Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)
2007-11-01 / 6. szám
NecDzeiüNk szolgálatában (dbgLiaLni Leijei, De elf áradni soJjai . Megjelenik . A4, a» minden no 15-en a I^ünqarista szeLLeo) Lapja Alapítva: Hungária Szabadságharcos Mozgalom, 1962. 46. ÉVFOLYAM 7. SZÁM 2007. AUGUSZTUS ÁRA: 240 Ft Jaine Gardener: ABORTUSZ: GERGELY ISTVÁN PLÉBÁNOS: DR. WILLIAM L. PIERCE: CSÍKORSZÁG ÉS DOSZTOJEVSZKIJ A MOLDVAI MAGYAROK A ZSIDÓKRÓL 3. oldal 6. oldal A KÓSER MÉSZÁRLÁS (7 oldal) MILTON KLEIM: MICHAEL O'MEARA: * * Ml EGY „NÁCI"? „VER A VERHEZ KÍVÁNKOZIK" 12. oldal 13. oldal Major Tibor HOL VAGY ISTVÁN KIRÁLY?! Szent István napján minden magyarnak ünnepnapja van. Ezt a napot joggal tekinthetjük keresztény államiságunk legnagyobb nemzeti ünnepének. Igaz, hogy az utóbbi idők sokat vitatott kérdése lett Szent István királyunk személyisége és életműve. Erkölcsi pere ma is tart, s valószínűség szerint egyhamar nem is ér véget, mert népünk európai sorsa és a szentistváni mű a történelem folyamán megmásíthatatlanul egybeforrt. Ázsiából jöttünk. Öntudatunknak szent villanása a turáni misztikum. Vérünkből eredő titkos jel ez, mely szellemünkre is hat, így emberi lelkűnknek a tartozéka. Ezzel az örökséggel vezettek őseink a Hazánkba, a Kárpát-Duna medencébe. A Gondviselés, a történelem akkor szólította István urunkat az európai magyar sors alapjainak lerakásához, amikor e földrész lelkében gyökeres változás, átalakulás volt folyamatban. Az első keresztény századoktól kezdve ezer esztendőn át a keresztény népek gondolatvilágában folyton ott kísértett a nagy várakozás ígérete, amely nem kevesebbet jelentett a hívők számára, mint Krisztus második eljövetelét, amely a „világ vége” előtt következik be. Természetes dolognak tűnt fel ezért és érezhető riadalmat is keltett a szkíta származású magyarságnak Európában, közelebbről Pannóniában való megjelenése, attilai örökségünk nyugati határállomása: Krónikáink, hagyományaink szerint Árpád nagyfejedelmünk a szittyahun-avar-magyar azonosságjogos örököseként Atilla király hagyatékát jött birtokba venni! A szerzetes-irodalom nem vette észre bennünk, ami jó. Bennünk csupán Góg-Magóg pusztító népét látták a száguldozó lovasokban, akik nem is akartak másoknak feltűnni, hogy honvisszafoglalásuk sikere így könnyebben legyen biztosítható. Ismeretes, hogy az új árpádi honszervezéstfőpapjai és fejedelmei tanácsára „ Gyermek Lajos ” német császár már 907-ben hatalmas sereggel és hajóhaddal akarta megdönteni. Pozsony mellett zajlott le az élethalál küzdelem Árpád nagyfejedelmünk győzelmével. A véres csatában Árpád három fia: Jutas, Tarhos és Üllő elesett és ő is rövidesen belehalt a harcban kapott sebeibe. A Kárpát-medencéhez fűződő több évezredes életterünk ezzel az óriási életáldozattal kivívott győzelemmel elvitathatatlanná vált ősi örökségünk magyar birtoklására! A válságban, az európai lélek vajúdásában és clonyi elvek hevében végül is megszületett a koreszme, vagyis a lélekkel alkotó erkölcsös munka, a munkaerényes egyén és a dolgozó társadalom összetett gondolata, mely Szent István királyunk korában már egyházkormányzás szintjén is eluralkodott. A lángoló lelkű hívő magyar egyház közel egymás utáni esztendőkben öt szentet ad a nagy egyetemes kereszténységnek, öt szentéletű kimagasló egyént juttatott az egyháznak. Ami nem sikerült Árpád nagyfejedelmünk korában a „Gyermek Lajosnak” és tanácsadóinak, azt a „kereszténységre való térítés” ürügyén végrehajtotta István király bajor Gizellával kötött házassága révén a királyi udvar német környezete. A Kárpát- Duna hazában törzsi, emberi szabadság méltóságában élő, kisebb-nagyobb birtokos őseinek István király idegen tanácsosai befolyásának következtében, tudomásul kellett vennie, azt, hogy — az akkori nyugati államforma, a „feudalizmus értelmében a harcos, köznemes nép földjétől megfosztott jószág lett, majdnem egyenlő a barommal, mely fölött a római egyház és a király által újonnan kinevezett vazallus földesurak és az új rend támaszaiként behívott rablólovagok szabadon rendelkezhettek. Amikor száz évvel a Honvisszafoglalás után a Szent Benedek szerzetesrend tagjai hazánkban megtelepszenek, a magyar lélekben már csodálatos istenfogalom élt ősi hagyományaink világából. Ez a magyar lélek tökéletesnek, a legszebbnek tartotta azt a képet a véridegen papok és az új hit eszmevilágával szemben. Nemcsak lelkében belül védte az Istenét, hanem védte testével, vérével, fajtája minden hősiességével. A szitytya ősök fiai nehezen hajtották fejüket keresztvíz alá. Ebben a védelemben éppen olyan rendíthetetlen eszmeharcos, hős és vértanú volt, mint a későbbi ezer év alatt is mindig, amikor már keresztény hitét és keresztény eszméit kellett védenie! Attilai örökségünkben magyari népünk a becsületes lélek nyílt bizalmával közeledett a nyugati keresztény, úgynevezett „kultúrnépe” felé. Azonban, ha egy néptől erőszakkal elveszik sok évezredes kultúráját, hagyományait, vallásosan tisztelt őseit, ha saját nyelvén, saját írásával írott szent könyveit, írásait, dokumentumait tűzre dobják, ha vallása gyakorlását megégetés terhe alatt megtiltják, ha földjét, házát, barmát, kincseit idegenek prédájára adják, magát pedig az ellene mindezt a galádságot elkövető idegenek szolgájává kényszerítik, ha mindazt — ami szent volt neki — behelyettesítik 10. oldal egy idegen nyelvvel, idegen írással, idegen hittel: ez bizony nagy csapás bármely népre, függetlenül attól, hogy a leigázó mily nagyra tartja is magát és eszméit. Ezt ma úgy hívják, hogy népgyilkosság, genocide. Ez történt a magyarral István király idején. Erről írásos bizonyítékaink maradtak fenn. Ez annyira nem alaptalan vádaskodás, hogy még a Habsburg-féle és vatikáni történelemírás is elismeri, csak éppen hozzáteszik mentségükre a magyarázatot, hogy minderre pedig szükség volt! Hinniük kellett azt, hogy a magyarság történelme a Szent Gellértekkel és Hartvikokkal kezdődik. .. Addig pogány, barbár, nyershúsevő, halászó és vadászó, rakoncátlan nép voltunk. Analfabéták papjainkkal együtt, kik az ékes latin betűket nem ismerték, csak olvashatatlan ákom-bákomokat véstek a gyalult falapokra, azért kellett elpusztítani azokat a dokumentumokat. Ha esztendőnként elérkezik Szent István napjának évfordulója, írva, beszélve, zuhog a sok szép szó a kereszténység felvételéről, a keresztény Európába való beilleszkedésről, a „kalandozások” megszűntéről. Önmarcangoló kérdésként arról is, hogy vajon helyesen cselekedtek-e eleink, amidőn a nyugati orientációt választották, amikor a Kárpát-Duna medencében látták meg népünk számára ősi örökségünkben az ígéret Földjét. „Kelet vagy Nyugat? — Ez volt a nagy kérdés, amivel minden Európa szívébe szakadt keleti népnek szükségszerűen szembe kellett kerülnie” - írja Hóman Bálint hatalmas művében. E döntő sorskérdésnek helyes megoldásától függött a nép jövője. Tudjuk, hogy az előttünk járt hunok, avarok, besenyők, uzók, kunok Európában élve sem tudtak elszakadni teljesen Ázsia pusztáitól, sorsuk a felbomlás, szinte nyomtalan felszívódás, vagy egyenesen pusztulás lett. Nem csak a hunok, avarok birodalma tűnt el a történelem süllyesztőjében. A Nagy Károly által megtestesített Európa-eszméből soha nem lett valóság, az Ottók német birodalmi eszméje sem maradt a németek tartós államformája. Pontosan abban a korban, a Szent Istvánnal lezáruló korban, egész sora akadt a népeknek, akik Kühár Flóriás szavaival élve: „úgy jelentek meg a történelem terén, mint a meteorok: köd előttük, köd utánuk.” Ez a veszedelem komolyan fenyegette a magyarságot is és lehetséges, hogy Szent István nélkül már régen nem is létezne a magyarság. Legalábbis annyi azonban biztos, hogy nem olyan lenne a magyarság, amilyennek a világ megismerte. Géza fejedelmünk már felismerte az ország helyzetét. Égi villanás ez is a ►
