Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)
2007-01-01 / 1. szám
2. oldal ► És az antiszemitizmusról is beszélnünk kell. A zsidóság által a köztudatba ültetett és manapság szinte halálos ítéletnek számító szavak, mint az „antiszemitizmus” vagy „ rasszizmus” csak akkor hatásosak, ha kiváltják a jól ismert védekezési reflexeket. „Nem vagyok antiszemita, mivel....” Sajnos ez a viselkedési mód mind a mai napig mint valami beteges beidegződés még a zsidóság mesterkedéseit felismerő és az ellen nyíltan fellépő legbátrabb kritikusokra is jellemző. Mi történik azonban, ha a vád tagadása helyett inkább azután érdeklődünk, hogy mi az oka annak, hogy a zsidókat zsidóságuk miatt gyűlölik? Több mint 3000 éve a zsidók mindenhol, ahol csoportosan megjelentek, gúnynak, csúfolódásnak és üldözésnek voltak kitéve. Véletlen vagy szükségszerűség? Ebből a perspektívából nézve az „antiszemitizmust” nem lehet többé mint a zsidógyűlölő szellemi elfajzásának kifejezését értelmezni. Naponta tapasztaljuk, hogy mindig csak antiszemitizmusról beszélnek és mindenki rátámad azokra, akiket antiszemitának nyilvánítanak. Az ember azonban soha sem kérdezi meg, hogy mi az oka az antiszemitizmusnak. Minden okunk megvan rá, hogy megkérdezzük: ha létezik antiszemitizmus - tehát zsidóellenesség - és ez olyan jelentőségű, hogy egy ENSZ nyilatkozatot is terveznek készíteni ellene, akkor mi az oka, hogy ez a jelenség létezik? A zsidók mindenkit elítélnek, akit ők antiszemitának nyilvánítanak, de minden kérdést az antiszemitizmus okának irányában már rögtön mint égbekiáltó bűnt üldöznek, kisebbség elleni izgatásnak, lázításnak nyilvánítanak. De nem csak a zsidók, hanem az általuk Lenin-féle hasznos hülyéknek használt nem-zsidó társutasok is, akik segítenek legyártani azt a kötelet, amivel végül őket is felakasztják. A boldog rabszolgák a szabadság legádázabb ellenségei. Minden párbeszédben, minden eszmecserében, minden vitában, politikai, világnézeti és kulturális területen van egy tabu, amely úgy hat, mint egy ki nem mondott feltétel. Csak akkor szabad érveket érvényre juttatni, kinyilvánítanunk, ha hallgatólagosan abból a feltételből indulunk ki, hogy a zsidóság, a zsidók világszerte, mindig az az áldozatok népe volt, mindig igazuk volt és mindig ok nélkül üldözték őket. Nem Adolf Hitler, hanem a cionista Bemard Lazare, aki a 19. század végén Párizsban tevékenykedett, fogalmazta meg a döntő szempontot a zsidókérdéssel kapcsolatos vitában. Ezt írta: „Ha az ellenségeskedés és utálat a zsidókkal szemben csak egy országban és csak egy bizonyos időben történt volna, könnyű lenne ezt a haragot megokolni, ennek a haragnak az okait kideríteni. De ellenkezőleg, ez a faj a kezdetek óta minden nép gyűlöletének a célpontja volt, amelyek között élt. Mivel a zsidók ellenségei a legkülönbözőbb népfajok közé tartoztak, akik egymástól nagyon JÍITTVAKÖkí nagy távolságra fekvő vidékeken laktak, különböző törvényeik voltak, ellentétes elveket vallottak, sem ugyanazon erkölcseik, sem ugyanazon szokásaik nem voltak és összehasonlíthatatlan szellemiséggel rendelkeztek, így az antiszemitizmus általános okait mindig a zsidóságban kell keresni, nem pedig azokban, akik ellenük fellépnek.” Szinte naponta találkozunk azzal az álszent zsidó félelemmel, amely egy különös védekező viselkedést von maga után: Már sikoltoznak, mielőtt vernék őket. így egy nem létező, csak általuk feltételezett és félt veszélyből elképzelt valóság lesz. A zsidó állandóan és mindenütt mint túlélő érzi magát és ezen keresztül jogot formál magának, hogy kárpótolják ezért a veszélyért. A saját tulajdonukban lévő médiákban hazugan állított kiirtásukra irányuló sorsukkal a megnyert második világháború után a támadhatatlanság állapotába helyezték magukat. Minden általuk elkövetett bűn már a nyilvánosságra kerülés előtt megbocsáttatik. Minden erkölcsi tiltakozás a világközvélemény előtt végbemenő gonosztetteikkel szemben, részükről sikeresen mint az antiszemitizmus újabb bűne kerül végül megjelenésre. Régóta nyilvánvaló, hogy nem az antiszemita, aki gyűlöli a zsidókat, hanem az, akit a zsidók gyűlölnek. A jelenlegi helyzetünkre irányítva a figyelmet, a zsidókkal vagy zsidókról csak azzal a feltétellel beszélhetünk, ha elismerjük, hogy a II. világháború alatt a zsidó népet Európában fizikálisán kiirtották. (Nekünk magyaroknak, mint társtetteseknek ebből 600 000 kiirtott zsidó élet terheli a számlánkat és lelkiismeretünket.) Aki ezt a feltételt nem ismeri el, az a zsidók szerint maga is ellenség, akit üldözni lehet, sőt reálisan meg lehet fosztani a szabadságától. Korunk hősei és üldözöttjei, a revizionista történészek tagadják, hogy a Harmadik Birodalom idején ez a szisztematikus, előre kitervelt és precízen végrehajtott népirtás megtörtént, és azt mondják, hogy a tézis, mely szerint a zsidókat milliós nagyságrendben a Ciklon-B nevű mérges gázzal elgázosították, egy hazugság. Méghozzá a világtörténelem legnagyobb hazugsága, amely következményeit tekintve is a legsúlyosabb hazugság. A zsidók korán felismerték: majdnem minden embert el lehet szédíteni, hogy majdnem mindent elhiggyen, ha sikerül neki beszuggerálni, hogy ezt majdnem mindenki más is elhiszi. Hogyan lehetséges, hogy annyira korlátozott a felismerési képességünk, hogy erre a szörnyű vádra való tekintettel még az orrunk előtt fekvő dolgokat is figyelmen kívül hagyjuk és egyáltalán nem vagyunk abban a helyzetben, hogy megkérdezzük: mit jelent egyáltalán több millió embert egy behatárolt időben, 1942-től 1945-ig a Föld egy behatárolt szegletében megölni és utána nyomtalanul eltüntetni? Milyen feltételei vannak ennek a természetben és a fizika világában? Minek kell történnie? És lehetséges-e ez egyáltalán? Lehetséges ez ezen a helyszínen és a rendelkezésre álló épületekben a gyilkolás eszközével? És már ott is van a következő gondolat: Igaz lehet ez egyáltalán? A holocaust-ipar prominens haszonélvezői, mint Eli Wiesel - béke Nobeldíjas notórius hazudozó -, Simon Wiesenthal, a holocaust-münchausen és a mi kedves holocaust-háryjánosunk, Kertész Imre minden hazugságát megcáfolták már. Ennek ellenére tovább terjeszthetik ezeket a hazugságokat a zsidó média asszisztálásával. Csak egy kirívó példát említve, Auschwitzban neves történészek nyomására kénytelenek voltak a korábbi, 4 milliós áldozatot feltüntető táblát egy csak másfél millió áldozatot feltüntető táblára kicserélni. Ha valaki veszi a bátorságot és megkérdezi, hogy hová tűnt akkor a maradék két és fél millió állítólagos áldozat - mivel ettől a hivatalos, 6 milliós szám egy lélekkel sem csökkent -, akkor válasz helyett az illetőt rögtön holocausttagadónak és ebből kifolyólag üldözendő közellenségnek kiáltják ki. A zsidóság - kivétel nélkül - azt hitte, hogy a holocaust-vallással a zsidókérdést végérvényesen megoldotta. Egy hazugsággal, amelyet az elbutított és ezáltal abszolút védtelen népek fejébe a pénzével és médiahatalmával beültethetett. Azonban a hazugságoknak a hazudozóra nézve van egy kényelmetlen tulajdonságuk: töredeznek. Amit az igazság keresői több éves sziszifuszi munkával ebből a hazugságfalból kitörnek, többé soha nem tér vissza korábbi helyére. Végül az egész, mint egy kártyavár, magába omlik. Ez az idő már nincs messze. A világ alaptörvénye, hogy előbb vagy utóbb, de mindig az igazság győz a hazugság fölött, akkor is, ha a hazugság hatalma néha túl hosszúnak tűnik. A második világháború után a győztesek szellemi kannibalizmusának köszönhetően tízezerszámra ítéltek irodalmi termékeket - könyveket és újságokat - megsemmisítésre, mivel azt hitték, hogy ezzel bizonyos népeket megfoszthatnak múltjuktól, történelmüktől és kultúrájuktól. Egyedül a német nyelvterületen 40 000-re becsülhető azon különböző kiadványok száma, amelyeket tiltott listákra tettek és ezt követően zúzdába irányítottak a sajtószabadságot annyira szívükön viselő örök humánusok és örök demokraták, mert ezen írásművek tartalma veszélyt jelentett a zsidó mítoszteremtők terveinek megvalósításával szemben. Ha nem vigyázunk és nem vetünk végre gátat a zsidó szellemi diktatúrának, akkor az európai történelem és kultúra csillagainak fénye hamarosan végleg kialszik, mivel Jézus Krisztustól kezdve Luther-en, Kant-on, Voltaire-en, Goethen, Schoppenhauer-en, Wagner-on, Liszt Ferencen keresztül mindenkit antiszemitának bélyegeznek, műveiket pedig a szennyirodalom kategóriájába soroltatják, csak azért, mert a kiválasztott néppel kapcsolatban egyéni véleményüknek adtak hangot. Toleranciát köztudottan azok mutatnak legkevésbé, akik azt másoktól a legerőteljesebben követelik. 2007. január-február Aki még nem tudta volna, és ami már régóta teljesen nyilvánvaló, az most David Duke magyarul is megjelent könyvéből végleg megbizonyosodhat arról, hogy Amerikát a zsidók uralják. A zsidó világterror a pénz és a médiák segítségével működik és főleg azon a befolyáson keresztül, amit a világ legerősebb katonai hatalmának ellenőrzésén és irányításán keresztül elértek. Ennek ellenére világszerte kezdetét vette egy szellemi szabadságharc az igazságért. És egy tisztább ügyet, mint az igazságért harcba szállni, nem lehet elképzelni. A leírtak ismeretében az, amit antiszemitizmusnak neveznek, a valóságban nem más, mint jogos nemzeti önvédelem. Esetünkben szellemi önvédelem, amely számunkra legfelsőbb parancs, ha mint nép és kulturális közösség élni akarunk. Vagy ahogy Horst Mahler írta: „Az antiszemitizmust, mint valami teljesen normális dolgot kell tekinteni. Sőt, ez pontosan egy egészséges spirituális immunrendszer biztos jele, tehát szellemi egészségnek, egy olyan egészségnek, amelytől a zsidók - jogosan - félnek.” Szellemi háborúban állunk és a hallgatás vagy mellébeszélés nem más, mint öngyilkosság. Szili Sándor: KITARTANI! Panaszkodásnak és nyögésnek Ma nincs helye! Ma nincs Önérdek! Egy kötelesség a mai; Kitartani! Hogy elkopott a cipőd sarka; Hogy nincs jegyed kenyérre, vajra; Hát ez is oly nagy valami!? Kitartani! Házak romokká dűlnek össze? Csak a Haza álljon örökre S templomainak tornyai! Kitartani! Az ellenséged buldog fajzat Csak azt lesi, hogy hol haraphat; Ki akar végleg irtani! Ezért kell most kitartani! Magyar vagy? Sorsod mindig ez volt; Fejed felett a vész, ha tombolt Törni, de meg nem hajlani! Kitartani! Mesék, regékre hát ne hallgass, Mert nem segít a csodaszarvas, Ha fénylők is a szarvai! Csak egy segít: kitartani! Szűnjön meg hát az ősi átok A pártütés! Ha összeálltok Itt senkise tud ártani...! Kitartani...! Volt egy idő, mely gyáván fújta: Nem kell a kard! Nem kell a puska! Térdet, fejet kell hajtani! Nem kell a frontot tartani! S ezért lettünk csonka ország! A hitünket is elorozták A Belzebub bitangjai...! Azért kell most kitartani! Hogy ez a sors újból ne érjen! Keresztül minden szenvedésen Egy szónak kell visszhangzani: Kitartani! Kitartani! Összetartás, 1944. november 5.
