Szittyakürt, 2005 (44. évfolyam, 1-6. szám)

2005-01-01 / 1. szám

A legvéresebb európai tömeggyilkosság a második világháború alatt (1.)

(Gondolatok Irving olvasása közben)

»XlttVAKÖKT__________________________________________IRflflYTU_________________________________ ________________3. oldal

A Gede Testvérek Bt. újabb gyöngyszemmel gyarapította a kiadásában megjelentetett művek sorát. David Irving angol történész Apokalipszis 1945. Drezda elpusztítása c., először 1963- ban publikált könyvének újabb - 1995-ös - kiadásáról van szó, amely Tudós-Takács János kitűnő fordításában látott most napvilágot - először magyar nyelven.

A mű korántsem afféle száraz szaktörténeti munka, ellenkezőleg, olyan alkotás, amely egyidejűleg viseli magán a tényékhez hű, a források gondos, aprólékos elemzésére törekvő lelkiismeretes tudományos munkának és a sodróerejű, lebilincselő előadásmódnak az ismertetőjegyeit. Tehát ez esetben a tartalom és a forma olyan összhangjáról, olyan szintézisről van szó, amely egyaránt alkalmas a témával hivatásszerűen foglalkozó tudósok és a téma iránt érdeklődő nagyközönség figyelmének felkeltésére. Ennél azonban messze többről van szó.

Emlékezések a nagy háború végének

eseményeire a 60. évfordulók alkalmából

Napjainkban zajlanak a második világháború végének (az 1944 végén, 1945 elején történteknek) a 60. évfordulójára rendezett megemlékezések. Ezek az emlékezések, emlékünnepségek a dolog természeténél fogva magukon viselik azon reflexiók bélyegét, amelyek korunk történetírásában, iskolai oktatásában, pártpolitikai tevékenységében és médiájában (könyvekben, publicisztikában, nyilatkozatokban, beszédekben, beszélgetésekben) érhetők tetten. Hatvan esztendő igen hosszú idő, így érthető, hogy ezek a megemlékezések az első években egészen mást tartalmaztak (tényszerűen is, a megemlékezések, előadások érzelmi-indulati töltését tekintve is), mint akár húsz, akár hatvan év távolából. Az első években a közelmúlt hivatalos felidézése egyértelműen a győztes történelmi személyek, hatalmak azon akaratát szolgálták, amelyek a háborúval összefüggő minden bűnért (a háború kirobbantásáért, eszkalálásáért, a háború során elkövetett közönséges bűncselekményekért, pl. gyilkosságokért, tömeggyilkosságokért) közvetlenül (vagy, ha egyes esetekben a győztes szövetségesek részvétele nem volt tagadható, akkor közvetve, de) teljes egészében a vesztes hatalmakat, vezetőiket, elsősorban Németországot, ill. Adolf Hitlert tették felelőssé. Mint közismert, a háború úgy ért véget, hogy Európa egyik része az amerikai-angol befolyás, a másik része a sztálini elnyomás alá került. Részint a háborús célok különbözőségéből, részint a két győztes erőtényezőnek a háború utáni szembekerüléséből kifolyólag az idő múlásával egyre jelentősebbé váltak azok az eltérések, amelyek a háború során történtek megítélésében a két tábor között mutatkoztak. (A háborút közvetlenül követő időszakot tekintve gondolhatunk pl. Churchillnek arra a korai megállapítására, hogy a szovjet hadsereg Dzsingisz kán hadserege volt modern haditechnikával felszerelve.)

A háború értékelésében bekövetkező változások

A háborúra vonatkozó összkép hivatalos megváltozása mindig összefüggésben volt a politika (a politikai kurzus vagy rendszer) jelentős változásával. Amikor a szovjet vezetők elmarasztalták az ún. sztálini személyi kultuszt, akkor ugyan eleinte csak Sztálin hadvezéri teljesítményének hibái kerültek terítékre, de a későbbiekben (pl. a szovjet tábornoki memoárirodalomban, ill. annak nyomán) a háború szovjet bemutatása is árnyaltabb lett. A vonatkozó korral kapcsolatos hivatalos felfogás (különböző reflexiók) tekintetében igazán nagyszabású változás csak a bolsevista totális állam és a szovjet birodalom másfél évtizeddel ez előtti politikai és gazdasági rendszerbeli felszámolásához fűzhető. Kétségtelen, hogy ez másként ment végbe magában Oroszországban, mint pl. az egykori hódoltsági területeken, így pl. hazánkban. Minthogy külhatalmilag a szovjet zónából az északatlanti zónába, Moszkva befolyásából, leginkább New York (nem Washington, nem Brüsszel és nem is Tel Aviv!) befolyása alá kerültünk, a második világháború megítélésében megkezdődött az áttérés a késői Kádár-kor álláspontjáról az ún. nyugati álláspontra. Ez alapvetően úgy hangzik, hogy a második világháborúban nem egyetlen tényezőben, a hitleri diktatúrában öltött testet a gonosz, hanem valójában két tényezőben, hiszen - úgymond - a sztálini rendszer is

gonosz volt. E felfogásnak ugyanakkor különböző változatai vannak.

A baloldali liberális változat

Az egyik változat szerint a szovjet gyakorlat, ha erkölcsileg kifogásolható, sőt gonosz is volt, nem volt annyira káros, mint a hitleri, sőt, e változat egyik alváltozata szerint messze nem volt oly gonosz. E változatot a szovjet világban mégis csak baloldali képződményt látó baloldali érzelműek, ill. a főként judeokrata befolyás alatt állók hangoztatják, így pl. Heller Ágnes, aki szerint a hitleri totalitarizmus valójában magát az antikrisztust jelenítette meg, minthogy Hitler magát az Istent akarta megölni s azért akarta elpusztítani a zsidókat, mert a zsidó az Isten választott népe. De nyilvánvaló, hogy lényegében azok is ennek a változatnak a hívei, akik pl. kommunista diktatúráról és nyilas rémuralomról beszélnek, hiszen amíg a diktatúra, vagyis a parancsuralom messzemenően elviselhető, sőt, rendkívüli természeti katasztrófák vagy háborúk esetén egyenesen szükségszerű, addig a rémuralom, vagyis a terror egyszerűen elviselhetetlen. A második világháborúban többé-kevésbé minden hadviselő fél alkalmazta a parancsuralom bevezetését, az áttérést az ún. hadijogra, pl. Churchill is, aki már 1940-ben hozott olyan rendszabályokat, aminőket Németországban csak 1944-ben hoztak meg. Amikor pedig hazánkban hungarista hatalomátvételre került sor, akkor a szovjet ármádia már nem csupán megjelent a Kárpát-medencében, de egyenesen Csonka-Magyarország húsába is beleharapott és a szovjettel szemben élethalálharc kezdődött a magyar nép szabad életéért, a magyar nők becsületéért, a magyar nemzet függetlenségéért. Ez tehát indokolta a diktatúrát. Egyébként a diktatúra a hadseregben pl. békeidőben is természetes követelmény. A Rákosikorszakban viszont semmi sem indokolta a diktatúrát, kivált nem a rettegésnek azt az uralmát, aminek a jellemzésére a csengő-frász csak szemérmes kifejezés. Az ide tartozó alváltozatok körében külön figyelmet érdemelnek a zsidóság második világháborús viszontagságos életének, szenvedéseinek kiemelésében tapasztalható fejlemények. Itt az emlékezés szokásos sorsával ellentétes trend is megfigyelhető. Kezdetben még csupán üldözésről volt szó és bizonyos rémséges történetek egyforma mértékben fordultak elő. Szó volt arról, hogy rájuk gyújtottak épületeket, szó volt zsidókkal tele teherautókba bocsátott kipuffogó gázokról, zsidó hullákból szappanfőzésről és gázkamrákban való kivégzésekről. Az áldozatok számának meghatározása során még hét millió áldozatról is szóltak, ill. arról, hogy egyedül Auschwitzban négy millió zsidót öltek meg. Ma már viszont szent és sérthetetlen dogmaként kezelik azt, hogy az ún. nácik hat millió zsidót öltek meg, közülük

600.000 magyarországi zsidót, mégpedig valamennyiüket ún. gázkamrákban gázzal kivégezve. Ezt azután kb. negyed százada holocaustnak (holokausztnak) nevezik (ami terminológiailag kb. annyira helytelen, mint pl. a zsidóellenességet antiszemitizmusnak mondani).

Az értékelés jobboldali változatai

A másik változat szerint egyaránt bűnös volt a „nemzetközi szocializmus” és a nemzeti szocializmus. Ezt egyként vallja a nem judeokrata kötődésű liberalizmus és a konzervatív jobboldal. Egyes radikális jobboldaliak is mondanak ilyesmit, de a radikális jobboldal többségében már az a felfogás jelenik meg, hogy a sztálini rendszer és gyakorlat rosszabb volt, mint a hitleri, és akik ezt mondják, általában az áldozatok számbeli különbségére utalnak, esetenként arra a körülményre, hogy amíg pl. a hitlerizmus a háború előtt a német népet a maga egészében nem bántotta (sőt), addig a Szovjetunióban a rémuralom és a borzalmas életkörülmények már jóval a háború előtt (tulajdonképpen a lenini puccsal) megkezdődtek és a háború után sem értek véget s így a sztálinizmus legfőbb áldozata maga a „szovjet nép” lett. Mindez már igen erőteljesen közeledik az igazsághoz, mindamellett ez a változat is súlyosan kifogásolható.

A hivatalos felfogások alapvető hibája

Mindkét változat ui. abban az alapvető hibában marasztalható el, hogy - a két diktatúra, kétféle totalitarizmus, ill. a szabadság és demokrácia szlogenjei és elméleti háttere alapján

és nagy figyelemmel az immár „egyetlen igazságos” győztesre és arra, hogy a karrierlehetőségekkel kecsegtető sanda erők az amerikai világhatalomhoz, a (részben szabadkőműves, de mindenképpen nagy mértékben judeokrata vezénylésű) globalizáció New York-i központjából irányító tőkecézárokhoz igazodnak - vagy teljesen, vagy lényegében makulátlannak tartja az angolszász hatalmak és politikai elitjük magatartását a második világháború időszakában. Ez természetesen messzemenően ellentétes az igazsággal. Ha figyelembe vesszük a háború kirobbantásának és eszkalálásának körülményeit, a háború alatt tanúsított amerikaibrit magatartást, mindenekelőtt a vitathatatlanul leginkább elnyomó (sztálini) rendszer, leginkább barbár (vörös) hadsereg és a kétségtelenül világuralomra törekvő (moszkvai) imperializmus nagy szabású támogatását angolszász részről, akkor nyilvánvaló az a brit-amerikai erkölcstelenség, amelyet csak fokoz a szovjetnek a háborúba való bevonására irányuló angolszász tevékenység és amelyen nem sokat enyhített a jaltai szerződés (tulajdonképpen csak elodázott, amennyiben a proletárdiktatúra meghirdetése, a bolsevista totális állam létrehozása az 1939—1940-es szovjet birodalomgyarapítás során alkalmazott sztálini minta alapján a későbbiekben mindenütt megtörtént, ahol szovjet uralom született). Kétségtelen, hogy a sztálini törekvések hatékony ellensúlyának ígérkező 1938-as „müncheni” politika, ill. ennek továbbvitele (a négy korabeli európai nagyhatalomnak a gigászi szovjet hatalommal szembeni összefogása, az antikomintem-paktum kiterjesztése és továbbfejlesztése) lett volna helyes és célszerű a hagyományos európai ideálok tükrében.

Az elmondottakból következik, hogy a második világháborúval kapcsolatos hamis tudaton (a könyvekben, publicisztikában, nyilatkozatokban, élőszóban megnyilvánuló visszaemlékezések során) alapvetően változtatni kell! Mindez persze csak nagyon lassan mehet végbe, de az igazság végső győzelmébe vetett hit nélkül az életnek semmi értelme. S vannak bizonyos kedvező jelek. Ha az iskolai oktatásban még messze is tartunk az igazság győzelmétől, ha a politikai pártok tevékenysége a médiával együtt (tisztelet a gyér kivételnek) talán még az iskolai oktatásnál is rosszabbul reagál a 60 éves évfordulós megemlékezéseken és általában a világháború szereplőire, eseményeire adott reflexióiban (gondoljunk pl. négy parlamenti pártunk felháborító okt. 15-i nyilatkozatára, amelyben egységesen történelmünk leggonoszabb, legvéresebb fejezetének mondották a hungarista hatalomátvételt és kormányzást, mintha a betörő bolsevista bandák valóban felszabadították és nem a legborzalmasabb rabigába taszították volna édes hazánkat). Ugyanakkor a történetírás a maga összességében már feszegeti a hamis tudat kereteit, egyes művelői pedig már korántsem pusztán a hadi eseményeknek, de a politikai stb. történet jó néhány témakörének tárgyilagos taglalására is képesek, mégpedig minél frissebbek tudományos munkáik, annál tárgyszerűbb, tudományosabb módon járnak el, s ez akkor is így van, ha olykor egy-egy - több területen - kiváló munkát felmutató történész inkább a közönségnek szóló mondataiban (valószínűleg karrierféltés okából) még a régi értékeléseket hangoztatja.

Irving munkássága: a jelen példa

Az ún. liberális demokrácia brit-amerikai képviselői részéről elkövetett háborús bűnökről immár egyre több történész emlékezik meg, egyelőre a háború kirobbantásával, kiterjesztésével kapcsolatos brit-amerikai és természetesen nemzetközi judeokrata felelősségről kevésbé, de pl. a németek és szövetségeseik ellen elkövetett angolszász bűnökről már inkább. Közéjük tartozik az igazság feltárásában a legtávolabbra jutó ún. revizionista történésziskola élenjáró alakja, Irving, aki a hitleri hadviseléssel, az ún. holokauszttal stb. foglalkozó munkásságán kívül éppen legelső tudományos munkájában mutatta be a német történészek számára mind a mai napig egyértelműen tiltott témakörbe, a német nép ellen elkövetett típusos bűnöknek (a német polgári lakosság ellen folytatott ún. stratégiai bombázásoknak, az ún. keleti területekről a német polgári lakosság atrocitásokkal ötvözött elűzésének, valamint a német hadifoglyokkal szemben tanúsított bűnöző magatartásnak) a témakörébe tartozó, közelebbről

az említett bombázásokkal, jelesül Drezda elpusztításával kapcsolatos tényeket.

A mű egyik erénye, hogy - jóllehet annak középpontjában e drezdai apokalipszis áll - a világháború angolszász-német párviadalának a kölcsönös bombázások folyamatában megnyilvánuló sajátosságait, e bombázások főszereplőinek, így pl. személyesen Churchillnek a koncepcióját, a bombázásoknak és földi tüzérséggel és vadászrepülőkkel megkísérelt elhárításuknak tapasztalatait, az ellenséges gépek közeledésének vagy a bombázandó célpontok kijelölésének technikai fejlődését stb. is bemutatni törekszik.

Ki kezdte?

Ennek kapcsán az erkölcsi megítélés egyik fontos problémája a „ki kezdte” kérdése. Természetesen nem önmagában a légierő bevetéséről, hanem a légierőnek a nem katonai vagy hadi vonatkozású célpontok, jelesül a civil lakosság elleni támadásáról van szó. Ez a kérdés annál inkább is érdekes, mert mind az 1907-es genfi konvenció, mind annak a 30-as években továbbfejlesztett és mind Anglia, mind Németország által aláírt változata szerint a polgári lakosság légi támadása tilos. Ezt a konvenciót mind Hitler, mind a második világháborút kirobbantó brit miniszterelnök, Chamberlain gondosan betartotta. A változás e tekintetben 1940. május 10-én kezdődött: Chamberlaint Churchill követte a miniszterelnöki pozícióban s ezen a napon Anglia véget vetett a genfi konvenció szigorú betartására irányuló politikájának, három brit gép Freiburg im Breisgau nyílt várost bombázta, igaz e támadás nem sok polgári áldozattal járt. Ezt követően brit gépek egymás után többször is bombáztak német városokat, igaz, ezek hasonlóképpen viszonylag csekély számú áldozattal és anyagi kárral jártak. E bombázások még nem minősíthetők stratégiaiaknak, de taktikaiaknak sem, inkább az „oroszlán bajszának ráncigálásával” jellemezhető provokációnak mondhatók. Churchillnek ui. eltökélt szándéka volt a hitleri Németország megsemmisítése s ezért nemcsak hogy folytatta Chamberlainnek azt a politikáját, amely Hitler békevágyról tanúskodó közeledését következetesen elutasította, de magáévá tette a háború kiterjesztésének azt a gátlástalan politikáját is, amely már a Szovjetuniónak a britek oldalán történő hadba lépését sürgette. Igaz, ez abban a helyzetben történt, amelybe Anglia a nyugati fronton került, az ugyancsak 1940. május 10-én indított német támadás diadala következtében. Mindenesetre Churchill ebben a helyzetben, ahelyett, hogy méltányolta volna Hitler gesztusát, amellyel a Führer megállította Rundstedt páncélosait, lehetővé tette 300.000 brit és francia katona elmenekülését a Dunkerque-i pokolból, félretolta Manstein Anglia elleni támadásra vonatkozó tervét és békekötésre szólította fel Angliát - híven az Alsóházban mondott beszédéhez, levelet írt az „ördögnek”, azaz Sztálinnak, annak hadba lépéséért cserébe felajánlva a Balkánt és Közép-Európát, Németországgal együtt. Ebbe a kontextusba illik a német városok bombázása is, ha figyelembe vesszük, hogy 1940 késő tavaszán és nyarán a szárazföld felett egyértelmű volt a németek légi fölénye s hogy Anglia ereje csak hadiflottájában és légierejében nyilvánulhatott meg. Ez (és néhány brit technológiai előny) magyarázza, hogy Churchill a német városok bombázásával azt akarta kiprovokálni, hogy a Luftwaffe - London, ill. általában az angol városok viszontbombázása során - Anglia fölött kerüljön szembe a brit Királyi Légierő pilótáival. Ez t.i. Churchill feltételezése szerint a Luftwaffe vereségével végződik majd. Ami a brit vezető koncepciójának propagandisztikus fedését illeti, Churchillnek kapóra jött Rotterdam német bombázása. Mint Irving írja, a brit propaganda figyelmen kívül hagyta, hogy Rotterdam katonai célpontot jelentett, viszont harmincszorosára nagyította fel a holland áldozatok számát, ráadásul e bombázás maga információs hiba következménye volt. Végül is az 1940-es angliai légi csata az adott helyzetben német vereséggel felérő döntetlent hozott: Németországnak le kellett mondania az angliai partraszállásról.

Ungvári Gyula-folytatjuk -