Szittyakürt, 2005 (44. évfolyam, 1-6. szám)
2005-11-01 / 6. szám
2005. november-december «lîîVAKÜfcî 7. oldal Újlaki Miklós szellemi hagyatékából FÉNYEK ÉS ÁRNYAK OKTÓBER IDUSÁN Minden nemzet életében adódnak olyan események, amelyekről bírálatot mondani a történelem hivatott. A Magyar Nemzet életében az 1944. október 15-én és 16-án történtek ezek közé tartoznak. Ám az azóta eltelt esztendők alatt sokan és sokat beszéltek róla, egyesek gyűlölettel, mások lemosolygással, s aránylag kevesen vannak, akik a demokratikus Nyugaton ki merik mondani ama véleményeket, hogy 1944. október 15-én a Magyar Nemzet megméretett és súlyosnak találtatott. Tudjuk, hogy hálátlan dolog ezt így kijelenteni a magyar emigráció és főként a világ közvéleménye felé, mégis meg kell tennünk még akkor is, ha az egész világgal találjuk szembe magunkat. - Mert valóban szemben találjuk magunkat egy olyan világgal, amely nevetséges fantáziának bélyegezi a politikai becsületet, erénnyé magasztosítja az árulást, őrültségnek a magyarság önvédelmi harcát, amely hősökké üti a hazaáruló muszkavezetőket és mártírokká a „Nemzeti Bizottmány” kollaboráns, zsoldos tagjait. Olyan időket élünk, amikor a világpolitika kulisszái mögött mérget keverő sötét erők átértékelik a fogalmakat, hogy uralmukat immár az egész földgolyón biztosítani tudják. S mivel mindig voltak és mindig lesznek pénzzel megvásárolható emberek, törekvésük sikerrel is jár. Október 15-ike, minden sátáni fogvicsorgatás ellenére, a mi szemünkben olyan nemzeti ünnep marad, amelyen Szálasi Ferenc és az általa vezetett hungarista magyar népmozgalom történelmet csinált. Nem kevesebbet, mint azt, hogy megmentette az ezeréves magyar becsületet. Ez volt a fényforrás ezen a napon és ennek a fénye világít előttünk ma is. Tény, hogy volt az eseményeknek árnyékos oldala is: az ország népe megoszlott. - Az akkor már hatodik éve húzódó háború kíméletlenül szedte áldozatait a belső és a külső fronton egyaránt. A fokozatosan hátráló fronton egyre szaporodtak a szökések, s a belső részeken állandó légi támadások pusztították népünket, testben és lélekben is. A magyarság nem hungarista része egyre jobban mutatta már a fáradtság jeleit. A destrukció hulláma elérte és elgyengítette a Nemzet akkori fejét és „Hadurát”: Horthy Miklós kormányzót is, akinek kétségtelen érdeme marad, hogy fehér lován valamikor elindult Szegedről. Horthy uralma alatt az ország szocializálása sohasem terjedt túl az ígéreteken, és nemcsak a dolgozó nép jogait tagadta meg huszonöt kemény éven keresztül, de külpolitikai vonalvezetése is becstelennek bizonyult, amikor megtagadta - és pedig a Nemzet nevében - a háromhatalmi szerződésben vállalt becsületbeli kötelezettségeket. Erről volt szó 1944. október 15-én: arról, hogy a Nemzet válságba jutott és nem az volt a sorsdöntő kérdés, hogy a németeknek előnyösebb-e udvarolnunk, vagy az oroszoknak, hanem, hogy kitartunk-e becsületbeli elkötelezettségünk mellett, avagy Európa árulóinak: a románoknak és cseheknek példájára hátbatámadjuk szövetséges fegyvertársainkat? A Nemzeten volt most már a sor, hogy döntsön az árulás és a hűség, a becstelenség és a becsület között. És a Nemzet döntött is: oly derekasan állottuk meg a helyünket, mint a Berlin-Róma tengely mellett önvédelmi harcukat vívó nemzetek közül egy sem. Mi magyarok voltunk az egyedüliek, akik nem kapituláltunk! Mi hungaristák nem tagadjuk, miként eddig sem tagadtuk, hogy ennek a félévnek meg volt a fénye, de megvolt az árnyoldala is, akárcsak az előzményeknek. Ha azonban képesek vagyunk arra, hogy tárgyilagos bírálatot mondjunk önmagunkról, méltán elvárhatjuk, hogy ugyanezt tegyék meg velünk szemben azok is, akik politikailag a másik oldalon állanak. Elismerjük a hungarista félév hibáit, de tiltakozunk az ellen, hogy egy-egy bolhából bárki elefántot csináljon, hogy egyesek - megjelent könyveikben, emlékirataikban - csak az árnyékot tárják a világ közvéleménye elé! Egyesek hatalomról beszélnek... Hisztérikus hatalomátvételről, amely kizárólag a németek segítségével történt volna és csak a németek érdekeit volt hivatva szolgálni. Aztán beszélnek fantasztikus terroruralomról, véres diktatúráról, rablógyilkosságokról és tömeggyilkosságokról... A megdönthetetlen igazság ezzel szemben, a Hungarista Mozgalom október 15-i végső ellenállásával kapcsolatban az, hogy más kiút nem volt, együtt kellett harcolnia a német szövetséges oldalán a közös ellenség ellen. Az igazság az, hogy Magyarországon a hungarista félév alatt kétféle ember volt megkülönböztethető: a magyar és a zsidó. A magyarok számára a „fehér lap” politikája lépett érvénybe. Szálasi Ferenc - mint Nemzetvezető - fehér lapot adott minden politikai pártnak, mind a jobboldaliaknak, mind a baloldaliaknak. Vájná Gábor hungarista belügyminiszter közvetlenül az események után rádiószózatban fordult a baloldali munkássághoz, felszólítva őket, hogy tegyenek félre minden belpolitikai nézeteltérést és a végső ellenállás végigküzdésére jó magyarokhoz méltóan fogjanak kezet velünk hungaristákkal. Fehér lapot kapott a „Szálasi álarc nélkül” című, sötét rágalmaktól hemzsegő könyv szerzője is. Fehér lapot kapott a „8 órai Újság” híres nyilasfaló „Csodálkozó János”-a is. Fehér lapot kapott minden demokrata, aki a számonkérés elől nem bujkált mosókonyhákban, fáskamrákban, mint tette azt Tildy Zoltán és Nagy Ferenc és nem tartózkodott egy vidéki tanyaházban, hogy „Isten hozott”-al fogadja a „felszabadító” szovjet martalócokat, mint tette azt Sulyok Dezső. Fehér lapot kapott volna Bajcsy-Zsilinszky Endre is, ha Malinovszkij orosz marsallal történt hazaáruló paktálása helyett részt akart volna venni a Nemzet végső harcában és vállalta volna, amit a hungarista mártírok vállaltak: győzelem vagy halál... Vajon akadt-e Krisztus óta még valaki, aki politikájának tengelyébe a fehér lapot helyezte?... Tény, hogy a gettók ajtaját nem nyitotta fel az október 15-én bekövetkezett hungarista változás sem. A zsidóság a szovjet győzelemért imádkozott és mint megbízhatatlan kisebbség ugyanúgy lakat alatt maradt, mint ahogyan Amerikában is lakat alatt állott a német, olasz és japán lakosság. És ha ez érthető volt a hadviselő Amerikában, akkor miért lenne érthetetlen egy olyan országban, amely nemcsak hadviselő állam, hanem hadszíntér is volt egyúttal. Akárki és akárhogyan is szépíti a magyarországi zsidóság szerepét, nem lehet vitás, hogy antibolsevista végső harcunkban - megbízhatatlan elemnek bizonyult. A bolhából való elefántcsinálás itt jelentkezik elsősorban. Lévai Jenő „Fekete Könyv”-ében hosszú leírással, számos fényképpel lép a közvélemény elé, de arról nem ír, hogy Szálasi Ferenc Nemzetvezető Szalai Pál testvérünk vezetésével őrséget állíttatott a pesti gettók elé, hogy az ott tartózkodó zsidókat megkíméljék a fehér lap politikája nyomán Mozgalmunk soraiba beszivárgott alvilági alakok kirablásától. Ennek az intézkedésnek volt köszönhető, hogy a pesti gettó túlélte a vészterhes időket. Erről azonban nem ír egy sort se Lévai Jenő, se Sulyok Dezső. Pedig ez volt az igazság és ehhez még hozzátartozik, hogy a „háborús bűnös”-ként később szintén hazaszállított Szalai Pál testvérünket a népbíróság kénytelen volt felmenteni, jóllehet, amit Szalai Pál a zsidóság érdekében tett, azt Szálasi Ferenc utasítására tette. Annál többet írnak azonban még ma is a vérző Dunapartról, tarkólövészetről, tömeggyilkosságokról... írnak és beszélnek ilyesmiről Vasfüggönyön innen és túl egyaránt. Természetes, hogy odaát elsősorban azok, akik nem akarnak tudni Katnyról, ideát pedig azok, akik nem akarnak tudni Hirosimáról. Különben lehetne vitázni azon, hogy hol halt meg több ártatlan ember: az ostromlott Budapesten, a Katny-i erdőben, vagy Hirosimában? Egy azonban bizonyos: az 1944. október 15-én életben lévő budapesti zsidóság Szálasi Ferencnek köszönheti további életét, akinek csak egy szavába került volna és Budapesten több zsidó nem marad... A vádaskodók jobban tennék, ha előbb megismernék a Hungarizmust és csak azután mondanának véleményt róla. Mert, hogy Szálasi Ferenc mélységes keresztényi lélek volt, az tisztán kifejezésre jut a Hungarizmus alapvető tanításait tartalmazó „Út és Cél” című tanulmányából, amely nyíltan leszögezi, hogy a hungarizmus nem zsidóellenességet akar megvalósítani, hanem a zsidómentességi (aszemita) alapelveket kívánja megteremteni egy szabad Hazában. Pax Hungaricát - Magyar Békét akartunk megvalósítani a Kárpátok völgyében és nem vérfürdőt! Aki mást mond téved, aki mást állít, az hazudik. Tény, hogy a rendszerváltozásnál az acélos búza mellett pelyva is került a felszínre. De ez mindig is így volt minden történelmi fordulónál. A sebek még fájnak az esztendők távlatából is, fájnak a magyarországi zsidóságnak is, az egész Nemzetnek is, de legjobban talán nekünk hungaristáknak, akiknek a hungarista félév alatt is csak az áldozatvállalás jutott, csakúgy mint azelőtt és most is a minden korban felbukkanó szemét miatt mások becstelenségét kell hordoznunk. Pedig október 15-én nem történt más, minthogy Magyarországon kinyílott a Nemzet akaratának rózsája - csakúgy, mint 1848. március 15-én. És ki látott már rózsát tövis nélkül? Ki érezhet magábanjogot annak elmarasztalására, hogy egy hadszíntérré vált főváros területén a gazemberek miatt igazoltatásra volt szükség? Ki merészeli elítélni az egész magyar népet, mert a salak a konc reményében beszivárgott a zöld ingesek táborába is? Ha „bűnről” beszélünk, Szálasi Ferenc ellen legfeljebb csak azt hozhatják fel, hogy jobban szerette népét, mint önmagát és az egész Mozgalom „bűne” is az volt, hogy a végső harcok idején a koalíció helyett mindenkivel, tehát önmagunkkal szemben is, nem azt a diktatúrát választottuk, ami az akkori helyzetben szükséges lett volna. Az árnyék mellett sugárzó fényözönben ott masíroztak azonban a Hungarista Légió hőslelkű harcosai. Ez az alakulat a hungarista félév alkotása volt és a külső frontokon csodákat művelt a haláltmegvető elszánt küzdelem. Erről tanúskodik egyik könyvében a kimondottan magyarellenes Haagen. De találkozhatunk e tanúskodással magyar vonalon is. Füry Lajos katonaíró például korántsem nevezhető hungaristának, az „Árva Magyar János” című regényében mégis megemlékezik a teherautókon frontra szállított hungarista légiósokról, akik dalolva mentek oda, ahol élessel lőttek vissza, s nem jött közülük vissza talán egy sem. Ugyancsak nem nevezhető még csak hungaristabarátnak sem a „Mindszenty Népe” című legitimista folyóirat, amely 1953 januári számában szintén kénytelen volt beismerni a hemzsegő nyilasellenes támadások között, hogy „a Svábhegy déli lejtőjén kis nyilas alakulatok haláltmegvető bátorsággal harcoltak”... Mindezek tények és igazaknak kell lenniök, ha egyszer az ellenséges sajtó is megírja. Miként tény az is, hogy ez a harci alakulat - a keleti ellenség előtt - soha nem kapitulált. Azok a „magyarok” pedig - akadjanak bár köztük régi párttagok is -, akik október 15-ike után cselekedeteikkel szégyent hoztak a keresztény magyarságra, de főként azokra a testvéreikre, akik a hungarista félévet már nem élhették meg, csakúgy, mint a harcokban elesett hőseinkre és későbbi mártírjainkra - a mi szemünkben oly ellenségek, mint Rákosi pribékjei. De a tragikus összeomlás után most megmutatkozik, ki volt a salak és ki az, aki még most is csak a szemétdombon érzi jól magát. Most, a száműzetésben mutatkozik meg valójában, kik voltak az igazi testvérek, akik ma is velünk együtt vállalják a meggyalázottak sorsát. Hadd hulljon a férgese!... Mi pedig, élve maradt hungaristák, szorítsuk meg egymás kezét ezen a napon, mert amit magunkra vállaltunk és véghez vittünk, az becsületes volt. Hisszük, hogy nincs már messze az idő, amelyben a becsület becsület lesz újra és az árulás árulás marad. De addig ha meggyaláznak, leköpdösnek is bennünket, október 15-ének fénye szívünkben örökre égni fog. Hungarista Tájékoztató, 1956. október 15. Süllős Lenke OKTÓBER 15. Olyan volt, mint a megnyilatkozás, Nehéz álomból boldog ébredés! Levélhullásban tavasz született, Sötét felhőn nyílott meg égi rés. Már felvillantak torkolattüzek Gonosz-lilán, vörös-fenyegetőn, Már hallatszott a közelgő moraj, És bomba vágott be a háztetőn... Jött a parancs: harcolni nem szabad! Jöjjön a horda - és jöjjön a vég! ...Könnyünk se volt már, jaj szavunk se hangzott, Csak éreztük, hogy a szívünk kiég... Vártunk dermedtem jöjjön a halál, Hisz úgyis, úgyis minden elveszett! Utolsó könnyünk hullott szótlanul A sárbatiportt becsület felett... Emlékezz, Testvér! Akkor jött e nap! Mint sötét éjre a hajnali fény, Úgy ragyogott fel utolszor, csodásán A meggyalázott katonaerény! A kezünk újra fegyvert ragadott! Szívünkben tűz - új élet költözött! ...Valaki akkor az Istenre nézett S végső, halálos harcra esküdött... Ez ünnep akkor megszenteltetett, Vereségünkben győzelem maradt! Ki esküdött rá: Szálasi Ferenc Vérrel szentelte, magyar ég alatt... Ma gyászban ülünk minden ünnepet, Minden emlékünk bús könnyhullatás... Vésd a szívedbe, Testvér, e napot, Olyan volt, mint egy megnyilatkozás!