Szittyakürt, 2005 (44. évfolyam, 1-6. szám)

2005-05-01 / 3. szám

tflîTVAKÔfcî

\

HABEMUS PAPAM

AZ ÚJ PÁPA KORONÁZÁSI ESKÜJE

Szentül fogadom

• hogy semmit sem kisebbítek, változtatok, valamint semminemű újítást végrehajtani nem engedek a hagyományon, azaz azokon a hitbeli javakon, amelyeket Istennek tetsző elődeimtől megőrizve találtam;

• hogy mint elődeim valóban hűséges tanítványa és utóda azon leszek, hogy forró odaadással minden erőmből és igyekezetemből e ránk hagyományozott javakat tiszteletteljesen megőrizzem;

• hogy azt bármilyen felmerülő dologtól, ami a kánoni renddel ellentétben áll, megtisztítom;

• hogy pápáink szent kánonjait és rendelkezéseit mint az ég isteni megbízatásait megőrzőm;

mivel tudatában vagyok, hogy Neked - Akinek helyét az isteni kegyelem által elfoglalom, Akinek helyettes tisztét a Te támogatásoddal viselem - mindarról, amit vallók, az isteni ítéletkor a legszigorúbb elszámolással tartozom.

Amennyiben megkísérelnék bármiben másképp cselekedni, vagy megengedném,

hogy ilyesmit mások megkísérelhessenek, úgy az isteni ítélet ama irtózatos napján Te, Uram, nem leszel irgalmas hozzám.

Ezért a legszigorúbb kiközösítés kizárásának vetjük alá azt - legyünk bár mi vagy más valaki -,

• aki ezzel az így kialakult evangéliumi hagyománnyal és az ortodox hit tisztaságával, valamint a keresztény vallással ellentétes bármi újat tenni merészelne;

• vagy szerencsétlen igyekezettel azon erőlködne, hogy bármit megváltoztasson;

• vagy a hit tisztaságából valamit elhallgasson, elsikkasszon;

• vagy azokkal egyetértsen ilyen tettek végrehajtásában, akik ilyen bűnös szándékot táplálnak.

Amennyiben megkísérelnék bármiben másképp cselekedni, vagy megengedném, hogy ilyesmit mások megkísérelhessenek, úgy az isteni ítélet ama irtózatos napján Te, Uram, nem leszel irgalmas hozzám.

V___________________________________________________J

Tartsd meg Isten, Szentatyánkat, Krisztusnak helytartóját!

VAN PÁPÁNK!

HIT Él ERKÖICS_________________

7. oldal

Szerkesztőségünk üdvözli az elhunyt II. János Pál Pápa utódát, Krisztus 265. Földi Helytartóját, a páratlan műveltségű Joseph Ratzinger bíborost, XVI. Benedeket.

Vitathatatlan tény - új pápánk ezt több beszédében elismerte -, hogy az Egyház hajója a II.

Vatikáni Zsinat óta léket kapott. Az idei nagypénteki keresztút kilencedik stációjához írt elmélkedésében megvallotta: „Úristen, Egyházad gyakran süllyedő csónaknak tűnik számunkra, amely már színültig teli vízzel, és teljesen kilyukadt.

És szántóföldeden több gyomot találunk, mint búzát.

Egyházad bepiszkított köntöse és orcája rémülettel tölt el bennünket. De hiszen mi magunk vagyunk azok, akik bemocskolták! Mi magunk árultunk el Téged újra és újra nagy szavak és gesztusok kíséretében. Irgalmazz Egyházadnak, mert Ádám benne is naponta elbukik. Bukásunkkal Téged rántunk porba, mialatt a Sátán kacag, mert azt reméli, hogy ebből a zuhanásból nem tudsz többé felkelni: hogy Egyházad esésébe belerántva legyőzőnként Te is a földön maradsz. És Te mégis fel fogsz állni. Te felkeltél - feltámadtál, és minket is újra fel tudsz állítani.”

AII. Vatikáni Zsinat természetesen nem törölt el egyetlen dogmát sem - igaz, újat sem adott, tekintettel arra, pasztorális zsinat volt és nem dogmatikai -, viszont nem hallgatható el, hogy kétértelmű határozataival rengeteg kárt okozott mind a papságnak, mind a híveknek világszerte. Nem is szólva a hagyományos (trienti), a Szent V. Piusz Pápa jóváhagyta szentmise bemutatásának akadályozásáról, amely a papok és a hívek millióit próbálta elszakítani a természetfölötti rend liturgiában is megnyilvánuló ünneplésétől. Azonkívül vezető római teológusok közül manapság egyre többen ismerik el - így XVI. Benedek Pápa is -, hogy olyan jelenségek fordulnak elő az Egyház életében, amelyek bizony a II. Vatikáni Zsinat előtt elképzelhetetlenek lettek volna. Gondoljunk a kézben áldozatásra, a szemináriumokban tapasztalható fegyelmi és tanulmányi követelményszint-csökkenésre, a klasszikus skolasztikus bölcselet, mindenekelőtt a szent tamási életmű, sőt, ami a legszomorúbb: a régi, jól bevált kis katekizmus ismeretének hiányára. Aki erről részletesebben kíván tájékozódni, olvassa el Marcel Lefebvre érsek magyarul is olvasható könyvét („Nyílt levél a tanácstalan katolikusokhoz”).

II. János Pál etikai irányvonalával - az abortusz elutasításával, a homoszexualitás elítélésével, a nők pappá szentelésének elutasításával - minden hagyományhű katolikus egyetért, de azzal a - II. Vatikáni zsinattól tapasztalható - törekvéssel viszont nem, amely a világvallások egyenjogúsításában, a hamisan felfogott „ökumenizmus” terjesztésében, és a nemzetközi zsidósággal való bármilyen szintű együttműködésben pápasága alatt lépten-nyomon megnyilvánult. Elfogadhatatlan egy keresztény számára például, hogy katolikus templom oltárán Buddhának hódoljon, és ilyen „liturgikus” cselekedeten részt vegyen. Márpedig II. János Pál részvételével ez történt 1986- ban Assisi-ban.

XVI. Benedekre tehát csaknem emberfeletti feladatok teljesítése vár. Állítólag hivatalba lépésének első napjaiban Szent X. Piusz Pápa mellkeresztjét viselte, Monsignore Piero Marini, a vatikáni szertartásmester ellenkezése ellenére. Reméljük, ez nem csupán az utolsó szentté avatott pápa iránti pillanatnyi gesztus volt.

Pápává választásakor jelent meg hazánkban „A föld sója” c. könyve, amely számos, korábban vezető vatikáni teológusoktól nem hallott gondolatokat tartalmaz. Amint kiderül belőle, a XIX. század egyik legnagyobb hittudósához, Newmann bíboroshoz hasonlóan elveti a szabadkőművesség képviselte „humanizmustant”, vagyis, hogy „mindenkit egyformán kell szeretni”. Arra a kérdésre ugyanis, hogy egy bíborosnak is nehezére eshet-e bizonyos embereket szeretni, így válaszolt: „Kollektív módon nem lehet szeretni őket.” Elutasítja továbbá a francia forradalom „haladásőrületét”: „A kereszténység valójában nem gondolja, hogy a történelem szükségszerűen előre halad, s hogy az emberiség lényegében mindig jobb lesz.”

A szent liturgia II. Vatikáni Zsinatot követő gyökeres változásáról megállapítja: „A mi liturgiareformunkban van egy irányzat, mely véleményem szerint hamis, nevezetesen a liturgia teljes inkulturációja a modem világba." Hasonlóképpen a papi hivatás védelmében megjegyzi: „A pap nem holmi showmaster, aki kigondol valamit és nagyon tetszetős módon tálalja. Épp ellenkezőleg, lehet, hogy showmasternek teljesen alkalmatlan, mert valami egészen mást képvisel és az egész nem rajta múlik. (...) Nálunk sajnos a kalandos játékosság iránt szinte határtalan a tolerancia, de a régi liturgia iránt gyakorlatilag semmifajta tolerancia nincs. Ez pedig azt jelenti, hogy biztosan tévúton vagyunk.” Korábban bíborosként és a Hittani Kongregáció prefektusaként, sem hagyott kétséget, hogy elutasítja a homoszexuálisok megházasítását, az elváltak egybekelését, a nők pappá szentelését. De legigazabb megállapítása az, amit egy újságíró kérdésére - „mi a multikulturalizmus?” - felelt: „Menekülés önmagunktól.” Vagyis önazonosságunk feladása. Ami a világhódítók érdeke. De nem lehet semmiféleképpen sem a miénk!

Kérjük a Háromszemélyű Istent és az Egyház édesanyját, a Boldogságos Szűz Máriát, adjon elég erőt és kegyelmet új Szentatyánknak ahhoz, hogy a II. János Pál követte etikai irányvonal megtartásával, ugyanakkor a hagyományos keresztény bölcselethez való ragaszkodással, a trienti miserítus széles körű engedélyezésével legyen célja az, ami Szent X. Piusznak volt: „Omnia instaurare in Christo!” („Mindent megújítani Krisztusban!”

Ifj. Tompó László