Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)

2007-11-01 / 6. szám

2007. november «lîîVAKÔfcî 9. oldal „bizonyítékokra”) épülő elképzeléseket talál benne, még­pedig azért, mert — legalább is a szerzők állítása szerint - ezek a gázkamrák a lehető legnagyobb titkot, igazi „ál­lamtitkot” képeztek. Márpedig, ha létezik „tömegpusz­tító fegyver”, amely megfelelő szakvéleményt érdemelt volna, akkor ez a fegyver ilyen, ugyanis legalább két ok­ból rendellenességet jelent a tudomány történetében. Egyrészt azért, mert nem volt előzménye és nem lett foly­tatása, másrészt azért, mert a semmiből tűnt fel és ugyan­oda tért vissza. Márpedig a tudománytörténet nem ismer egyetlen ilyenfajta jelenséget sem. Mindenesetre magá­ból abból a tényből kiindulva, hogy az ASSAG még ma­napság is létezik, elmondhatjuk erről az egyesületről, hogy még mindig nem valósította meg azt a célját, ami­ért immár negyedszázada létrehozták. Tehát még sem bizonyítékot, sem ún. bizonyítéktényezőt nem talált a „náci gázkamrák” létezésére vonatkozóan. 7. 1982. június 29-e és július 2-a között a párizsi Sor­bonne Egyetemen nemzetközi tanácskozásra került sor két zsidó történész, Francois Furet és Raymond Áron elnök­letével, szervezői szerint abból a célból, hogy ünnepélye­sen és nyilvánosan válaszoljanak Robert Faurissonnak és az őt támogató „maroknyi anarcho-kommunistának” (utalás Pierre Guillaume-xa, Jean-Gabriel Cohn-Bendit­­ra, Serge Thionra, valamint másokra, pl. néhány zsidó libertáriusra). Az utolsó napon, az annyira várt sajtótájé­koztatón a két szervezőnek nyilvánosan el kellett ismer­nie, hogy „a legalaposabb tudományos kutatások ellené­re” sem találták meg Hitlernek a zsidók kiirtására vonat­kozó parancsát. Ami a gázkamrákat illeti, rájuk még csak utalás sem történt. Megjegyzés: Ez a tanácskozás volt az első kísérlet ar­ra, hogy igazolják a nagyközönség előtt, hogy a revizio­nisták hazudnak. Ugyanakkor itt is, akárcsak a többi ugyanilyen fajtájú tanácskozáson (mint pl. a Sorbonne­­on 1987-ben), a revizionisták részvételét megtiltották. És ez a tanácskozás is teljes kudarccal végződött a szervezők számára - miként kivétel nélkül mindegyik. 8. 1983. április 26-án ért véget másodfokon az a hosz­­szú per, amelyet zsidó szervezetek indítottak ellenem 1979-ben „történelemhamisítás” által megvalósított „károkozás” miatt. Ezen az áprilisi napon a Párizsi Pol­gári Fellebbviteli Bíróság első kamarájának Grégoire bíró által elnökölt ,A” szekciója — miközben megerősítette elítélésemet „károkozásért” - nyomatékosan elismerését fejezte ki kutatásaim minőségével kapcsolatban, kifejtve, hogy a gázkamrákra vonatkozó írásaimban a felszínesség, hanyagság, szándékos tudatlanság, hazugság semmilyen nyomát sem lehetett felfedezni, következésképpen „a Faurisson úr által (a gázkamrák vonatkozásában) kifejtett következtetések értéke kizárólag a szakértők, a történé­szek és a közönség megítélésére tartozik”. Megjegyzés: Ha a gázkamrák elméletét megcáfoló munkák szerzőjénél sem felszínességet, sem hanyagságot, sem szándékos tudatlanságot, sem hazugságot, ill. „ha­misítást” nem lehet felfedezni, akkor ez annak a bizonyí­téka, hogy ezek a munkák komoly, lelkiismeretes, fedd­hetetlen és hiteles kutató eredményei, mégpedig olyan fokon, hogy jogunk van nyilvánosan állítani, amint azt ő teszi is, hogy ti. az említett gázkamrák létezése csupán mítosz. 9. 1983. május 7-én Simone Veil, aki zsidó és maga is „holocaust-túlélő”, a gázkamrák kapcsán kijelentette: „A gázkamrák létezésének tagadása miatt Faurisson ellen indított perben a felpereseket arra kényszerítik, hogy for­mális bizonyítékot adjanak a gázkamrák valódiságára nézve, holott mindenki tudja, hogy a nácik lerombolták ezeket a gázkamrákat és módszeresen megöltek minden tanút” {France-Soir Magazine, 1983. május 7., 47. old.). Megjegyzés: Ha nincs meg a bűn fegyvere, és nincse­nek tanúk sem, akkor mi marad? Mit gondoljunk azok­ról a helyiségekről, amelyeket a megtévesztett látogatók millióinak gázkamraként mutogatnak? Mit gondoljunk azokról, akik tanúként vagy éppen a gázkamrák világá­ból „csodálatos módon” megmenekült személyként jelentkeznek? A maga részéről Simone Veil az első „holo­caust-szaktekintély”, aki ily módon értésünkre adta, hogy az elgázosítások minden állítólagos tanúja csakis hamis tanú lehet. Már 1979. március 6-án, a Holocaust című amerikai filmsorozat francia tv-vitáján megvetést mutatott a „gázkamra tanújaként” bemutatott Maurice Benroubi iránt, aki hirtelen rendkívül visszafogottnak bi­zonyult a L ’Express című hetilapban nem sokkal koráb­ban (1979. március 3-9., 107-110. old.) megjelent ta­núskodásához képest. 10. 1961-ben tette közzé a zsidó Raul Hilberg, az or­todox történészek legjelentősebb képviselője fő művének első, 1985-ben pedig alaposan átdolgozott második ki­adását. E két kiadás között jelentős az eltérés, ami csak a revizionisták által időközben aratott sorozatos győzelmekkel magyarázható. Az első kiadásban a szerző egyszerűen kijelentette, hogy „az európai zsidók kiirtása” a Hitler által kiadott - két, egymást követő - parancs kö­vetkezménye. Ugyanakkor nem pontosította e paran­csoknak sem a dátumát, sem a tartalmát, majd e meg­semmisítés politikai, irányítási és végrehajtási folyamatát igyekezett aprólékosan magyarázni, s ennek kapcsán pl. egészen odáig ment, hogy azt írta: Auschwitzban a zsi­dók megsemmisítését az a hivatal szervezte, amelyet egy­szerre bíztak meg a ruhák fertőtlenítésével és az emberi lények megsemmisítésével ( The Destruction of the European Jews, 1961, újra kiadta 1979-ben a chicagói Quadrangle Books, 177., 570. old.). 1983-ban pedig — miután teljesen lemondott erről a magyarázatról — Hilberg váratlanul azt állította, hogy „az európai zsidók kiirtása” végeredményben terv, szervezet, központosítás, költségvetés nélkül zajlott, mégpedig annak következté­ben, hogy „egy óriási bürokrácián végbement a szellemek hihetetlen találkozása és az egyetértő gondolatátvitel” (an incredible meeting of minds, a consensus mind reading by a far-flung bureaucracy, Newsday, New York, 1983. február 23., II/3. old.). Ezt a magyarázatot Hilberg eskü alatt is megerősíti a torontói Zündel-petben 1985. január 16-án (jegyzőkönyv, 848. old.); majd művének jelentős mértékben átírt kiadásában — ha más szavakkal is, de — újból megerősíti. (The Destruction of the European Jews, Holmes and Meier, New York 1985, 53., 55., 62. old; franciául La Destruction des juifs d’Europe, Fayard, Pá­rizs 1988, 51., 53., 60. old.). Végül 2006 októberében a Le Monde-nak adott interjújában ismét megerősítette: „Nem volt előzetes vezető séma. Ami a döntés kérdését illeti, ez részben megoldatlan: sohasem találták meg Hit­ler saját kezűleg aláírt parancsát, kétségtelenül azért, mert ilyen dokumentum sohasem létezett. Meggyőződésem, hogy az irányító és végrehajtó szerveket egyfajta rejtett struktúra mozgatta: minden döntés egy másikat vont maga után, aztán ismét egy másikat, és így tovább, még ha nem is lehet pontosan előrelátni a következő szakaszt” (Le Monde des livres, 2006. október 20., 12. old.). Megjegyzés: A zsidó népirtás elsőszámú történésze te­hát annyira zavarba esett, hogy hirtelen megtagadta ön­magát és egy gigantikus méretű tömeggyilkosságot oly módon magyarázott, mintha az valamiféle Szentlélek művelete lett volna. Ugyanis arra hivatkozik, hogy az ál­lami szerveken belül végbement a szellemek találkozása, és ezt a találkozást „hihetetlennek” minősíti. Ha hihetet­len, miért kellene hinni benne? Hinni kell a hihetetlen­ben? Megemlíti a „gondolatátvitelt” is, amelyet a vezetők és végrehajtók egyetértésével végbemenőnek ítél, valójá­ban azonban ezúttal pusztán olyan elméleti elképzelésről van szó, amely a természetfölöttibe vetett hiedelmen ala­pul. Hogyan hihetnénk az ilyenfajta jelenségben, külö­nösen egy óriási bürokratikus apparátuson belül és — még inkább — a Harmadik Birodalom állami szervein belül? Egyébként Hilberghez hasonlóan a hivatalos történészek az 1980-1990-es években elkezdték elhagyni a történel­met és elkezdtek a metafizikához és a szakkifejezésekhez fordulni. Azon kezdtek töprenkedni, hogy vajon „inten­­cionalistának” vagy „funkcionalistának” kell-e lenniük, vagyis azt kell feltételezniük, hogy a zsidók megsemmi­sítése egy (mindeddig még nem bizonyított) szándék (in­tenció) nyomán következett be, vagy pedig ez a megsem­misítés pusztán magából a rendszer működési módjából következett, mintegy ösztönösen és rendszertelen ötletek alapján, kifejezett szándék és bármiféle terv nélkül. Ez a fajta ködös ellentmondás azoknak a történészeknek a za­varodottságáról tanúskodik, akik - minthogy képtelenek elméletüket bizonyítékokkal és dokumentumokkal alá­támasztani — arra kényszerülnek, hogy ürességek közegé­ben elmélkedjenek. Alapjában véve egyesek (az inten­­cionalisták) azt mondják: „szükségképpen volt egy szán­dék és egy terv, amelyet még nem találtunk meg, de ame­lyet talán egy napon fel fogunk fedezni”, miközben má­sok azt állítják: „nem kell kutatni valamilyen szándék és terv bizonyítékai után, mert mindaz, ami történt, szán­dék, terv és nyom nélkül történhetett. Ezek a nyomok megtalálhatatlanok, mert sohasem léteztek”. 11. 1986 májusában, Franciaországban a revizionis­táknak ésszerű választ adni képtelen és emiatt pánikba esett zsidók úgy döntöttek, hogy akcióba lépnek a revi­­zionizmus törvényi elnyomásának elérése végett. Ezek a zsidók főleg Georges Wellers és Pierre Vidal-Naquet vol­tak, a Franciaország főrabbija, René Samuel Siratköté tö­mörült barátaikkal együtt (Bulletin quotidien de l’Agence télégraphique juive, 1986. június 2., 1., 3. old.). Négy év múlva, 1990. július 13-án a francia Nemzetgyűlés zsidó elnökének, Laurent Fabius-nek köszönhetően elérték egy különleges törvény megszavazását, amely lehetővé teszi, hogy minden olyan személyt, aki a „zsidók kiirtásának” tárgyában nyilvánosan revizionista véleményt fogalmaz meg, egy évig terjedő börtönbüntetéssel, ill. maximum 45 000 eurós pénzbüntetéssel és egyéb szankciókkal sújt­sanak. Ez az erőszakos húzás a gyöngeség nyilvánvaló jele. Megjegyzés: Wellers-1 és Vidal-Naquet-t különösen az 1983. április 26-i ítélet riasztotta meg (lásd fent, 8. pont). Az előbbi azt írta: „A bíróság elismerte, hogy (Faurisson) jól dokumentálta magát, ami nem igaz. Meglepő, hogy a bíróság lépre ment” (Le Droit de vivre, 1987. június-július, 13. old.). Az utóbbi azt írta, hogy a párizsi fellebbviteli bíróság „elismerte Faurisson munkás­ságának komolyságát, ami mindennek a teteje, és vég­eredményben csak azért ítélte el, mert rosszindulatúan járt el, amikor téziseit jelszavakba tömörítette” (Les Assassins de la mémoire, La Découverte, Párizs 1987, 182. old.). 12. 1986 augusztusában az egykori ellenálló és depor­tált Michel de Boüard történészprofesszor, a Caeni Egye­tem irodalmi tanszakának docense, a L’Institut de France tagja, a Második Világháború Történelmi Bizottságban a deportálás történetével foglalkozó kutatócsoport vezetője kijelentette, hogy végső soron „az akta rothadt”. Pontosításként elmondta, hogy a kérdéses aktát, a német koncentrációs rendszer történetét „a mesék és a makacsul ismételgetett, nevezetesen a számok területére vonatko­zó pontatlanságok, összekeverések és általánosítások tömkelegé rohasztotta meg”. A revizionisták kutatásaira utalva hozzátette, hogy „másrészt léteznek szigorúan logikus kritikai tanulmányok e túlzások képtelenségének bizonyítására” (Ouest-France, 1986. augusztus 2-3., 6. old.). Megjegyzés: Michel de Boüard hivatásos történész volt, sőt mi több, a deportálások történetének legna­gyobb francia szaktekintélye, aki 1985-ig a szigorúan ortodox és hivatalos álláspontot védelmezte. Amikor azonban elolvasta Henri Roques revizionista Kurt Gerstein SS-tiszt állítólagos tanúvallomására vonatkozó disszertá­cióját, megértette, hogy tévedett. Ezt becsületesen be is ismerte, egészen odáig menve, hogy elmondta: ha addig személy szerint kezeskedett is a gázkamra létezéséért a mauthauseni táborban, tévesen tette ezt, mert hitt a szó­beszédnek. (1989-ben bekövetkezett korai halála egy kiemelkedő személyiségtől fosztotta meg a revizionista tábort, aki megígérte, hogy egy olyan művet tesz majd közzé, amelyben óvni fogja a történészeket a második vi­lágháború hivatalos történelmének hazugságaitól.) 13. 1988-ban Arno Mayer zsidó származású amerikai professzor, aki jelenkori európai történelmet oktat a Princeton Egyetemen, a „náci gázkamrákkal” kapcsolat­ban írta: „A gázkamrák tanulmányozására szolgáló forrá­sok egyszerre ritkák és megbízhatatlanok” („Sources for the study of the gas chambers are at once rare and unre­liable”) (The „Final Solution” in History, Panthenon Books, New York 1988, 362. old.). Megjegyzés: A nagyközönség még manapság, 2006- ban is azt hiszi, hogy — amint azt a médiumok fáradha­tatlanul sulykolják - a gázkamrák tanulmányozására szá­mos és vitathatatlan forrás szolgál. A Sorbonne 1982-es tudományos tanácskozásán Mayer, akárcsak barátja, Vidal- Naquet, nem talált elég kemény szavakat a revizionisták működésének elítélése kapcsán. Nos hát, hat évvel ké­sőbb, ez az ultraortodox történész immár jelentős mér­tékben közelkerült a revizionista következtetésekhez. ►

Next

/
Oldalképek
Tartalom