Szittyakürt, 2005 (44. évfolyam, 1-6. szám)
2005-03-01 / 2. szám
6. oldal «lîTVAKOfct régi mncYfiR múiT Dr. Kemény Ferenc MAGYAR NYELVÜNK TÖKÉLYÉRŐL (l.) Egy korábbi írásomban mondám azt, hogy magyar nyelvünk nem ugyan az elvileg lehetséges, de a ténylegesen létező legtökéletesebb emberi nyelv. Hadd fejtsem ki most e véleményemet közelebbről. Nagyon is lehet, hogy az olvasó ehelyt mindjárt azon sarkalatos kérdését vetendi fel: vajon milyen alapon dönthető el, mely nyelv tökéletes és melyik nem? Nos, a válasz igen egyszerű, világos: valamely nyelv annál tökéletesebb, minél pontosabb, szabatosabb, árnyalatosabb kifejezője az emberi gondolatnak. Következik pedig ebből az, hogy minél tökéletesebb nyelven értekeznek egymással az emberek, annál jobban értik egymást, s annál kisebb lehetősége van mind a szándékolatlan félreértésnek, mind pedig a szándékos félrevezetésnek, butításnak. A tökéletes nyelvtani szerkezetnek két alapvető következménye van: először az, hogy minden nyelvtani funkció pontosan jelölve legyen, másodszor az, hogy a nyelvtan ne legyen anyagi jelentéssel beszennyezve. Ily szennyeződést azonban a legtöbb európai (és Amerikába átszármazott) nyelvben van, a nyelvtani nem képtelen kategóriájában. Minthogy pedig ennek hátrányos, káros voltát a hivatásos nyelvészek is észreveszik - legalább részben -, egyesek azon téves következtetésre jutnak, mintha magának a nyelvtani funkciónak jelölése volna a fölösleges, és az volna a tökéletes szerkezetű nyelv, amely nyelvtani funkciót alig jelöl, hanem ehelyett a szórenddel fejezi ki (már úgy ahogy) a mondatrészek nyelvtani szerepét, mint nevezetesen az angol. Vizsgáljuk meg tehát e kérdést kissé alaposabban. A természetes nem jelölése anyagvonatkozású szavak feladata, nem a nyelvtani kategóriáké. Az anyagi szavak a magyarban is világosan megkülönböztetnek férfi és nő, hím és nőstény, kan és koca, bika és tehén, csődör és kanca között. De, ha arra a képtelen gondolatra vetemedünk, mint a németek és szlávok, hogy nőnemű szó mellé nőnemű melléknév meg névelő kell stb., akkor a nyelv összes létező szavait, amelyeknek a természetes nemhez semmi, de semmi közük sincsen, fiktív nemmel kell felruháznunk. Miféle esztelenség az, hogy: der Löffel, die Gabel, das Messer? Mintha magyarul így kellene beszélnünk: A nőlevest hímkanállal esszük, a hímsültet pedig nővillával és semkéssel. Ami hajmeresztő, persze nem a németnek, mert az hozzá van szokva. És aztán a teteje mindennek az, hogy a latinban a nő nemiszerve hímnemű: cunnus, a férfié nőnemű: mentula, noha az anyagi szó itt pont a természetes nemhez fűződik! Ezen túl pedig a nyelvtani nemmel dolgozó nyelvek a jelzőt nemben és számban, ahol pedig esetalak is van, ott esetben is egyeztetik a jelzett főnévvel. Képzeljük csak el, hogy ehelyett: mindenik gyermeknek adtam egy piros almát, azt kellene mondanunk: semmindenkinek semgyermeknek adtam hímegyet, hímpirosat, hímalmát. Merthogy a németben a gyerek semlegesnemű, az alma pedig hímnemű. A számban és esetben való egyeztetés némely olyan nyelvben is megvan, ahol a nyelvtani nem ismeretlen. Például a teljesen alaptalanul rokonainkká nyilvánított finnek nem tágas házakban, laknak, hanem tágasakban házakban. Ami ugyancsak teljesen fölösleges, puszta tehertétel. Az efféle nyevtani jelenségek fölöslegesek, hátrányos voltának felismerése viszont olyan téves következtetésekre vezette a hajdani, nagy nemzetközi tekintélynek örvendő dán nyelvész Jespersent, hogy az volna a legtökéletesebb nyelv, amely a nyelvtani funkciót nem jelöli külön, hanem úgyszólván mindent a szórendre bíz. A legtökéletesebb nyelvek őszerinte tehát az angol meg a skandináv nyelvek. Szerinte még a dán az angolnál is tökéletesebb, mert az ige egyesszám harmadik személyét sem különbözteti meg a többitől. Az angol: I go, you go, he goes = dán: jég gaar, du gaar, han gaar. Jespersen szerint ez a szellemnek az anyag feletti diadala! Nos, hogy e diadal másrészt miféle hátrányokkal jár, arra még visszatérek, de hadd mutassam itt be, mily pontatlanság s ennélfogva félreértés forrása lehet a nyelvtani funkciók jelölésének mellőzése. Tegyük fel, hogy egy angol úri dáma emígy szól cselédjéhez: Please call me a washerwoman!, mire a cseléd, aki valamiért dühös az úrnőjére, viszszanyelvel: Oh, yes, you are a washerwoman! Mert az úrnő mondata tetszés szerint jelentheti azt, hogy: Kérem, hívjon egy mosónőt, vagy: Kérem, szólítson mosónőnek! Az efféle szerkezetű nyelv lenne a legtökéletesebb emberi nyelv, ahogyan ezt az angol meg az amerikai nyelvészek és más országbeli majmolóik képzelik? Hogy az angol ma az uralkodó nemzetközi segédnyelv, az sajnálatos szerencsétlenség, hogy ne mondjam csapás. Az angol és amerikai nyelvészeknek azon felfogása, hogy the best grammar is no grammar at all (az a legjobb nyelvtan, ha nincs nyelvtan) óriási, végzetes tévedés. Hogy sok nyelvben vannak fölösleges nyelvtani kategóriák, abból nem az következik, hogy minden nyelvtan fölösleges. A magyar éppen azért a legtökéletesebb nyelv, mert nyelvtani kategóriákban igen gazdag, s ugyanakkor úgyszólván semmi nyelvtani tehertétele nincsen. (Azért mondom úgyszólván, mert a nem szenvedő vagy visszaható, hanem tisztán cselekvő igék némelyikének ikes ragozása kétségtelen tehertétel, de egészébe véve csekély.) Nyelvbúvárlat és honszerelem című írásomnak egy olvasója levelet intézett hozzám, amelyben megütközik azon, hogy szerintem a magyar nyelv úgy illik a gondolatra, mint a bőr az emberi testre, míg minden egyéb nyelv csak úgy, mint jól vagy rosszul szabott ruha. Mert - kérdi a levélíró - a magyar szó miért fejezné ki pontosabban az illető fogalmat, mint a német Wort vagy francia motl Magában véve persze a magyar szó, a francia mot, a német Wort, stb. teljesen egyenértékű. A lényeges kérdés azonban az, mily lehetőségei vannak egy bizonyos nyelvnek: 1. minél több fogalomnak egy szóvali jelölésére (vagyis szóképzésre), 2. egyetlen szóval nem jelölhető összetett fogalmak célszerű jelölésére, 3. a fogalmak célszerű, szabatos módoni összekapcsolására, vagyis ítéleteknek mondatokba öltöztetésére. Mindezekben a magyar nyelv egyszerűen felülmúlhatatlan. Hogy egyes nyelvek e szempontból milyen tökéletlenek, azt hadd mutassam be ehelyt egy magyar és francia között vont háromrétű párhuzamon. Persze, amint mondám, az angol, meg a többi is mind jóval tökéletlenebb, mint a magyar, de ezúttal azért választom a franciát, mert erről az a légbőlkapott legenda van elterjedve, mintha különlegesen világos, szabatos volna a kifejezésmódja. 1. A francia mot szó teljesen elszigetelten áll a francia nyelven belül. Más szóképzése nem létezik. A franciában - nagyrészt az angolban is - épp azért hemzsegnek a latingörög kölcsönszavak, mert saját képzési lehetőségei igen-igen szűkösek. Nézzük meg ezzel szemben, mi minden képezhető a magyar ízóból: Szózat, szavaz, szavazó, szavazás, szavazat, szaval, szavalás, szavalat, szól, szólás (elszólás, leszólás, megszólás), szólal, felszólal, felszólalás, szólam, szólamoz, szólamozá, szónok, szónokol, szónoklás, szónoklat, szónoki, szónokias, szónokiasság. (Ennyi jut eszembe pillanatnyilag.) 2. Összetett fogalmak kifejezésére a magyar eljárás haladó, vagyis kívülről befelé, a különös ismérvtől a fogalom magva, lényege felé irányuló, míg a francia pont fordítva, a központtól a kerület felé, a lényegtől az esetleges felé irányul, vagyis hátráló, regresszív. Például: A díiledező viskó tetején ülő fekete gólya. Franciául: La cigogne noire assise sur le toit de la cabane caduque. Szószerint magyarul: A gólya, fekete, ülő, rajta tető, neki viskó, a düledező. 3. Annálfogva, hogy a magyar minden egyes mondatrészen pontosan jelöli a funkciót, szórendje teljesen szabadon forgatható a gondolat tökéletes árnyalására. Vegyünk egy egyszerű csakis alany-állítmány-tárgyból álló magyar mondatot: Péter ismeri Pált. Franciául: Pierre connaît Paul. Csakhogy a franciában ez az egyetlen lehetséges sorrend, mert csakis ebből derül ki, melyik az alany, melyik a tárgy. De minthogy a magyar a tárgyat mindig megjelöli (tudtommal a világ valamennyi nyelve között egyedül következetesen), a szóbanforgó magyar mondatnak hatféle sorrendje lehet (matematikailag a maximum), ami mind más és más árnyalatot fejez ki. Például: Ismeri Pált Péter. Franciául ezt emígy kell kifejezni: II rí est pas vrai que Pierre ne connaisse Paul, car il il le connaît. Vagyis, amit a magyarban egyetlen mondatrész áthelyezésével fejez ki, ahhoz a franciának egész szózuhatag kell. És ez volna a szellem anyagfeletti diadala? Ezért mondom én, hogy a magyar nyelv úgy illik a gondolatra, mint a bőr a testre, míg minden más nyelv csak úgy, mint a jól-rosszul szabott ruha. Fenti fejtegetésem kiegészítéséül azonban rá kell mutatnom arra is, hogy magyar nyelvünk jelen állapotában sajnos nem olyan tökéletes, mint aminő adottságainál fogva lehetne és mondjuk vagy ezer esztendeje alighanem volt is. Mai nyelvjárásai között legtökéletesebb az, amelyet az erdélyi székelység beszél. (Mélységes aggodalommal kell gondolnunk arra, hogy éppen ez van a leginkább kitéve magyartalanító elnyomásnak.) Az irodalomban, sajtóban, hírszóró közegekben használt magyar köznyelv nagy mértékben viseli az idegen, tökéletlen nyelvek részéről évszázadok során megnyilvánult káros befolyás nyomát. A római kereszténység felvétele óta úgy a XVIII. század végéig latinból készített szolgai fordítások rontották meg a magyar igeidők és módok helyes használatát: azóta pedig a főváros német ajkú polgárságának felületes, tökéletlen magyar nyelvisége, meg a német nyelvű, legújabban főleg az angol nyelvű szövegek szolgai fordítása révén terjednek el nyelvünkben a helytelen, káros kifejezési módok. Hadd jellemezzem itt még tüzetesen ezeknek egyikét, legkárosabbikát, amelyet átallanék anyanyelvűnk rákfenéjének nevezni. Egy külföldi magyar sajtóterméket olvasva megakad a szemem egy idézeten, mely után zárójelben, eme magyarázat áll: ,,Kossuth utolsó beszédéből Amerikában.” Mert persze a cikkíró feje annyira telve a: from Kossuth’s last speech in America-íé\e angol szórenddel, hogy e mondanivalót már nem képes helyes magyarsággal kifejezni. Vagyis emígy: Kossuth utolsó Amerikában mondott beszédéből: vagy még egyszerűbben: Kossuth utolsó (legutolsó) amerikai beszédéből. S az itt érintett rút magyartalanságtól nem csak a külföldi, hanem a honi magyar sajtótermékek is hemzsegnek. Minden tökéletlen rendszerű nyelvet jellemez az olyan szerkezetnek használata, amelyet a német pröpositionales Attribut, azaz a viszonyszós jelző névvel illet. Az illető nyelvekben ugyanis vagy egyáltalán nem, vagy csak igen nehézkesen lehet igehatározói funkciójú szókapcsolatokat melléknevesíteni, nevezetesen igei részesülő használatával vagy éppen mellékmondattá bontással. Ennek megértéséhez tisztában kell lennünk azzal, hogy a főnév valamennyi esete közül egyedül a birtokos eset fűzhető közvetlenül más névszóhoz: minden más eset és esetpótló viszonyszócska az igéhez kapcsolódik, mint határozó, jelzőül tehát elvileg nem használható. A mai magyar melléknévképzők (-i, -u - ti, -as-es-ös) hajdan ugyanúgy mind a birtokos eset ragjai voltak, mint a ma kizárólag állítmányi szerepben használatos -é. Főnévből képzett melléknév segítségével mi sok mindent ki tudunk fejezni, amire más nyelvek viszonyszó kapcsolatot, tehát határozói jellegű mondatrészt kénytelenek használni. Az ilyen szerkezeteket jelzőpótléknak nevezem nyelvtudományi írásaimban. Egy jellegzetes angol példán könnyű bemutatni a jelzőpótlék keletkezését. Egyrészt azért, mert az angol over viszonyszó maga is kétértelmű, felett és túl jelentéssel bírván, másrészt azért, mert viszonyszó kapcsolat jelzőpótlékul is használható. A hannoveri ház uralomra jutása után a Stuartok angol hívei a száműzött, tehát tengeren túl élő, őszerintük törvényes király egészségére egy kétértelmű mondat örve alatt ittak lakomáikon. Borospoharukat a teríték mellett lévő kézmosóvizes csésze fölé tartva ezt mondták: Let us drink to the health of the King over the water. E mondat ugyanis kétféleképpen értelmezhető: vagy így: Igyunk a király egészségére a víz felett, ami a külvilágnak szóló színleges magyarázat volt, vagy pedig úgy: Igyunk a vizentúli király egészségére. Magyarban az ilyen kétféle értelmezés akkor is lehetetlen volna, ha a felett azt is jelentené: túl, mert „.igyunk a király egészségére a víz felett” mindig csak azt jelentené, amit jelent, sohasem azt, hogy: Igyunk a víz feletti király egészségére. Viszonyszó és az esetragos kapcsolat a magyarban mindig az állítmányhoz fűződik, s ez nem esetleges nyelvszerkezeti sajátosság, hanem általános logikai következmény. Amikor tehát Mikszáth olyat ír illető regényének előszavában, hogy ,.megírom Noszty fiú esetét Tóth Marival”, akkor a magyar nyelv törvényei szerint olyat mond, hogy ő Tóth Marival, mint társszerzővel írja meg Noszty fiú esetét, amelynek a világon semmi köze sincs Tóth Marihoz. S még egy nagy írói tekintély sem követhet el ilyen merényletet nyelvünk ellen. Sem Mikszáth tekintélye nem helyesbíti a Noszty fiú esete Tóth Marival regényeimet, sem Arany Jánosé a Rege a Csodaszarvasról költeményeimet. Próbáljuk csak meg ez utóbbit (amely a Mädchen von Schneewittchen und der sieben Zwergen fajta német címek gépies utánzata) különféle esetekben használni. Rögtön kitűnik, hogy a -ról, -ről rágós esetek csakis az állítmányra vonatkoztathatók, nem a rege főnévre. Angolra fordítom a Regét a Csodaszarvasról (Csodaszarvasról fordítom angolra a regét?). - Belekukkantottam a Regébe a Csodaszarvasról (a csodaszarvasról kukkantottam bele a regébe?). - Keveháza taglalása után áttértem a Regére a Csodaszarvasról (A csodaszarvasról tértem át a regére?) - Szóljatok hozzá a Regéhez a Csodaszarvasról (a csodaszarvasról - annak hátáról, ahol ültök, szóljatok hozzá a regéhez?) Azt hiszem ennyi is elegendő. Hogy mi a helyes szórend? Hát a Csodaszarvas regéje, és punktum. Igen gyakran az egyszerű birtokviszony az efféle jelzőpótlékok magyar megfelelője. Amikor egyszer egy idegen nyelvből fordított regény szöveghelyességét ellenőriztem egy magyar kiadó részére, a következő mondatra bukkantam: ,,Azt a fájdalmas érzéki vonást szájszegletében is anyjától örökölte.” - mármint a regény hőse. Ideiktatom az akkor ehhez fűzött megjegyzésemet: „Szóval van a hős külsején valahol egy fájdalmas érzéki vonás. Nyilván több helyen is, mert nem csak szája szegletében örökölte azt anyjától a hős, hanem másutt is. Például az orra hegyén, míg a fejebúbján esetleg az apjától örökölte ugyanazt. Helyesen azt kell mondani: „Szája szegletének azt a fájdalmas érzéki vonását is anyjától örökölte.” Ami Mikszáth regényeimét illeti, helyes magyarsággal így hangzik: Noszty fiú meg Tóth Mari esete. Volna még erről több, más mondanivalóm is, de legyen ezúttal elég. Bezárom tehát fejtegetéseimet azon fontos szempontnak kiemelésével, hogy a külföldre szakadt magyarság között akadó tudatos nyelvművelők bizonyos szempontból előnyösebb helyzetben vannak, mint a magyarhoniak. Mégpedig azért, mert nem kell roskadozni a honi nyelvi környezet nyomasztó súlya alatt, s így jóval könnyebben hagyatkozhatnak saját független ítéletükre. Ha tehát élnek helyzetükkel, értékes szolgálatot tehetnek az emberiség ősi nyelvének fenntartása és káros befolyásoktól való mentesítése érdekében.-folytatjuk -A Szittyakürt világhálózati honlapja elérhető: met/~szittya email szittya@cetlink.net Kérjük kedves olvasóinkat, akik számítógéppel és email-lel rendelkezne küldjék el címüket a SZITTYAKÜRT
