Szittyakürt, 2005 (44. évfolyam, 1-6. szám)
2005-01-01 / 1. szám
2. oldal «lîTVAKOfcî IRfMYTlí Major Tibor: Együtt magyarok! A békediktátumok ellen! gi kérdést. Az elpusztult magyar népi millióknak Habsburg-módszerekkel történt idegenekkel való pótlása adta ellenségeink kezébe azt az ütőkártyát, melyet ellenünk Trianonban kijátszottak. A trianoni és általában a Párizs környéki békeszerződésekről még megalkotásuk idején azt mondta Robert Lansing, az Egyesült Államok külügyminisztere, hogy „amilyen biztos, hogy az éjszakára nappal következik, olyan biztos, hogy a békeszerződések egy újabb háborúnak lesznek a forrásai." A jóslás gyorsan beteljesedett. Párizsban, a második világháború győztes hatalmainak már alkalmuk nyílt az első béketárgyaláson elkövetett hibák jóvátételére. Sajnos a Nyugatot képviselő államférfiak politikai rövidlátása még a trianoni békediktátumokat létrehozó államférfiak dilettantizmusát is túlszárnyalta. Mindszenty József bíboros érsek, Magyarország hercegprímása a budapesti francia követség útján 1947. február 10-én az alábbi iratot juttatta el a békekonferencia elnökségéhez: ,,A mai békekötésen beszélni nem szabad, de a legsúlyosabb vádlottnak és elmarasztaltnak hallgatni sem lehet. A kitűzött szép békecélok nem értek el a békekötés asztaláig. Vájjon meddig ér és él a kívülhagyott súlyos erkölcsi alapelvek nélkül ez a békemű? Wilson önrendelkezései, a charták emberi jogának, a népi és kisebbségi jogoknak mellőzésével csak papír és szájbéke születhetik. Amíg a népek sorsának felelős intézői üléseznek és aláírnak, a Duna-mentéről szudéták közé, életpusztító nagy hidegben, borzalmak borzalmával deportálnak, önálló egzisztenciákból szolgákká aljasítanak magyar százezreket, akiknek a világ nemzetei tegnap emberi jogokat ígértek, de a helyi érdekű nemtelen emberüldözés - bizonyára a békeszerzők elítélésével - önkívületben tobzódik az emberi jogok felett. Sem az angol-amerikai, sem a lenini-sztálini elveknek nem felel meg a három és félmillió magyarnak más államokhoz való csatolása. Világ bírái, igazsággal és emberséggel, a félelmetesen nagy problémák mélyére hatoló vizsgálattal hárítsátok el Közép-Európában és mindenütt, az újabb világviszonylatnak békeművetekre rávetődő éjsötét árnyékát. Esengő kéréssel: Mindszenty bíboros, Magyarország hercegprímása." Az 1947-ben Párizsban összeült béketárgyaláson azonban egy Európa szívéig előrehatolt, katonailag hatalmas Szovjetunió jelent meg, mely magának igényelte a Kárpátokon belüli medence politikai rendezésének kizárólagos jogát, amit a nyugati győztesek át is engedtek neki. A Kárpátok természetes védővonalán átjutott orosz pánszlávizmus az egész térséget felügyelet alatt tartva, hatásosan őrizheti a vörös birodalom összeomlásáig Magyarország nyugati határán leengedett vasfüggönyt, mely mögött az elnyomott és kizsákmányolt népek milliói szolgálják parancsra a pánszlávizmussal szövetkezett bolsevizmus világhódító terveit. A Párizsban összeült béketárgyalás megfeledkezett arról, hogy a első trianoni békediktátum milyen végzetes nemzetközi következményekkel járt, s megismételte annak összes bűneit és igazságtalanságát. Az 1947-es párizsi békeszerződés lényegében a második világháború alatt de facto hatálytalanított 1920-as trianoni békediktátum újbóli érvénybe léptetése. Magyarország hercegprímásának kérő és esengő kérése süket fülekre talált. A politikai bosszú és a helyzet nem ismerése másodszor is elvégezte szörnyű romboló munkáját. Mit tehet mást a hercegprímás, híveihez, magyarjaihoz fordul! És Istenhez! Pásztorlevelét az egész magyar püspöki kar nevében 1947. február 10-én hozza nyilvánosságra. Ez az irat mindenkor a magyar élniakarás legszebb fegyvertényeinek a legszebbike: „Krisztusban Kedves Híveink! Amitől tartottunk, az ítélkező nemzetek határozatából, országunkra, népünkre ebben a pillanatban az újabb megcsonkítás is elérkezett. A fegyverszüneti határok érvényben maradtak. 1920. június 4-én mind a négy égtáj magyarföldjét, a magyar népet erőszakosan ki- és letépték a történelmi, néprajzi, földrajzi és gazdasági egységből. Elvették lakosságunk 63,5, földünk 73,3%-át, adtak helyébe életképtelen életet és nagy koldustarisznyát a nagy siralomvölgybe. Az első megcsonkításnál sokszorta súlyosabb ez a második. Újabb területeket vettek el. Nyomasztó, roskasztó fizetéseket raktak váltunkra. Most nincsenek még papíron sem különleges kisebbségi jogok az ottani magyarok számára: törvényen kívül állnak, mintha magyarnak lenni már magában is bűn volna. A Duna, Garam mentén kegyetlenül bontják már az ősi magyar tömböt. Ki tudja, mit tartogat még számunkra az emberi elvadulás? Isten óvja több csapástól mi magyar hazánkat! Az ítélet módját nem ítéljük meg, önmagában hordja ítéletét. De nem hallgathatjuk el, hogy az isteni és emberi jogot súlyosan megsértették. Nem ezt ígérték, egészen mással bíztattak. Nincs joga az Egyesült Nemzeteknek sem, még büntetés címén sem, valamely nemzet lsten-alkotta közösségét erőszakosan, barátságuk jutalmazására széttépni. Ünnepélyes tiltakozást küldünk az emberiség elé az Isten házából. Ugyanakkor nem adjuk fel a reményt, hogy a kapzsiság és bosszú a hatalmaskodás és hazudozó ravaszkodás sikertelen kézmosása ellenében felébred az emberi érzés, a keresztény felelőség és eljön a válva várt megbékélés, az igazság és béke világa. Az emberi rendelkezések múlandók: addig is, míg ez világból beigazolódik, sorsunk öivénylő mélységéből fordulunk alázatos és szüntelen imádsággal az igazságos Istenhez és az igazság tüköréhez, a Magyarok Nagyasszonyához. Emberi megértésben, emberi érzésben - úgy látszik - eddig dőre és kába volt a reménykedés. Vigasztalásul afelülvalókat keressük ezekben a nyomasztó időkben, és járjunk egységben és állhatatosan az úton, amelyet dec. 26-án, Szt. István vértanú ünnepén körlevelünkben megjelöltünk. A jövőben ne alacsonyítsuk le magunkat azzal, hogy úgy teszünk, mintha nem is magyarok volnánk és az erkölcsi alapot felejtve, az idegenekkel versengve ócsároljuk nemzetünket. Ne siessünk ezzel más népek méltán megérdemelt megvetésére. Ha a nagy csákányütés alatt Istent, az örök igazságot és magunkat megtaláljuk, elmondhatjuk, hogy a megaláztatás nemzeti javunkra és lelki üdvünkre válik. Hogy Urunk megaláztál bennünket, jó nekünk! (Zsolt. 118,.71.) Ámen. Esztergom. 1947. február A Magyar Püspöki Kar nevében Mindszenty József s.k., bíboros hercegprímás, esztergomi érsek." Hát ilyen mélyre süllyedtek Önök? - kérdezte Károlyi Mihály kissé koszos társaságától az első világháborút követő békediktátum idején egy fracia tábornok, aki a magyarságban még mindig a hősök, szentek, katonák és szellemi emberek népét vélte felfedezni. Amíg magyar él a Kárpát-medencében, el nem ismerheti végérvényesnek a két békediktátum igazságtalanságait, azt a hóhérbékét, amely ezeréves államképződményt botorul és gonoszul ízekre tépet. Ez ellen küzdeni nemcsak politikai rezon, de erkölcsi kötelesség is, az országhatáron belül és kívül azon egyaránt. Akármi is legyen a véleményünk a két bécsi döntésről, annyi tény, hogy ezek következtében sikerült közel két és fél millió magyart kiszabadítani a trianoni igából és újra birtokbavenni azokat a magyar területeket, amelyek ezerszáz éven keresztül a legősibb magyarság tulajdonát képezték. Az 56-os szabadságharc júdása, Kádár János egy budapesti lapnak adott nyilatkozatában kijelenti, hogy a „bécsi döntéseket, mi magyar kommunisták ideiglenes jellegűnek tekintettük. A MMP Budapesten olyan röpiratokat is adott ki, amelyek az ideiglenesen megszállott területek lakóihoz szóltak.” Kassa, Beregszász, Nagyvárad, Kolozsvár, Székelyudvarhely, Komárom tehát Kádár szerint „megszállott területek”. Ezeket ugyebár úgy szállta meg az átkos fasizmus, mint a belga a Kongót, vagy az angol Indiát. De vajon látta-e Kádár a Felvidék, Kárpátalja, Erdély, Bácska népét? Nem a nagyurakat, nem a földbirtokosokat, hanem a gyárak magyar, szlovák, és román munkásnépét, amely virággal és kaláccsal, örömkönnyekkel, mint a tenger dagálya árad ki, hogy köszöntse az első magyar közhonvédet, aki bevonult a „megszállott területre”. S hallott-e valamit a kettős állampolgárságot ellenző Gyurcsány-kormány magyarellenes különítménye az első bolseviki diktatúra csepeli, budapesti vörös munkásezredeiről, amelyek 1919 tavaszán hősiesen és nagyszerű lendülettel foglalták vissza a Felvidék egyrészét és Kassát? Igaz, hogy mikor győztek, akkor kitűzték a piros-fehér-zöld lobogókat, de ha kommunisták voltak is, magyar szívvel verekedtek a „proletár hazáért”. Aki a tragikus trianoni évtizedekben megkísérelte kiemelni a megcsonkított nemzetet a trianoni sírgödörből, az mindenkor az örök magyar történelmi tudatot szolgálta Kelet és Nyugat ütközőpontján. ,,A magyar lélek uralkodó érzése a két háború között az ország feldarabolása elleni lobogó tiltakozás. Az angol-szász politika egyetlen barázdát sem juttatott vissza, a Tengely politikája - írta Ravasz László református püspök 1946-ban, híveitől búcsúzó utolsó pásztorlevelében - pedig egy évtized alatt visszahozta az elveszett területek nagyrészét. Ki állhatott volna elő akkor ezzel a vészkiáltással: Adjátok vissza a Felvidéket a cseheknek, Erdélyt a románoknak, mert ez a megtartás útja. Ez lélektanilag épp oly lehetetlen volt, mint ahogy már 1941-ben lehetetlen volt reánk nézve Németország ellen állást foglalni." Trianonban és Párizsban egyharmadára amputált ország, megfosztva bányáitól erdeitől - se sója, se vasérce, se kőszene nem lévén - örök szegénységre, elátkozott és pusztulásra ítélt országcsonk. Ez ellen küzdeni nemcsak politikai, de erkölcsi kötelesség is, országhatárokon belül és kívül egyaránt! Ifj. Tompó László: Elegem van a liolokausztozásból! Sajnos hajlamosak vagyunk az önfeladásra, egyfajta „nemzeti mazochizmus”ra. Siránkozunk, mit tettek velünk Párizsban 1920-ban és 1947-ben, de mintha fel sem merülne bennünk saját felelősségünk. Pedig Trianonért legalább annyi felelősség terhel minket, mint Clemenceau-t. Mikor nézünk már szembe azzal a ténnyel, hogy 1867 után íróink, politikusaink gyakran délibábokat kergettek? Elég legyen Rákosi- Kremszner Jenőre utalnunk, aki harmincmillió magyarról álmodott, amikor mintegy hárommillió honfitársunk vándorolt ki Amerikába, amikor a Kárpát-medencebeli összmagyarság aránya nem érte el az ötven százalékot, és amikor Budapest olyannyira sorstalanná vált a mindenkori kertészimrék beözönlésétől, hogy Tormay Cecile a „Bujdosó könyv”-ben egyenesen „bűnös város”-nak nevezte. Nagyhatalommá vált nálunk is a kiegyezés után a sajtó, miközben - szemben Franciaországgal és Nagy-Britanniával - nem volt nemzeti propagandánk. Történészeink nem írtak nép- és országismertető könyveket rólunk, sem magyarul, sem bármely idegen nyelven. Könnyű a francia és angol vezető politikai körökre mutogatnunk. 1920-ig abban a reményben éltünk, hogy velünk nem történhet meg az, ami még Mohácsnál vagy Világosnál sem történt meg. Tévedtünk. Iszonyatos felelősség terheli ezért mindazon kormányokat, amelyek fölöslegesnek tartják a nemzetpropagandát. (1921-ben jelent meg például Karácsonyi János történész könyve: „Történelmi jogunk hazánk területi épségéhez”. Ragyogó munka, csak mondjuk 1900-ban kellett volna megjelennie egyszerre öt nyelven, eljuttatva belőle egy-egy példányt minden európai nagykövetségre, külföldi könyvtáraknak és vezető politikusoknak!) De mit csodálkozunk a „Nyugaton”, amikor „történészeink” szellemi öngyilkosságba akarnak kergetni bennünket: „Kicsik vagyunk, nincs önálló kultúránk, nyelvünk: menjünk hát Európába!” - mondják. Romsics Ignác történész nemrég Koltay Gábor Trianon-filmének a két legnagyobb hazai tévécsatornán való bemutatását betiltatta! Hol van ilyenkor a Széchenyi István gróf alapította Magyar Tudományos Akadémia? És miért nem kiáltja a világba szinte egyetlen tanár, akadémikus, tanszékvezető sem: „Uraim, elég volt, elég! Elég a holokausztozásból, a magyarság bűnössé nyilvánításából, a hatszázezres vagy hatmilliós legendából!” Azért, mert - mint Glatz Ferenc megvallotta - „megélhetési értelmiségiek”. Jobban félnek Soros Györgytől, mint a saját árnyékuktól. Ez az igazság. Amíg a magát nemzetinek nevező értelmiség nem veti le magáról a félelem bilincsét, amíg Szálasi Ferencet és Adolf Hitlert őrültnek tekinti, amíg például egy önmagát nemzetinek tekintő hetilap (Dobos Attila ,,Nemzetőr”-je) Mel Gibson „Jézus Krisztus passió”-ját gyalázó cikkeknek nélkül ad helyet, amíg az iskolai tankönyvek Sértő Kálmánról, Erdélyi Józsefről, Alföldi Gézáról, Nyírő Józsefről, Sinka Istvánról, Wass Albertról szinte semmit sem írnak, amíg alkotásaikból nem kell érettségizniük és felvételizniük fiataljainknak, kár a tótokat, rácokat, románokat, vagy akár a sorstalanokat szidnunk. Nem, kedves olvasóm, erről mi tehetünk, mert hagyjuk vagy így akarjuk. Nem ismerjük önmagunkat, csak rágjuk egymást. Ha van „morbus hungaricus”, magyar betegség, hát akkor ez: „Ha megdöglött a lovam, a szomszédé is dögöljön meg.” Aligha hiszem, hogy Szent István ilyen magyarokért ajánlotta volna föl hazánkat Szűz Máriának. Legnagyobb bajunk, hogy nem örülünk egymásnak, nem segítjük egymást, sőt ha valamelyikünk tehetségesebb, hamar rásütik: „titkosügynök”, „szabadkőműves”, „zsidó”. Jóhiszemű, de rendkívül tájékozatlan honfitársaink hajlamosak lebecsülni a szellemi építkezést. Elfeledik, hogy nemzeti mivoltunk igazi, kitörülhetetlen hordozója édes anyanyelvűnk, irodalmunk, népművészetünk. Nem sírom vissza a Kádár-rendszert, de tény, hogy akkor még működhettek állami támogatással népi kulturális intézmények (például színjátszó társulatok), nemzeti kiadványok is megjelenhettek Anonymustól Kászonyi Dánielen („ki is volt az”, kérdezhetik ma...) át Szabó Dezsőig. Még ha csonkítva is, de miután Kádárék nem akartak még egy '56- ot, a szellemet, bármily korlátozottan, legalább engedték némileg érvényesülni. Némileg. De ma ez is veszélyes a brüsszeli banditák hazai helytartói számára! Ma ehelyett egyetlen dolog a fontos olvasóm, ha karriert akarsz: hódolni a virágot nem látott kertészeknek. Holokausztozni. Jól kifizetődő, jóformán tanulni sem kell hozzá semmit, csak örökké bólogatni. Cserébe kapsz PhD-fokozatot, adjunktusi állást, de ha sokszor megfordulsz kertészünk előszobájában, még Stockholmba is kijuthatsz. Elsősorban azoknak írok ezúttal, akik nem úsznak teljesen az árral annak ellenére, hogy hivatalos iskolákban tanítanak, és próbálják nemzeti szellemben nevelni leányainkat, fiainkat. Főként őket kívánom segíteni azzal, hogy e lapszámtól (all. oldalon) rendszeresen közlöm azon ma kapható könyvek jegyzékét, amelyek iránytűként járulnak hozzá a történelmi igazságkeresés útján való elinduláshoz. Tapasztaltabb történelemtanárok a megmondhatói, egy-egy adat mennyivel többet ér a tankönyvek nyakatekert, magyartalan szövegeinél. Tekintettel a „hollókoszt”-emléknap (április 16.) közeledtére, nem ártana, ha diákjaiknak elmondanák, hogy amíg Hitler soha nem adott parancsot a zsidók munkatáborokban gázkamrák általi kivégzésére (ahogy ez nem is történt meg, lásd Richard Harwood „Hatmilliós zsidó mítosz nyomában” című könyvét!), addig 1921-ben - a kulákok kifosztása következtében - 40.000.000 ember halt éhen Oroszországban. (P. Sinzig: Embersorsok a viharban. Bp. 1942. 25. old.) Mintha egyre többen jönnének rá, hogy a tévé az egyik legnagyobb „rákfenéje” társadalmunknak. Csak egy nemzeti szellemtől, krisztusi erkölcstől újjászületett, a technikai civilizáció szennyétől megtisztult Európában élhetünk csak lelkileg-testileg egészséges életet. Ne feledjük: óriási veszély leselkedik egész Európára, már nem a kommunizmus, hanem a sorstalanság kísértete. Világosan látta ezt már 1994- ben - többek között - Nemeskürty István: „A legjobb esetben az történik, hogy egy viszonylagos, langyos - de a nyugati jólétet soha el nem érő - jólétben és biztonságban, nemzeti öntudat és kultúra nélkül - tenyészni fog egy nép ennek az államnak területén. Ennél rosszabb alternatíva esetén lehetséges, hogy kultúránkat és nyelvünket is elfelejtjük.” Az ókori bölcs, Hérakleitosz már megállapította, hogy minden, ami emberi, előbb-utóbb önmagának lesz az ellentéte. Hogy mikor, nem tudom, de biztosan eljő az óra, amikor a liberelizmus sarlatánjai szedhetik a sátorfájukat! Ebben bízom és remélem, Hérakleitosz nem tévedett.
