Szittyakürt, 2005 (44. évfolyam, 1-6. szám)
2005-11-01 / 6. szám
10. oldal «lîîVAKÔkî 2005. november-december Ifj. Tompó László A LIBERALIS ISKOLA CSŐDJE Magyar Bálint nemrég bejelentette, hogy már ebben a tanévben megtiltják a buktatást az általános iskola második osztályában is, és megszüntetik az osztályozást. Az általa és pártja, az SzDSz ideológusai képviselte liberális szemlélet szerint nem csak a nemzeti és a keresztény, de semminemű világnézetet nem lehet ráerőltetni a gyermekekre - ez lenne a „világnézeti semlegesség” -, hanem rájuk kell bízni a választást, sőt azt is, egyáltalán akamak-e bármiféle értékrendről hallani. Hasonlóképpen etikai normákat sem lehet a gyermekekre kényszeríteni, mert ezzel megsértenénk személyiségi jogaikat. Nem kétséges, hogy a „gyermek- és személyiségközpontú”-nak beállított felfogás leghatározottabb megfogalmazója az a Jean-Jacques Rousseau volt, aki mindezt már 1762-ben meghirdette az „Emil, vagy a nevelésről” című regényében. Szerinte „a Teremtő akaratából” mindenkijónak születik, ezért a gyermek ösztöneit, testi és anyagi kívánságait egyáltalán nem szabad korlátozni, mert az veszélyezteti egyéniségét. Hogy ez hova vezet manapság, hazánkban eddig inkább csak hírből tudhattuk, hiszen - a Kádár-korszak minden nemzetellenessége ellenére - a hagyományos, ún. „porosz” módszert, amely a szellemi megismerés pontosságára, rendszerességére és ezzel párhuzamosan a testi erőnlét fejlesztésére helyezte a hangsúlyt, a magyar iskolarendszer megőrizte, amit bizonyít, hogy fiataljaink bámulatosan megállták helyüket a külföldi iskolákban is. Az SzDSz-diktatúra megkívánta iskolatípus azonban egyre gátlástalanabbá akarja gyermekeink lelki, szellemi és testi egészségét aláásni. Az amerikai iskolákból kikerülő diákok zöme analfabéta, a legegyszerűbb számtani műveletek elvégzésére is képtelen, a világtörténelem eseményeit, az európai nemzetek kulturális teljesítményeit elemi fokon sem ismeri. Bármennyire hihetetlennek tűnik, tény, hogy az USA-ban egy átlagos matematika szakos egyetemista hallgató messze nem tud annyit, mint egy korántsem jeles osztályzatú magyar középiskolás. De korántsem csak a szellemi képességeikkel van baj. A legfrissebb felmérések szerint az amerikai fiatalságnak fokozatosan „eltűnik” az izomzata. A 6 és 16 év közötti amerikai fiatalok ötven százaléka nem volt képes teljesíteni a Kraus-Weber-tesztek követelményeit, míg a hasonló korú európaiaknál ez az arányszám csak tíz százalék volt, aminek oka a „gombnyomásos” életmód, a krónikus televízió-függőség, amelyről Manfred Sptizer megállapítja: „Tudományos kutatások szerint a televízió hatására a gyerekek kövérré, butává, erőszakossá válnak, és rossz lesz a tanulmányi eredményük. Egy átlagos amerikai diák 13 ezer órát tölt el az iskolában 12 év tanulás alatt, de 25 ezer órát a tévé előtt, amelynek során 32 ezer gyilkosságot, 40 ezer gyilkossági kísérletet és 200 ezer erőszakos cselekményt lát.” {Deutsche Presse Agentur, 2005. szept. 30.) Magyar Bálint és hívei fájlalják, hogy nálunk még nincs teljesen így, hogy vannak általános- és középiskolák, amelyekben nem kötelező tananyag Kertész Imre és Eörsi István, annál inkább Szabó Dezső vagy Wass Albert. Hogy nem minden gimnázium mellékhelyisége szolgál a serdülő ifjúság „csillapíthatatlan” nemi vágyának kiélésére, hogy közülük nem mindegyik engedélyezi a lágy és nem lágy drogok, a kendermag és egyéb füvek szívását, osztályfőnöki óra címén a tanárnak a drogokat népszerűsítő előadást, vagy akár a tananyagot megkövetelő tanár diákok és szülők közös akaratából való azonnali eltávolítását. Nekik „sok” az, amit a porosz iskola hitünkből, kultúránkból megőrzött, ezért törekszenek arra, hogy kiforgassanak múltunkból, ezért akarják, hogy testi és szellemi munkavégzésre teljesen képtelen, a szó szoros értelmében erkölcsileg és fizikailag használhatatlan ifjúságot bocsássanak ki intézményeikből. Céljuk, hogy előbb-utóbb minden hazai iskola magáévá tegye a Rudolf Steiner megálmodta Waldorf-módszert, amely a lelki, szellemi és testi képességek teljes leépítésével korcs nemzedékeket bocsát ki. Bármily hihetetlennek tűnik, tény, hogy a „Waldorf-iskolában” (nálunk jelenleg egyetlen egy működik, Solymáron) azt tesz a gyermek, amit akar: akkor is „érettségizhet”, ha tizennyolc éves koráig nem tanul meg írni, olvasni, számolni. Minden jel arra mutat, hogy az SzDSz irányította kultusztárca egyetlen érdemi célja a holocaustkultusz ébren tartása. Szándéka szerint legszívesebben eltörölné a történelem tantárgyat, hiszen mindaz, ami nem fér bele a „holocaust-propagandába”, elavult és értelmetlen. A „holocaust” viszont nem: hadd higgye szegény magyar, hogy azért bűnös, mert eleik „gázkamrába küldték” a zsidókat! Odáig süllyedtünk, hogy egy nemrég megjelent „Társadalomismeret” című tankönyv (szerzője Domokos Zsuzsa) a Nürnbergi Per szellemében azt veri a nebulók fejébe, hogy a nemzetiszocializmus „közel hatvanmillió ember értelmetlen halálához” vezetett. Régi igazság: az nyeri meg a jövőt, aki az ifjúságot megnyeri. A jelek szerint a liberális világhódítók a magyar ifjúság erkölcsi-szellemi tönkretételével akarják saját gyermekeiknek megnyerni a jövőt a mi őseink földjén. Remélem, eljön az idő, talán nem is olyan sokára, amikor még jobban ki fogják mutatni foguk fehérét a liberális iskola sarlatánjai, és annyira elege lesz belőlük a most még elhomályosult szemű, de végsőkig el nem vakítható magyar tömegeknek, hogy szedhetik sátorfájukat, és oda kerülnek, ahová valók. Terebessy Emőke RUDOLF HESSRŐL Dr. Olaf Rose, a 46 éves bochumi katonatörténész érdekes beszámolót írt Rudolf Hess béketárgyalásairól, és hogy miként került Churchill „békecsapdájába” Hess. Idén augusztus 17-én volt 18 éve, hogy Spandau-ban Rudolf Hesst megölték. Halálának évfordulóján Jürgen Rieger ügyvéd Wundsiedel-ben, ahol Hess a családi kriptájában nyugszik, kívánt megemlékezni a halottról. A Wundsiedel-i polgármester azonban betiltotta a megemlékezést, azon indokkal, hogy ha ilyen megemlékezést tartanának, akkor megszegnék a büntetőtörvénykönyv 130. paragrafusának egyik pontját (Ab. 4. StGB). E törvény tiltja minden nemzetiszocialista dicsőítését. Még a Bajor Igazságügyminisztérium is beleszólt és tiltakozott! Az évforduló alkalmából megkérdezték a neves történészt, Olaf Rose-t, miért e nagy félelem és tiltakozás? így válaszolt: „Nyíltan nem beszélhetek azok nevében, akik Rudolf Hessre emlékezni akarnak. Az emlékezés annak a bátor, magas rangú politikusnak szólna, aki élete kockáztatásával Angliába repült a békekötés érdekében. Ha szándéka sikerült volna, több millió ember életét menthette volna meg.” Hess 1941. május 10-én repült Angliába. Nem az első alkalom volt, hogy a békekötés érdekében cselekedett. Még 1940 júliusában például Portugáliába repült, hogy ott Windsor herceggel találkozzék. Többször volt Svájcban is. Bizonyítható háromszori repülőútja a béketárgyalások érdekében. A Brit Állami Irattárban 16 akta található, amelyek a békekötés iratait tartalmazzák. Ezek még Hess Angliába repülése előttiek. Ha valaki, mint Hess, Európában békét akart, elsősorban saját hazája érdekében, annak meg kell engedni, hogy legalább 60 év után reá emlékezzenek. Pár éve néhány aktát a britek betekinthetővé tettek. Hess egykori védőügyvédje, Dr. Alfred Seidl még védence halála után is közzétehetett az újságokban híreket róla, melyekben nem „Hitler helyettesé”-ről, hanem a békéért repülő Hessre emlékezett. Azóta újabb törvények születtek Németországban, amik nem teszik lehetővé a szólásszabadságot. Szájkosarat tesznek a németek szájára. Nemcsak Hess ünneplése, de csupán a reá való emlékezés is tilos! Németországban csak a holocaust-emlékművek előtti térdrehullás engedélyezett. Egyszerűen érthetetlen, miért félnek ennyire még egy halott emlékétől is 60 év után? ► Az orr 44 évvel később még mindig itt van, fenyegetőbb, mint valaha, olyannyira, hogy korunkban senki sem meri még megszólítani sem a sárkányt, kivéve, ha előbb hajbókol előtte. 1968-ban, a Prága lerohanását követő napon ennek a hitvány világnak Johnsonjai, De Gaulle-jai és Kisinger kancellárjai csupán tiltakozásokra, közhelyekre és félénk sajnálkozásokra szorítkoztak. Eközben Európa fele megfulladt a Disznó hatalmas hasa alatt. Mindez nem elég ahhoz, hogy igazolja a mi bolsevizmus elleni küzdelmünket? Igazságos-e - illő-e -, hogy azokat, akik világosan előre látták a veszélyt, akik 1941-45 között útját állták a szovjet tankok vérrel szennyezett előrenyomulásának, akik feláldozták ifjúságukat, a családjukhoz fűződő gyengéd szálakat, fiatal energiáikat és vágyaikat, haláluk napjáig és a síron túl is úgy kezelik, mint a párjákat? Igen, a páiják azok, akiknek a száját összeszögezik attól a pillanattól kezdve, hogy meg próbálják magyarázni a rájuk vadászoknak: „Mi is olyanok voltunk, mint ti..” Mielőtt önkéntesek lettünk, nekünk is boldog életünk volt, komfortos házzal rendelkeztünk, gyermekeink voltak, akik szerettek minket, és olyan dolgaink, amik könnyebbé tették az életünket... Mi is fiatalok voltunk egykor, energiától vibráló testtel: testtel, amely gyönyörre vágyott, amely élvezte a tavasz friss leheletét, illatát és diadalmas lelkesedéssel ölelte magához az életet... Mi is szenvedélyesen szerettük a munkánkat. Mi fiatalok is eszményeink megvalósítására törekedtünk... De akkor a lelkiismeretünk arra indított minket, hogy tegyük félre normális életünk 20 vagy 30 évét, és minden álmunk elhalványult. Elmentünk a távoli, lidérces álmokkal járó szenvedésbe, a szüntelen szorongásba, az örök hidegtől való rettegésbe, ami behatol testünk minden egyes részébe. Olyan világba lépünk, ahol sebek szabdalták a testünket, és véget nem érő harcok - gyakran közelharcok - törték össze jobbról, balról a csontunkat. Ez a borzalmas hallucinációk ideje volt; mily borzasztó, amikor az ember tudatára ébred, hogy ezek jelentik a valóságot! Mondja, uram, aki oly gyorsan elítél minket, látta-e bajtársainkat halálos agóniában? Hallotta-e a torkukra folyó vörös vér okozta csuklásukat? Látta-e az enyvszerű sárba folyó, vagy sötét viola színben a havon szétterülő vérünket? Elgyötörtén tértünk vissza a gyilkolás országából - inkább élve, mint halva; de az életnél kevesebb léttel. 44 évvel később emlékezünk börtönben meghalt vagy meggyilkolt szüléinkre, éppen úgy, mint arra, amikor végső erőfeszítésünkkel megérkeztünk a távoli számkivetésbe. A haragtartó, bűnös „demokráciák” olthatatlan gyűlölettel azóta folyamatosan üldöznek minket. Volt olyan idő, nevezetesen az 1625-ös hollandiai Breda-i ütközet után (ez jelenleg is megszemlélhető és értékelhető Velazquez mesteri festményén a madridi Prado múzeumban), amikor a győztes ölelését, könyörületét és szeretetét kínálta fel a legyőzöttnek. Egy emberséges gesztus! Mert legyőzöttnek lenni - micsoda szenvedés ez önmagában véve - és látni terveink és erőfeszítéseink összeomlását, összeszorított ököllel szembenézni a jövővel, ami mindörökre elveszett, és látni az utolsót lehelő Birodalom üres vázát - ez olyan fájdalom, aminek kifejezésére nincsenek megfelelő szavak! Micsoda büntetés ez számunkra, ha bűnösök lettünk volna ! Micsoda szenvedést kaptunk, de mi csak a tisztaság győzelméről álmodtunk! Kevésbé vad korokban a győztes testvérileg kezet fogott a legyőzött ellenséggel, megértvén a mérhetetlen, titkos fájdalmat, amit az érez, aki annak ellenére, hogy az életét megkímélték, elvesztett mindent, ami életének értelmet adott. Mit ér az élet egy festőnek, aki elvesztette a látását, vagy egy szobrásznak, akinek levágták a karját? Mit kínál még az élet egy politikai vezető számára, akit a sors összetört, aki hűségesen hordozta lángoló idealizmusát, akinek megvolt az akaratereje és energiája, hogy a látomásait megvalósítsa és megváltoztatni merészelje az életét a népéért? Soha többé nem fogja megvalósítani a céljait, soha nem fog újra alkotni. Számára a lényeg meghalt. (Ford.: Tudós-Takács János)
