Szittyakürt, 2006 (45. évfolyam, 1-6. szám)
2006-01-01 / 1. szám
2006. január-február «lîîVAKÔfcî 7. oldal ► Galileivel is történt, azonban ez így lesz. A történelem felfogásunk szerint előre is, hátra is mozog. Kérdezzen meg újra két év múlva. Ha szabad ember maradok, akkor a dolgok változni FOGNAK. Riporter: Az idősebb revizionisták között gyakran hallani azt a megjegyzést, hogy (gyakorlatilag) mindent elmondtak már. Egyesek ezt „poszt-revizionizmusnak” is nevezik, kitűnő revizionisták figyelmüket és módszertanukat más területen alkalmazzák. Ön is követi ezt a tendenciát? Rudolf: A revizionizmust mint módszertant mindenhol alkalmazni kell. így válaszom feltételes igen. Azért feltételes, mert nem tudok mindennel foglalkozni. Riporter: A Castle Hill, az Ön cége, jelentősen bővítette kiadványai listáját. Ezek az Ön kedvenc művei? Mik a kedvenc könyvei, amiket kezdőknek ajánlana? Rudolf: Ez része a látókör tágításának. Azonban a holocausttól eltérő témákkal foglalkozó revizionizmust nem vetik alá tabuknak; ezért ezekkel a bejáratott szerzők és kiadók foglalkoznak. Én nem tudnék versenyezni velük, mivel feltételeim és működési módom valamennyire szokatlanok és költségesebb, tekintettel az állandó fenyegetésekre és szabotázsra, mellyel a hatóságok támadnak. Ezért egyszerűen csak terjesztem az olyan könyveket, amelyek általában a történelmi és politikai revizionizmus kérdéseivel foglalkoznak. Ide tartozik a pénzügyi, gazdasági, politikai, vagy katonai hatalommal való visszaélés, különösen történelmi hazugságok keretében. Riporter: Ön a vezető erő a www.who.org mögött? Nemrégiben Siegfried Verbeke-t, a honlap flamand alapítóját másodszor vették őrizetbe. Ez a sors Önt visszarettenti, vagy erőt ad Önnek? Rudolf: Sem-sem. Az ilyet sportnak kell tekinteni. Végül is senki nem sérül meg igazán. Egy nyugat-németországi börtönben ülni nem nagyon kényelmetlen, noha nem erre vágyom. Akaratlan szabadságolás lenne az üzleti és üldözési stressztől. Az egész ügy inkább versengés Góliát ereje és Dávid esze között. És nagyon élvezem, hogy ebbe Góliát újra meg újra belebukik. Riporter: Cinikusnak hangozhat, bár egyáltalán nem annak szánjuk: azonban e pillanatban nem a revizionisták új nemzedéke születik meg, hanem a revizionisták fő nemzedéke távozik az élők sorából: Prof. Dr. Robert Countess, Tjudar Rudolph, Thies Christophersen, O. E. Remer tábornok... Követi őket a revizionisták új nemzedéke? Rudolf: Igen, azonban az új nemzedék a föld alatt, álnéven dolgozik, alkalmazkodva a növekvő üldöztetéshez. Közülük többen szorosan együttműködnek velem és sokat segítenek. Bár én állom a támadásokat (és enyém a dicsőség) senki sem állíthatná komolyan, hogy amit előállítok, az mind egyedül az én munkám. Sok szorgalmas ember dolgozik a háttérben, mindannyian értenek a számítógéphez és az internethez. A kérdés az, hogy valaki el tudná-e foglalni a helyemet, ha én bajba kerülök. Hát nem tudom. Azonban igyekszem a dolgokat decentralizáltan megszervezni, azért, hogy a munka folytatódhasson, bárkit lő is ki az ellenség. Az internet nemcsak a tömeges ismeretterjesztés fegyvere, hanem a lerombolhatatlan hálózatok modellje is. Bízom abban, hogy munkánk folytatódik. Riporter: Nemrégiben hallottuk a hírt, hogy a kiváló Vierteljahreshefte für freie Geschichtsforschung című folyóiratot meg kell szüntetni az alacsony előfizetői szám miatt, bár rengeteg máshol elérhetetlen cikkük van. Az internet alternatívája lehet a könyvkiadás magas költségeinek, kockázatának, és időigényességének? Ön szerint az internet lehet a szólásszabadság fejlődésének eszköze? Rudolf: A folyóirat még nem teljesen halott. Azon dolgozom, hogy újraszervezzük a dolgokat. Az internet természetesen az eltérő nézetek közlésének helye, bár amikor ezek a nézetek igazán veszélyessé válnak a mindenkori hatalmakra, akkor azok az internetet is cenzúrázzák, amint azt sajnos Francia- és Németországban egyre inkább látjuk. Azonban amint az elégedetlenség egyre nő, a zendülés hire el fog jutni a tömegek fülébe. Riporter: Mik az Ön tervei a közeli és távoli jövőre, és hogyan látja önmagát 30 év múlva? Rudolf: Először is szorgos segítőimmel folytatom két folyóiratom kiadását. Aztán folytatom a holocaustról szóló sorozatom kiadását - ez körülbelül még öt évbe telik. Az újabb kutatás természetesen meghosszabbíthatja ezt az időszakot. Harminc év múlva hetven éves leszek... először is remélem, hogy még mindig élni fogok, aztán remélem, hogy szabad leszek, és remélem, hogy tudom élvezni gyermekeim és jövendőbeli unokáim társaságát. Ök az élet lényege. Minden más csak másodlagos. Germar Rudolf A VÖRÖS HADSEREG FELSZABADÍTOTTA VAGY CSUPÁN ELFOGLALTA AUSCHWITZOT? Ehe Wiesel „Éjszaka” című (Bantam, 1960), leghíresebb regényében, mely világszerte számos állami iskolában ajánlott olvasmány, Wiesel szörnyű képet fest az 1944 áprilisa és 1945 januárja közötti időszak Auschwitzáról. Bár ott ebben az időszakban állítólag több százezer zsidót gázosítottak el, Wiesel könyvében sehol sem tesz emlitést gázosításokról vagy gázkamrákról - amint erre Jürgen Graf és Robert Faurisson rámutatott. Wiesel azonban azt állítja, hogy ő lángokat látott előtörni a krematóriumok kéményeiből, és látta, amint Dr. Mengele monoklit visel. Mindkét állítás nyilvánvaló hazugság, mivel a széntüzeléses auschwitzi krematóriumokban nem jöhetett létre olyan láng, amely kijuthatott volna a 15 méter hosszú kürtőkön és a 30 méter hosszúságú kéményen. Mielőtt az oroszok 1945 januárjában lerohanták Auschwitzot, Elie és apja „úgy döntöttek”, hogy a visszavonuló ’nácikkal’ és inkább az SS.-el nyugatra mennek, mintsem Amerika legnagyobb szövetségese őket „felszabadítsa”. Ezután pár nappal az egész világnak be tudtak volna számolni Auschwitzról, de Elie apja, csakúgy, mint a zsidók ezrei, ehelyett a ’nácikkal’ gyalogosan, éjjel, az egyik leghidegebb télben nyugatra vonult, ahol ők ezután továbbra is a Reich védelmében dolgoztak. Továbbra is kollaboráltak. Szó szerint idézünk néhány részletet az „Éjszakádból (78. o.): „A választás a kezünkben volt. Hirtelen magunk tudtunk dönteni sorsunkról. Mindketten a kórházban maradhattunk volna, ahol orvosom jóvoltából el tudtam volna intézni, hogy apámat ott betegnek vagy ápolónak felvegyék, vagy pedig a többieket követhettük volna. ’Hát mit csináljunk, apám?’ Apám csak hallgatott. 'Evakuáltassuk magunkat a többiekkel ’ - mondtam neki. ” Elie meséjét e tekintetben más „túlélő”-beszámolók, többek között Primo Levi is alátámasztja. Levi „Túlélés Auschwitzban” című könyvében 1945 január 17-ről a következőket olvashatjuk: „Ez nem gondolkodás kérdése volt: valószínűleg én is a csordaösztönt követtem volna, ha nem éreztem volna magamat annyira gyengének: a félelem nagyon ragadós és a közvetlen reakció a menekülési kényszer. ” Azonban ő itt a ’nácikkal’, nem pedig a ‘náciktól’ való menekülésről beszél. O itt ugyanazokkal a ’nácikkal’ és SS.-el való menekülésről beszél, akik állítólag a zsidóknak az egész világon megtörtént legnagyobb elképzelhető tömeges pusztítását hajtották végre. Azokkal az emberekkel való menekülésről beszél, akik állítólag éveken át naponta több ezret gyilkoltak meg közülük. Azonban, saját szavai szerint ő ennek ellenére valószínűleg velük ment volna, csakhogy azon a napon nem érezte jól magát; gyengének érezte magát. A „félelem”, amelyen felülemelkedett, nyilván az oroszoktól, nem pedig a ’náciktól’ való félelem volt; a könyvben nincs említés arról a félelemről, hogy mit tehettek volna a ’nácik’ és az SS, amikor az evakuáltak az erdőbe jutottak, vagy egy kicsit később. Az 1945 januárjában itt megtett választások rendkívül fontosak. A zsidóknak a nem-zsidók kezétől való szenvedésének egész történetében, melyik időpont lehetne drámaibb ennél a nemes pillanatnál, amikor a zsidók egyrészt választhatták a szovjetek általi felszabadítást és a lehetőséget, hogy az egész világnak beszámoljanak az aljas nácikról, és ezzel a bukásukhoz hozzájáruljanak; de választhatták azt is, hogy a ’náci’ tömeggyilkosokkal visszavonulnak és továbbra is irányításuk alatt dolgoznak a gonosz rendszer megőrzése érdekében. Az esetek túlnyomó többségében ők a ’nácikkal’ menést választották. A hatalmas jelentőségű választás Shakespeare Hamletjét juttatja eszünkbe. „Maradni vagy menni; ez itt a kérdés”: maradni, felszabadulni a szovjet csapatok által és megkockáztatni, hogy puskacsövük előtt kell beszámolniuk a világnak a szörnyűséges ’nácikról’ - vagy szembeszállni tengernyi hideg és sötétséggel, hogy együttműködjenek ezekkel a szörnyű ’nácikkal’. O, micsoda szívfájdalom - na ez a bökkenő! így a lelkiismeret mindannyiunkból gyávát csinál. Tehát mi a végeredmény - ide dobszó illik háttérnek -, amint a fehérré válni akaró személy a színpadra lép egy lezárt borítékkal, amely a nagy rejtélyre való választ rejti. A borítékot felnyitják, és a választás - dobpergés ismét - az, hogy maga Levi szerint nyolcszázan választották az Auschwitzban maradást, de húszezren döntöttek úgy, hogy a ’náci’ tömeggyilkosokkal mennek és kollaborálnak. Hűha! Micsoda meglepetés! Ugyanezt a szándékos nácibarát kollaborációt látjuk a Schindler listája „túlélői” esetében is. Jól ismert történetük szerint, amikor az oroszok arra készültek, hogy lerohanják Plaszow-ot, alig ötven kilométerre Auschwitztól keletre 1944 novemberében, Schindler és több mint ezer zsidó azt választotta, hogy a visszavonuló „nácikkal” inkább nyugatra vonul, mintsem hagyja magát a szovjetek által „felszabadítani”. Egyesek a következő néhány hetet Auschwitzban töltötték - és egyiküket sem gázosították el, még a filmben sem. A kacsának már lejárt az ideje. Ha Auschwitzban bármilyen zsidóirtás egyáltalán előfordult volna, az összes krakkói és plaszowi zsidó is tudott volna róla. Az összes nyugatra távozott zsidó éppenséggel szintén tagadta a holocaustot, bár csupán csak kezeivel és lábaival. Maguk a zsidók voltak az első valódi holocaust-tagadók és ideje, hogy megfelelően értékeljük őket. A holocaust-túlélők meséinek általam itt nyújtott egyszerű elemzése a kacsa könnyen érthető, általános cáfolata. Minden olvasót arra buzdítok, hogy kritikusan és rendszeresen vizsgálja meg saját maga a túlélők beszámolóit. Az Internet, a google-hoz hasonló keresőkkel bárki számára lehetővé teszi, hogy szó szerint több ezer túlélő-beszámolót nézhessen át pillanatok alatt, amint az általam elemzett alapvető hibákat keresi. Csak keressenek rá az „evakuáció” kulcsszóra, vagy olyan kifejezésekre, mint „auschwitzi holocaust-túlélő”. Implicit üzenet A holocaust revizionizmusnak van egy implicit, kimondatlan üzenete, mellyel foglalkoznunk kell, mert ez az üzenet annyira megdöbbentő, hogy valójában munkánk fő akadálya. Amikor azt mondjuk, hogy a holocaust-sztori nem igaz, úgy vélem, azt is mondjuk, hogy valami nagy baj van Amerikával. A legtöbb amerikai szilárdan hiszi, hogy Amerika még mindig messze a legcsodálatosabb, majdnem tökéletes társadalom, ami csak létezett a világon. Ha a holocaust nem igaz, akkor valami nagy gond van Amerikával, mivel az elfogadott történetet majdnem kivétel nélkül átvette a média, a sajtó, és az intézmények. Mivel Amerika annyira csodálatos, a revizionistáknak bizonyára nincs igazuk - így hangzik az állogikus érvelés. A valódi holocaust Az amerikaiak a japán és német nőket és gyermekeket a legszömyűségesebb kínzással gyilkolták le - élve megsütötték őket. Ha a ’nácik’ gázkamrákban embereket gyilkoltak volna le, bár ez bűn lett volna, mégis emberséges és fájdalom nélküli, sőt, civilizált gyilkolás lett volna ahhoz képest, amit az amerikaiak ténylegesen elkövettek, amikor a háború utolsó hónapjaiban már nem is fenyegette valós veszély az Egyesült Államokat. Amerikában a mai napig nincs szégyenérzet és nem volt bocsánatkérés emiatt. Ne fogadjuk el azt a hamis érvelést, hogy a németek kezdték a polgári célpontok bombázását, és ezért nem panaszkodhatnak. Valójában a britek már 1940 májusában megkezdték a polgári célpontok szándékos bombázását, melyre Németország sok vonakodás után csak 1940 szeptemberében felelt ugyanúgy. A Pearl Harbor elleni japán bombázás - és Pearl Harbor abban az időben NEM volt az USA része, hanem csupán gyarmat! - nyilvánvalóan csupán katonai célpontok ellen irányult, anélkül, hogy erről megkérdezték volna Hirosima, Nagaszaki, Tokió, vagy bármely másik japán város női vagy gyermeklakosságát. ►
