Szittyakürt, 2006 (45. évfolyam, 1-6. szám)
2006-09-01 / 5. szám
2006. szeptember-október «lîîVAKOItî Major Tibor Október 23. A nemzeti felkelés dicsősége Az Úr 1956. esztendejének október 23-ján, ötven esztendővel ezelőtt kezdődő minden képzeletet felülmúló bátorság, amellyel a magyar nép a szovjet rabiga ellen felkelt, elementáris erővel rázta meg a világot. Volt a kommunizmus elleni harcokban valami a keresztes háborúk szent hitéből, Szent Lajos gyermekhadseregéből, valami a transzcendens megszállottságból, valami a csodálatos idealizmusból. Aki ott küzdött e napokban, csak az érezhette a titokzatos értelem fölötti hatalom mágikus jelenlétét. Az eggyé forrasztó szent erőt, amiről csak a legmélyebb órán dereng fel valami a lélekben. Hitet teszek a Nemzet Géniusza előtt, imát mondva: „A Haza szolgálatában meghalni lehet, de elfáradni soha!” Egy, a szabadságát és függetlenségét mindennél többre tartó nép politikai intuíciója, egy ezer esztendős előőrsállásban kifinomult éleslátás és sok-sok keserű évszázados tapasztalata adta nemzetünknek azt a képességét, hogy a nagy világomlások veszélyeit minden más népnél korábban érezze meg és jelezze. Az 1956-os magyar szabadságharc szolgáltatta a második világháború óta a legnagyobb európai példát, amennyiben cselekvőén megmutatta a világnak, hogy az európai élet magvában van egy réteg, egy határ, amelyet idegen hatalomnak nem szabad átlépnie sem a népeknél, sem az egyéneknél, ha nem akar hallatlanul szenvedélyes védekező erőket kirobbantani. A magyar nemzet elsőnek döntötte meg belülről és önerejéből a kommunista zsarnokságot. A XX. század egyedülálló csodája ez! A magyar nemzet szabadságharca visszavonhatatlan nyíltsággal fejezte ki eszmeiségében, hogy 1945-ben a világtörténelem leggyalázatosabb árulása történt, amikor a nyugati imperializmus és a keleti kommunizmus közösen döntött a jövő világrendje felett, anélkül, hogy az érintett nemzeti tömegeket népszavazás útján meghallgatták volna. Ez az ölelkezés nemzetközi gaztársulatot, zsidó világhódítást szabadított a békére, erkölcsre, családi életre, vallásra váró tömegek nyakára azzal a szándékkal, hogy uralmukat generációkon keresztül tűzzel-vassal biztosítsák. A nemzeti felkelés eszmevilágának pozitívumai közé tartozott az a nem mindenki számára kellemes felismerés, hogy ha az diadalmaskodik, akkor sem dollár, sem géppisztoly vagy T34-es nem szabhat irányt egy szuverén nemzet felvilágosító munkájának. Márpedig Jaltát, Potsdamot, Genfet szájra venni nem más, mint halálos ítélete az 1945-ös „status quo”-nak. A genocídium, vagyis „népirtás” is új értelmezést nyerhetett, és akkor a szellemi árulás mellett a közönséges gyilkosságok százezrei is terítékre kerültek volna, márpedig ezekhez a vizsgálatokhoz vádlottak is kellenek. Akiket a szabadságharc ifjúmunkás vitézei kihurcoltak a Pártházból, a Széna térről, a győri és miskolci ÁVH barlangjaiból, csodálatos módon nem voltak magyarok, hanem Szamuely Tibor népének leszármazottai. Zipszer Imrét, Mindszenty hercegprímás őrizőjét a miskolci ÁVH előtt verték halálra a diósgyőri munkások - nem azért, mert Zipszer zsidó volt, vagy antiszemiták lettek volna, hanem azért, mert egy idegen akarta rájuk kényszeríteni a maga törzsi nacionalizmusának legmagasabb uralmi rendszerét, a bolsevizmust. Azzal a kérdéssel tehát, amely oly sokat foglalkoztatta a Kölcseyeket, Széchenyieket, Prohászkákat és Gömbös Gyulákat, Szálasiakat, a Köztársaság téren lefolyt magyar szabadságharc. És ez nem „náci”, hanem kossuthi belpolitika volt, mert Kossuth Lajos, akit a liberalizmus apostolának tartanak, mondta 1844-ben: nem lehet őket emancipálni, mert az őpolitikájuk a fennálló országlási renddel politikailag nincs összhangban. Magyarország jóval több, mint száz évig élt az orosz veszély árnyékában, mielőtt végzete beteljesedett volna. Az új Oroszország története voltaképpen Nagy Péterrel kezdődik, akinek vérrel-vassal végrehajtott reformjai sok tekintetben ugyanolyan erőszakos felforgatást, a múltnak, hagyományoknak ugyanolyan legázolását, az egész orosz életnek ugyanolyan gyökerében történt átfordítását jelentették, mint amilyet Lenin és Sztálin forradalma erőszakolt az orosz népre. Az orosz világuralmi vágyálmok Európa meghódításának első eszmei fegyveréül a pánszlávizmust választották, mint legegyszerűbb és legjobban felhasználható fegyvert. Az orosz pánszlávizmus ügynökei már 1848-ban nyílt lázadásba hajtották a magyarországi szláv népeket, éppen akkor, amikor nemzetünk a legválságosabb időket élte a Habsburg-zsarnokság elleni küzdelmünkben. Akkortájt sűrű egymásutánban jelentek meg az úgynevezett „nyelvhasználati térképek”: valamennyi egy-egy emelőrúd volt a magyar állam falának szétrepesztésére. Már jóval az első világháború előtt az antant politikusai a pánszlávizmust az ellenséges haderők és államok felbontására, másrészt saját megerősödésükre használták fel. Propagandát folytattak vele a lengyel és cseh önállóság érdekében, amiért kötelező ígéreteket tettek. 1914 augusztusában Nikolajevics Nikolaj nagyherceg az orosz főparancsnok, Ausztria-Magyarország szláv népeit nyílt lázadásra szólította fel. A „nyelvhasználati térképeken” Szerbia megrajzolta a Délszláv Birodalmat az Égei-tengertől az olasznémet határig. Románia megszerkesztette Mare Romania térképét a Tiszáig, a csehek már képzeletben kinyújtóztatták azt a korridort, amely összeköti őket a minden szlávok patrónusával - Oroszországgal. Az orosz veszély nagyságának ösztönös megérzése késztette ’48-as tábornokainkat arra, hogy egész nevelésük és családi tradícióik ellenére elforduljanak az uralkodóháztól, és továbbharcoljanak a magyar nép szabadságáért és nemzeti függetlenségéért egészen Világosig és az aradi bitófákig. A Habsburg-bosszú gazul legyilkolt áldozatai ennek a nemzetet megtartó, minden veszély fölött diadalmaskodó nemzeti géniusznak dicsőségét hirdetik, a megölhetetlen lélek el nem némítható szózatával. Az aradi tizenhárom emléke kötelez! Az emigrációba kényszerült Kossuth Lajos munkásságának nagy részét az orosz veszély tanulmányozásának szentelte. „Az orosz diplomácia sohasem dicsekedhetnék nagyobb győzelemmel, mintha sikerülne rábeszélni az Egyesült Államokat, hogy ne törődjék az ő céljaival, miszerint Oroszország uralkodó hatalom kíván lenni Európában, uralkodó hatalom Ázsiában, uralkodó hatalom a Földközi-tengeren. „Ez valóban nagy diadala lenne az orosz diplomáciának"-mondta Kossuth Lajos az Egyesült Államok kongresszusa előtt -, „de olyan diadal, amely hatásában borzalmas lenne az egész emberiségre, de senkire sem olyan borzalmas, mint éppen az Önök jövőjére. Minden más okoskodás hiábavaló Uraim, az orosz abszolutizmus és az angolszász alkotmányosság nem versengő, hanem egymással szembenálló erők. Sokáig nem létezhetnek egymás mellett. ” Kossuth Lajos a liberalizmus alatt elsősorban azt értette, hogy a forrón szeretett nemzete számára legyen a szabadság és függetlenség biztosítva, nem pedig az, hogy a mohó és lelketlen tőzsdekufárok és kalmárok ragadják kezükbe a hatalmat. Kossuth álma minden bizonnyal nem az volt, bogy az idegen vérű arisztokrácia helyébe egy másik idegen vérű pénzarisztokrácia kerüljön. Hazánk semmi jót nem várhatott roppant keleti szomszédjától. A pánszláv izgatás állandóan folyt, mígnem a XX. században bekövetkezett a nagy magyar tragédia: Trianon, attilai örökségünk, évezredes keresztény hazánk feldarabolása a pánszláv érdekek követeléseinek megfelelően. Az 3. oldal Osztrák-Magyar Monarchia 5000 km hosszú vámhatára helyett az utódállamok 9000 km hosszú valóságos kínai fallal zárták el csonka hazánkat a nemzetközi forgalomtól. Oroszországban is gyökeresen megváltozott a helyzet. A cári zsarnokság eltűnt, hogy helyébe egy még szörnyűbb zsarnokság, a bolsevizmus lépjen, amely a cári Európahódítás álma helyébe a világ meghódításának célját tűzte ki maga elé: „ Világ proletárjai, egyesüljetek!” Míg a pánszlávizmussal csak a szláv népek messiásaként tetszeleghetett, az orosz proletár jelszóval már a világ minden nemzetének munkássága előtt a megváltó, a felszabadító szerepét játszhatta. A magyar nép minden más népet felülmúló politikai tisztánlátássalfelismerte ezt a tényt. Függetlenül attól, hogy milyen tragikus kimenetele lett az ’56-os szabadságharcnak, meg kell állapítani, hogy nemcsak a szovjet vezetésre, hanem magára a bolsevizmusra mérte rá a halálos csapást. Egy nemzet életében is történnek megmagyarázhatatlan csodák, amikor évtizedes, vagy akár évszázados dermedtség után szinte varázsszóra megmozdul, feloldódik benne valami. Egy nemzet számára is elérkezik olykor „az idők teljessége”, amikor felülmúlja nemcsak a többi nemzetet, hanem önmagát is. A magyar október 23-a eszmevilága az utcán, harcok közben született, egységesen, rendíthetetlenül és megmásíthatatlanul. Ennek az eszmevilágnak gyökerei viszszanyúlnak 1945-re. Magyarországnak még 1919-ben sikerült a judeo-bolsevizmustól megszabadulnia. Kun-Kohn Bélák néhány hónapi véres erőszak-uralma éppen elég iskola volt a magyarság számára a zsidó-kommunizmus evangéliumát illetően. A bolsevista Szovjetunió azonban továbbra is megmaradt félelmetes veszélynek a magyar láthatáron. A minden oldalról ellenséggel körülvett Magyarországnak külpolitikailag nem maradt más választása, minthogy Európa antibolsevista hatalmi tömbjéhez, a németolasz tengelyhez csatlakozzék. Bár a „szövetséges hatalmak” a második világháborút túlerejük folytán megnyerték, a győzelem mégsem szolgált megerősödésére és biztonságára, mert vétkes könnyelműségből Európa szívéig engedték be a kommunista „szövetségest”, amely ebben a ritka alkalomban évszázados törekvéseinek megvalósulását látta. Ezért igyekezett a pánrusszizmus hegemóniáját biztosítani a rabbá tett országokban. A Nyugat minket is letaglózó háborús erőfeszítése csak annyit ért el, hogy a szovjet-orosz kommunista tömbben a Berlin-Róma-Tokió paktumnál jóval erősebb és veszedelmesebb világuralomra törő ellensége támadt. A „szövetségesek” győzelme a „felszabadított” népek számára a halált jelentő politikai elvek győzelme volt. A rendszeresített hazugság éppen olyan hatalmas fegyverré lett, mint a harci repülőgépek. Egy gigantikus agymosást erőltettek rá nemcsak Európára, hanem az egész világra. A történelmi események meghamisítása többé nemcsak a kommunisták sajátossága: a demokráciák megszokott fegyverévé vált. Az 1956-os magyar szabadságharcot tétlenül és támogatás nélkül nézte végig és hagyta, hogy a szorult helyzetbe került Szovjetunió magához térjen s óriási túlerejével végül vérbe fojtsa a magyar nép szabadságküzdelmét. A magyar népfelkelés a két nagyhatalmi pólusra épített világpolitika Európa-ellenes magatartása miatt elvérzésre volt ítélve. Néhány napra kiharcolta magának a „ demokrácia szabadságát”, megkísérelte a kilépést a rabszolgatartó „varsói katonai egyezményből”, majd pedig az ország semlegességének elismerését kérte a világpolitika uraitól. A semlegesség elismerését és megvédelmezését elsőnek az USA kormánya tagadta meg. Az USA európai „felszabadító” hadseregének egykori főparancsnoka, Dwight D. Eisenhower, titkos távirati üzenetet küldött Belgrádba Titónak, megnyugtatva a bolsevistákat, hogy az USA kormánya „ nem nézné szívesen” egy szovjetellenes népfelkelés győzelmét, a Szovjetunió közvetlen szomszédságában. A Szovjetunió ezt kihasználva, semmilyen kegyetlenségtől sem visszariadva, végső támadást indított a magyar nép szabadságharca ellen, hadseregével a szabadság és nemzeti önállóság gondolatát vérbe fojtotta. Magyarországot temetővé tette. „A pesti srácok” vérrel írták be nevüket a magyar történelem gyászos lapjaira. Ezek a lapok örök figyelmeztetést, örök útmutatást jelentenek nemcsak a ma magyarságának, hanem minden elkövetkező korszaknak. A gyermekhősök voltak azok, akiknek tüzétől a nemzet felkelt és fegyvert fogott, hogy egy szent népközösségbe olvadva lerázza magáról a kommunizmus rabláncait. Az a szabadság, a nemzet függetlenségének és élni akarásának gondolata, amelyért a magyar ifjúság fegyvert fogott, életeket áldozott, nem bukott el, hanem diadalmas hódító útjára indult. Csak a testet ölte meg a szovjet erőszak, az elvakult zsarnokság, de az eszményt, ami hevített, semmiféle zsarnokság nem tudja kioltani... A vérbe fojtott szabadságharc győzedelmeskedett a kommunista zsarnokság fölött!
