Szittyakürt, 2006 (45. évfolyam, 1-6. szám)
2006-09-01 / 5. szám
4. oldal «lîîVAKÜfrî 2006. szeptember-október i-Y Fiala Ferenc AKASZTOTT GYERMEKEK Ismerjük őket valamennyien, a tizenöt és tizenhat éveseket. Fekete, barna, vagy lehet, hogy égszínkék szemük van és hajtincsük kócosán, suhancosan lóg a homlokukra. Néha felnőttnek érzik magukat, de inkább gyermekek, mint férfiak. Még növésben vannak, s mindig rövid a nadrágjuk és szűk a cipőjük. Zsebükben ezerféle dolog lapul: zsebkés, radírgumi, különböző srófok és talán egy-két maszatos savanyúcukor. Még játszanak a grundon. Emlékezetükben még ott él May Károly vagy Verne Gyula regényeinek a hőse. Azokat utánozzák. Még lobog bennük a gyermekek hősi életszemlélete és vágyódása a nagy egyéni cselekedetek felé. De még kialakulatlanok és érdesek. Szeretnének későn hazamenni, de azért kapuzárás előtt otthon vannak. Kissé dobog a szívük, és anyjuk menedékét keresik az apai szigor elől. Még benne élnek a Sturm és Drang periódusban, hiszen most alakul bennük a jövő. Repülők, híres autóversenyzők vagy legalábbis feltalálók szeretnének lenni. Szabadidejükben fociznak az üres tereken. Rongylabdával, de ha kegyes a sors, akkor igazi bőrlabda is akad. Ilyenkor aztán teljesen gyermekek. Akárhogy is van, de legjobban érzik magukat otthon az anyjuk mellett, akit a külvárosban Mutternek neveznek. De ez csak amolyan slang, mert a szeretet él szívükben és a nehéz időkben órákon át álltak sorba anyjuk helyett a körúti vagy külvárosi péküzletek előtt a mindennapi kenyérért. Aki nem ismeri őket, az sokszor szigorú ítéletet mond róluk. Hogy könnyelműek, hogy nincsenek ideáljaik, s csak a futball, a sport érdekli őket. Lógnak a villamosokon, s ha kirándulnak, megdézsmálják a kertek gyümölcsfáit, de az elcsent gyümölcsök legszebbikét hazaviszik a szürke bérházakban lakó szüleiknek. Pesti srácok. Neveletlenek talán, de mély bennük a lélek és néha rejtélyes kérdéseket adnak fel a komoly történelemtudósoknak. Ugyanis előfordul néha, hogy történelmet csinálnak vagy legalábbis beírják nevüket a történelembe, mint annak idején 1848-ban Damjanich kis dobosai, vagy legutóbb 1956 októberének hősei. Tizenhat éves gyermekek. Amikor hívta őket a történelem, akkor megfeledkeztek a grundról s fociról és utat mutattak a felnőtteknek. És most itt fekszik előttem a magyar Igazságügyminisztérium által kiadott „Különös rendelkezések” 94. pontja, amely Kádár János minden hazug cáfolata és külföldi sajtónak adott nyilatkozata ellenére is megállapítja, hogy a kommunista Magyarország oda süllyedt, hogy sötét jogtudósai törvénybe merték iktatni a tizenhatodik életévüket betöltött gyermekek bitóra juttatását. Törvényt, kötelet kellett kiszabni a tizenhat éves pesti srácok fejére, hogy biztonságban érezzék magukat a kommunista Magyarország hatalmasai. Olvasom a fehér papírra fekete betűkkel nyomott törvény cikkelyeit és szinte látom, hogy a törvényhozók helyett a halott fehér papír pirul el gyalázatában. Mert a törvény papír és fekete betű. De ami mögötte van, amit kifejez - az valóság. Hiszen a törvényt azért hozzák, hogy annak paragrafusai szerint ítéljenek. És máris ítéltek, nem egyet, de tizet és százat. Tizenhat éves gyerekek. Olyanok, mint a Zala megyei Kis István ipari tanuló, vagy a tizenhat éves budapesti születésű Csákvári Géza, vagy az ugyancsak tizenhat éves makói Dudás Zoltán volt. Fekete vagy tengerszín szemükben ott ülhetett a gyerek riadt csodálkozása, amikor a zárt tárgyaláson a bíró felolvasta az ítéletet: kötél általi halál. Talán nem is értették az egészet... Hiszen akkor, 1956 októberében csak azt csinálták, amit az egész meggyötört Nemzet. Harcoltak valamiért, amit szabadságnak neveznek. Maszatos kis kezükkel odadobták a behemót tankok elé a benzines fiaskót, vagy törékeny testükkel próbálták megállítani a rabszolgaságot hozó T 34-eseket. Bizonyára nemcsak lelkesedésből cselekedték ezt, hanem valami ösztönös, mély érzésből - talán nem is az előttük ismeretlen fogalmú hazáért, hanem testvéreikért, apjukért, anyjukért, hogy ne kelljen annyit sorba állni a kenyérért, s hogy apjuk ne rettenjen meg, ha autózúgás veri fel az éjszaka csendjét. Talán nem is tudatosan, csak tudat alatt harcoltak a távoli, ködös célokért. És most itt ülnek a siralomházban, mert a bírák, a kommunista Magyarország bírónak csúfolt zsarnok fullajtárjai kimondták a verdiktet: a KÖTÉL ÁLTALI HALÁLT. Szürke vagy barna hajuk kócosán, rendetlenül hull homlokukra, szemük a megriasztott madár ijedtségével nézi a rácson túli eget és nem értik az egész dolgot. Talán elalusznak, s mikor a hajnali szürkületben felzavarják őket, egy pillanatig mintha anyjuk reszkető kezét éreznék a vállukon. De nincs sok idő a gondolkodásra, mert viszik őket a Gyűjtőfogház ezer és ezer halált látott kivégző négyszögére, ahol a tizenhat éves gyermekért még egyszer megjátsszák az igazságügyi ceremóniák minden aljas szertartását. A zöld posztóval letakart asztal mögött ott ül a bíró, az ügyész és az asztal mellett ott áll Bogár József állami ítéletvégrehajtó főhadnagy elvtárs. Mellette a nyakkendő nélküli két pribék. Arcukon Kádár János és Münnich Ferenc maszkja. Mert a pribékek csak eszközök. Akármilyen is az arcuk, ők mindenképpen a legfőbb ítélethozók képmását viselik. És a tizenhat éves gyermekeket odaállítják az asztal elé, felolvassák előttük az érthetetlen nyelvezetű törvényindoklást, s a következő pillanatban már ott állnak a bitófa alatti zsámolyon. Talán még mindig nem értik az egészet, talán azt hiszik, hogy a felnőttek valami rossz játékot űznek, de a hóhér ügyesen dolgozik, s azután még egy röpke kép az anyáról, a sötét bérházudvarra nyíló lakásról, a fociról, a grundról - az életről, amelyet tulajdonképpen még el sem kezdtek. Azután vége mindennek. Örökre lecsukódnak a szent gyermekszemek, s bíborpír önti el az arcukat, mintha gyermeklelkükkel a bírók helyett szégyellnék azt, ami velük történt. Rendetlen hajtincsük belelóg a homlokukba, még rángatózik egyet a test, azután a hóhér piszkos szürke törülközőt borít az arcra és jelenti: „ Tisztelettel jelentem, az ítéletet végrehajtottam! A szocializmust építő Magyarország kommunista bírói és népügyészei még egy pillantást vetnek az akasztófára, amely annyi sok felnőtt hős és mártír Uram, ki mindig mellettem voltál, Nehéz napokban, vad csatákon, Adj erőt ma, hogy gyönge hangom, Ezer határon által szálljon! Átrohanjon a széles tengeren, havas hegyeken, pusztaságon; Földet rázó szörnyű sikollyá, Vagy szívig érő jajjá váljon! Hogy meghallja asszony, gyermek, férfi, Meghallja minden: élő s halott... Ne szép szavakat, enni, inni: Fegyvert, fegyvert, fegyvert adjatok!!! Egyétek meg a sonkát magatok! Más se kell! Hol száz tank öldököl, Láda narancs, datolya helyett: Férfi kézbe száz páncélököl. Rabságban nyög az árva szép fajom, Még az Úr is sírva sír velünk. Elveszünk a csak imák között, Hogyha végre nem lesz fegyverünk. Dicsérettől, jótékony csomagtól Fel nem támad egyetlen halott, Dicséret és csomagok helyett: Fegyvert, fegyvert, fegyvert adjatok!!! Járunk, ha kell, rongyokban és éhen, Lakni nyirkos pincékbe megyünk, Hogy csak akna és golyó legyen, S minden kérő kézbe fegyverünk! Gyűjtőtök ma iskolára ezren. Meghajtom magam előttetek, S hogyha közben elpusztul e nép?! Minek tanul magyart a gyerek?! Kiirtanak odahaza mindent. Nem marad, ki rátok hallgat ott. Bús halál karmából hirdetem: Fegyvert, fegyvert, fegyvert adjatok!!! Nincs reményünk többé semmi másban, Nyugat nékünk hiába mesél. Rádiótok bíztató szava Egyetlen gramm puskaport nem ér. Nem kérünk mi semmi biztatásból. Biztatást... azt még mi adhatunk. Népünk szörnyű pusztulása láttán Lassan-lassan elborul agyunk. Van még tisztesség a szívek mélyén? Marx tana egy csöppet még hagyott?! Halottaink, élőink nevében: Fegyvert, fegyvert, fegyvert adjatok!!! után most tizenhat éves gyermeket termett. Emberek a világban, nem értitek, mi ez? Anyák a boldog nyugaton, látjátok ezt a képet, ami, mint valami hihetetlen, mégis a valóságot mutató filmkocka, annyiszor lepergett a vasfüggöny mögötti Magyarország komor és kíméletlen börtönudvarán? A világtörténelem eddig egyetlen politikai gyermekkivégzést ismert. Az utolsó Hohestaufot, a tizenhat éves Conradinót fejezték le hétszáz esztendővel ezelőtt Nápolyban. A történelem ma is számon tartja ezt a gyermekgyilkosságot. Azóta hét évszázad suhant el felettünk, és a keresztény világ törvénnyé emelte a gyermek sérthetetlenségét és szentségét. És Magyarországon száz és száz tizenhat esztendős Conradino menetelt a bitófák felé a törvénybe iktatott paragrafusok parancsa szerint. BITANGABB TÖRVÉNYT MÉG NEM LÁTOTT A VILÁG! Népünk színe-java részben holtan, Részben szétszórták bűnös kezek. Rajtunk sunyi gyilkosok urak. S halálharang kong fejünk felett. Halálhörgés ma az egész ország. Nyugaton ezt tán nem hallani!? Semmit nem jelent néktek e nép: Merjétek már nyíltan vallani! Mondjátok, hogy leírtatok bennünk, Nem érdekel, hogy egy nép halott. Hogyha harcra gyávák lettetek: Fegyvert, fegyvert, fegyvert adjatok!!! Nincs a hősnek többé már értéke? Krisztus tana immár nem erő? Nem indít meg senkit köztetek Önvérében szótlan szenvedő? El mertek még imádkozni menni? Becsületről szátok még dadog? Hol vannak a „keresztes vitézek” Büszke, „nagy” szabadság-lovagok? Hogyha nem rohadt még itt kint minden, Nézzetek rám! Csupa seb vagyok. Ne hagyjatok elpusztulni így: Fegyvert, fegyvert, fegyvert adjatok!!! Aztán nyugton menjetek egy bárba, Samba, bamba rumba táncotok, Rikoltása szálljon vígan, és Mit bánom, ha mind-mind tántorog! Megvívjuk a nagy csatát magunkban, Száz pokol sem bírhat el velünk. Értékes bőrötök mentéséért Számlával mi sohasem megyünk. Éljetek jómódban, gazdagságban, Gyémántból legyenek ablakok, Nekünk csak a szabadság kell, de: Fegyvert, fegyvert, fegyvert adjatok!!! Több kérést nem hallotok már tőlem. Utoljára sír fel most szavam. Hagyjátok a nagyképű beszédek: Egy ország tűnik el nyomtalan! S ha idegen nem segít már rajtunk, Vannak még itt távol magyarok? Értsétek meg ti legalább szómat! Tegyetek s ne válaszoljatok!!! Hallgassatok, tegyetek csak szótlan. Árva népem küldöttje vagyok. Véreitek üzenetét hoztam: Fegyvert, fegyvert, fegyvert adjatok!!! 1956 Alföldi Géza Fegyvert adjatok!
