Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)

2007-11-01 / 6. szám

2007. november

8. oldal

«lîîVAKÔfcî

Robert Faurisson:

A REVI2IONI2MUS GYŐ2ELMEI

(Elhangzott 2006. december 11-én a revizionisták teheráni nemzetközi konferenciáján) II. rész

Példák a revizionisták győzelmeire

Itt most csak húsz győzelemre emlékeztetnék:

1.1951-ben Léon Poliakov zsidó történész, aki a nürnbergi perben a francia küldöttség tagja volt, arra a következtetésre jutott, hogy a Harmadik Birodalom történetének valamennyi pontja tekintetében rendkívüli bőségben állnak rendelkezésünkre dokumentumok, kivéve egyetlen pontot: „a zsidók kiirtásának kampányát”. Erről, mint írja, „egyetlen dokumentum sem maradt fenn és talán nem is létezett sohasem” (Bréviaire de la haine, Calmann-Lévy, Párizs 1974 (1951), 171. old.).

Megjegyzés; Ez egy rendkívüli engedmény a revizionista tézis számára. Ugyanis a németek által állítólagosán kitervelt, elrendelt, megszervezett és elkövetett ilyen kolosszális bűnös vállalkozáshoz szükség lett volna egy parancsra, egy tervre, egy költségvetésre és instrukciókra... Egy ilyen vállalkozás, amelyet éveken keresztül egy egész földrészen hajtottak végre és amely halottak millióit eredményezte, az írásos bizonyítékok egész folyamát hagyta volna maga után. Következésképpen, ha azt mondják nekünk, hogy talán sohasem léteztek ilyen írásos bizonyítékok, akkor ez azt jelenti, hogy a kérdéses bűncselekményt nem követték el. Bármiféle dokumentum hiányában a történész nem tehet más, mint hogy hallgat. Poliakov ezt az engedményt 1951-ben tette, vagyis ötvenöt éve. Márpedig tudni kell, hogy 1951 és 2006 között az utódai ugyancsak megbuktak abbeli kísérletükben, hogy akárcsak a legkisebb írásos bizonyítékra is rátaláljanak. Időnként itt-ott történtek próbálkozások, hogy elhitessenek velünk ilyen vagy olyan felfedezést, de mint azt majd az alábbiakban látni fogjuk, minden alkalommal „csalódnunk” kellett.

2. 1960-ban Martin Broszat, a müncheni Jelenkori Történeti Intézet tagja írta: „Sem Dachauban, sem Bergen-Belsenben, sem Buchenwaldban nem gázosítottak el zsidókat vagy más foglyokat” (Die Zeit,

1960. augusztus 19., 16. old.).

Megjegyzés: Ez a hirtelen és megmagyarázhatatlan engedmény igen jelentős. A nürnbergi perben az egyetlen gázkamra, amelyet a vád egy filmben megkockáztatott bemutatni, a dachaui gázkamra volt, és számosán tanúsították a fent említett három táborban történt állítólagos emberirtó elgázosítást. Broszat tehát burkoltan elismeri, hogy ezek a tanúvallomások hamisak voltak. Nem mondja meg nekünk, hogy mennyiben voltak hamisak. Azt sem mondja meg, hogy például az Auschwitzra, Majdanekre, Treblinkára, Sobiborra vagy Belzecre vonatkozó más tanúvallomások miért lennének továbbra is hitelesek. A nyolcvanas években Dachauban egy felirat jelezte öt nyelven, hogy a „tusolónak álcázott gázkamra”, amelyet a turistáknak mutogattak, „sohasem működött”. A revizionisták akkor azt kérdezték, hogy a helyiséget mennyiben lehet „emberirtó gázkamrának” minősíteni. Hirtelen a Dachaui Múzeum vezetősége eltávolította ezt a feliratot és egy másikkal helyettesítette azt, amelyen németül és angolul a következő szöveg áll: „Gázkamra. Itt volt a potenciális tömeggyilkosság központja”, hozzátéve, hogy „egyszerre akár 150 embert is elgázosíthattak"ebben a helyiségben Ciklon-B-vel. Figyeljük meg a „potenciális” szót és az „elgázosíthattak” szóban a „hat” szóelemet (angolul: „potential” és „could”). Ezeknek a szavaknak a választása egy szép kis csalásról tanúskodik, mivel a turisták körében azt a képzetet kelti, hogy a kérdéses „gázkamra” valóban emberölésre szolgált, ugyanakkor lehetővé teszi, hogy elkerüljék az egyenes beszédet: „Nem mondtuk ki nyíltan, hogy ez a gázkamra emberölésre szolgált, egyszerűen csak azt mondtuk, hogy abban a korszakban annyi személy megölésére szolgált vagy szolgálhatott volna”. Végkövetkeztetés: 1960-ban Broszat bármiféle magyarázat nélkül kinyilatkoztatta egy levélben, hogy Dachauban senkit nem gázosítottak el,

majd a következő években a Dachaui Múzeum zavarban lévő vezetősége az idők során váltakozó különböző csalások árán megpróbálta megtéveszteni a látogatókat, elhitetve velük, hogy ebben a tusoló külsejű (merthogy az is volt) helyiségben valóban elgázosítottak embereket.

3. 1968-ban Olga Wormser-Migot zsidó történésznő a náci koncentrációs rendszerről írt egyetemi disszertációjában (Le Systeme concentrationnaire nazi, 1933-1945, Presses Universitaires de France, Párizs) egy egész értekezést szánt annak, amit a „gázkamrák problémájának” nevez (541-544. old.). Ebben szkepticizmusának ad hangot a gázkamráknak az olyan táborokban való létezését tanúsító híres tanúvallomások értékével kapcsolatban, mint Mauthausen vagy Ravensbrück. Auschwitz I. tekintetében határozottan állítja, hogy ebben a táborban, ahol a turistáknak még manapság is mutogatnak egy állítólagos gázkamrát, valójában „nem volt gázkamra” (157. old.).

Faurisson professzor Teheránban

Megjegyzés: Azért, hogy a legyőzötteket az emberirtó elgázosítások rettenetes vádjával sújtsák, csupán olyan tanúvallomásokra hagyatkoztak, amelyeket nem ellenőriztek. Itt jegyezzük meg Auschwitz I. különleges esetét: 38 évvel ezelőtt egy zsidó történésznőnek volt bátorsága ahhoz, hogy megírja: ebben a táborban „nem volt gázkamra”, márpedig még ma, 2006-ban is a tábort tömegesen felkereső turistáknak egy olyan helyiséget mutogatnak, amelyet megtévesztő módon „gázkamraként” merészelnek nekik bemutatni. Egy csalással állunk tehát szemben.

4. 1979-ben 34 francia történész aláírt egy hosszú nyilatkozatot, válaszul azokra a műszaki érvekre, amelyeket személy szerint én vetettem fel, hogy kimutassam: a náci gázkamrák létezése és működése alapvető műszaki képtelenségekbe ütközik. A hivatalos tézis szerint Rudolf Höss, a három egymást követő auschwitzi táborparancsnok egyike bevallotta (!) és leírta, hogy Auschwitzban és Birkenauban hogyan gázosították el a zsidókat. E szerint a nagyon homályos vallomás szerint, akkor, amikor már úgy látszott, hogy az áldozatok meghaltak, működésbe hoztak egy szellőztető berendezést, miközben a zsidó rabok egy csoportja rövidesen bement a tágas terembe, hogy kivigyék onnan és a krematórium kemencéibe szállítsák a hullákat. Höss azt mondta, hogy a zsidók hanyagul végezték ezt a munkát, ráadásul közben ettek és dohányoztak. Jeleztem, hogy ez lehetetlenség: nem lehet dohányozva bemenni egy ciánhidrid savval (erős, átható és robbanásveszélyes gázzal) teli helyiségbe, hogy onnan kínos erőlködéssel kivigyék a ciánnal telített, vagyis érinthetetlen hullák ezreit. Nyilatkozatában a 34 történész erre azt válaszolta, hogy „nem érdekes kérdés, hogy műszakilag hogyan volt lehetséges az olyan tömeggyilkosság, amely megtörtént, tehát technikailag lehetségesnek kellett lennie” (Le Monde, 1979. február 21., 23. old.).

Megjegyzés: Ez a válasz a feltett kérdés megkerülése. Ha ily módon kitérünk a válasz elől, akkor ez azért van, mert képtelenek vagyunk válaszolni. És ha 34 történész ennyire képtelen megmagyarázni, hogy egy ilyen nagyságú bűntettet hogyan követtek el, akkor ez azért van, mert ez a bűncselekmény kihívást jelent a természet törvényeivel szemben, tehát csak képzelgés.

5. Ugyancsak 1979-ben az amerikai hatóságok végre elhatározták, hogy közzéteszik az Auschwitz fölött készített légi felvételeiket, amelyeket addig rejtve tartottak. Cinizmusból vagy naivitásból, a publikáció két szerzője, Dino A. Brugioni és Robert G. Poirier, a CIA volt tagjai, a kis fotógyűjteménynek a The Holocaust Revisited címet adta, és a képek különböző helyein a „gázkamra” feliratot szerepeltette. A képekhez fűzött megjegyzéseikben azonban semmi nem igazolta ezeket az elnevezéseket (Central Intelligence Agency, Washington 1979. február, ST-79-10001).

Megjegyzés: Ma, 2006-ban ez a csalás Colin Powell volt amerikai védelmi miniszter szánalmas előadására emlékeztet, aki ugyanilyen módon, vagyis légi felvételekre helyezett feliratokkal igyekezett bizonygatni, hogy Szaddám Húszéin Irakjában „tömegpusztító fegyvereket” gyártó üzemek vannak. Valójában ezek az auschwitzi felvételek megcáfolják a náci gázkamrákról szóló elméletet. Csupán békés krematóriumokat lehet rajtuk felismerni, az állítólagos vetkőztetőkbe és az állítólagos gázkamrákba való belépésre várakozó és előttük összeterelt bármiféle embertömeg nélkül. A környékbeli terület nyílt és mindenhonnan belátható. A krematóriumokat övező kertecskék virágágyai teljesen épek és nem hordják ezer meg ezer ember mindennapos taposásának nyomait. A 3. számú krematórium például — és ezt az Auschwitzi Múzeum megbízható dokumentumaiból tudjuk - egy focipályával határos és közel van egy röplabdapályához (Hefte von Auschwitz, 15, az 56. és a 64. oldal melléklete). Ugyancsak közel van a férfitábor 18 kórházi barakkjához. A szövetségesek 32 esetben végeztek légi felderítést e fölött a zóna fölött, amely Monowitz fontos ipari létesítményeit is magába foglalta. Érthető, hogy többször is bombázták az ipari szektort, miközben a lehetőség szerint megkímélték azt, ami nyilvánvalóan koncentrációs munkatábor és elosztó hely volt, nem pedig „haláltábor”, amelyre végeredményben csak néhány eltévedt bomba hullott.

6. 1982. április 21-én Párizsban létrehoztak egy egyesületet (ASSAG), „hogy felkutassák és ellenőrizzék azokat a tényezőket, amelyek azt bizonyítják, hogy a nemzetiszocialista rendszer vezetői mérges gázt használtak különböző nemzetiségű európai emberek meggyilkolása végett. Az egyesületnek az is célja volt, hogy a megtalált bizonyítékokat közzé tegye és e célból hasznos hazai és nemzetközi kapcsolatokra tegyen szert”. Az alapító okirat 2. cikkelye szerint „az egyesület addig áll fenn, amíg az 1. cikkelyben lefektetett tárgyát meg nem valósítja”. Márpedig ez az egyesület, amelyet tizennégy személy — köztük Germaine Tillion, Georges Wellers, Genevieve Anthonioz született De Gaulle, Bemard Jouanneau és Pierre Vidal-Naquet— alapított, csaknem negyedszázados fennállása alatt sohasem publikált semmit, miközben 2006-ban még mindig létezik. Ha egyesek tévesen azt állítanák, hogy az egyesület a Chambres a gaz, secret d’Etat (Gázkamrák mint államtitok) c. könyvet mégis kiadta, akkor emlékeztetni kell őket arra, hogy valójában egy német nyelven — Eugen Kogon, Hermann Langbein és Adalbert Rückerl által — közzétett munka francia fordításáról van szó, amelyhez az ASSAG néhány tagja is hozzájárult néhány írásával (Editions de Minuit, Párizs 1984).

Megjegyzés: Már maga a mű címe is jelzi a tartalmát. A gázkamrákról készült légi felvételek, rajzok, vázlatok, a bűn fegyverére vonatkozó szakvélemények helyett az olvasó csak állítólagos „bizonyítéktényezőkre” (de nem