniük. Egyetlen nép sem volt türelmesebb ezzel a zsidó vagy cionista „hübrisszel”, mint az arab nép; márpedig ez a nép eljutott a türelme végére. Meg fog szabadulni az izraeli igától, és meg fogja értetni a Nyugattal, hogy eljött az ideje a valódi béke megkeresésének, ahelyett, hogy fegyveresen támogatnak egy mesterséges államot, amely csak erővel képes fenntartani magát. Sokak szeme felnyílik már Nyugat-Európában is és az Egyesült Államokban is, és az emberek rádöbbennek arra, hogy mit is kockáztat a nemzetközi közösség, ha ilyen hosszú időn át aláveti magát a „holocaust” hamis vallásának, amely Izrael Állam elsőszámú támadó fegyvere, pallosa és védőpajzsa. Gyakorlati következtetés Amint azt tudjuk, Auschwitz szívében található egy emblematikus gázkamra. Eddig több mint harmincmillió turista látta. Ebben az esetben csalásról van szó. Ezzel minden történész tisztában van, és ezt az auschwitzi állami múzeum vezetősége is jobban tudja bárkinél. Márpedig a lengyel kormány kérésére az UNESCO 1979. október 26-án felvette a tábort a világörökség kulturális javainak jegyzékére, azzal az UNESCO-ra háruló teherrel, hogy megőrizze annak eredetiségét. Részemről tehát azt javaslom, hogy az UNESCO foglalkozzon ezzel a csalással, amely támadást jelent az oktatás, a tudomány, a kultúra ellen. Általánosabb módon átvehetjük Jean-Gabriel Cohn-Bendit 1979-es szavait: „Harcoljunk tehát, hogy lerombolják ezeket a turistáknak mutogatott gázkamrákat a táborokban, amelyekről most már tudjuk, hogy egyáltalán nem voltak bennük” (Libération, 1979. március 5., 4. old.). Más gyakorlati módon is lehet harcolni a „holocaust” mítoszának zsarnoksága ellen, kezdve azzal, hogy bemutatjuk az egész világnak ezeket a „revizionista győzelmeket”, amelyeket eddig elrejtettek előle. Bízom az itt megjelent revizionistákban, hogy más módszereket is fognak számunkra javasolni. A nagylélegzetű hazugságot megállás nélkül ismételgetve a „holocaust” papjai lassanként az emberi nem ellenségeivé váltak. Több mint hatvan éve folyamatosan vádolják ezzel csaknem az egész világot. Fő célpontjuk természetesen Németország volt, és mindazok, akik ezen ország oldalán ugyanúgy azt gondolták, hogy kötelességük Sztálin ellen harcolni, mintahogyan viszont az ellentétes táborban mások azt gondolták, hogy kötelességük Hitler ellen harcolni. Azonban vádaskodó őrjöngésükben a zsidó szervezetek odáig mentek, hogy a szövetségeseket is ócsárolják az európai zsidók sorsa iránt tanúsított állítólagosán bűnös „közönyük” miatt. Nekiestek Rooseveltnek, Churchillnek, De Gaulle-nak, XII. Pius pápának, a Nemzetközi Vöröskeresztnek, valamint más személyiségeknek, szerveknek vagy országoknak is, mert nem leplezték le „gázkamrák” létezését. De hogyan is tarthatták valóságnak azt, ami nyilvánvalóan csak egy groteszk háborús mendemonda volt? Elég elolvasni a zsidó Walter Laqueur könyvét (The Terrible Secret, Weidenfeld and Nicholson, London 1980, 262. old.), hogy legalább harminc példát találjunk benne a szövetséges tábor teljesen jogos szkepticizmusára a zsidó forrásból eredő szóbeszédáradat iránt. Vizsgálatokat végeztettek, amelyek lehetővé tették annak megállapítását, hogy ezek a híresztelések alaptalanok. Tehát a szövetségesek és a többi vádlott nem közönyről, hanem tisztánlátásról tett tanúbizonyságot. Háború utáni beszédeikben vagy emlékirataikban ugyanezen tisztánlátást tanúsította Churchill, De Gaulle és Eisenhower, óvakodván attól, hogy akár egyetlen egyszer is említést tegyenek az állítólagos „gázkamrákról”. A háborúnak és a háborús propagandának hazugságra van szüksége éppúgy, ahogyan a keresztes háborúk szellemisége is a gyűlöletből táplálkozik. Ezzel szemben a népek közötti béke és barátság csak nyerhet a történelmi kutatás pontosságára irányuló törekvésen. E kutatásnak tehát teljesen szabadnak kell lennie. (Ford.: Hep Titusz)
