Szittyakürt, 2005 (44. évfolyam, 1-6. szám)
2005-03-01 / 2. szám
«itrvAKönt mncrnROK 0 KflRPflT-RIEDEflCEßER 5. oldal Asztalos Miklós Néhány szó a székelyekről (2.) Az erdélyi székelység Erdély délkeleti felében egy tömbben helyezkedett el. Jogviszonyai abban az időben rendeződtek, amikor Magyarországon a területhez kötött autonómiák kiváltságának rendszere uralkodott. Ez az oka annak, hogy jogállása olyképpen rendeztetett, mint akár az erdélyi szászoké. A székely a maga területén nemesi jogokat élvezett. Mint honvédelmi feladatokra rendelt népcsoport nem adózott, csak vére hullásával és bizonyos alkalmakkor ajándékra volt kötelezve a királlyal szemben. Területe székekre oszlott. Ezeken belül megőrizte ősi törzsi szervezetét, ágak és nemek szerinti beosztását. Ősi szokásjoga szerint élt. Maga választotta tisztviselőit és önmaga látta el közigazgatását és igazságszolgáltatását is. Az egyes székek ügyeiket gyűlésen intézték és a székek közösen úgynevezett nemzetgyűlést is tartottak, ahol az egész székelységre nézve kötelező határozatokat hoztak. Legelső hivatalnokuk a székely ispán volt. Ez épp úgy a király tisztviselője, akárcsak a szászok ispánja. Fölöttese a központi kormány erdélyi vezető exponense, az erdélyi vajda, a király képviselője volt. Valamennyi székely egyforma jogú, a székelyek szabadságának teljes jogú birtokosa volt. Erdélyben a közjogi fejlődés háromféle közigazgatásilag elkülöníthető népcsoportot hozott létre. Területi autonómiát, illetőleg területhez kötött szabadságokat élveztek és külön egységbe voltak összefogva a székelyek és a szászok. A királyi vármegyékből lassanként nemesi vármegyékké alakult közigazgatási területeken pedig ősi jogaikban éltek a honfoglaló magyarok nemes utódai. A három közigazgatási egység aztán a külső és belső veszélyek leküzdésére unióra lépett egymással: ez a három erdélyi nemzet uniója, mely 1437 óta többször megújíttatott és utóbb alapjává lett az önállóságra kényszerült Erdély külön országgyűlésének. A székelyek féltékenyen őrizték ősi szabadságuk és ősi szervezetük fennmaradását. Szociális természetű belső eldifferenciálódás ugyan közöttük is történt és lassanként három vagyoni rendre tagozódtak, de ez csak a katonai szolgáltatás mértéket változtatta meg, az egyéni jogokat és szabadságot azonban nem érintette. Jobbágy a legszegényebb székely sem volt soha. Amikor Erdély külön állami életre kényszerült, az addiginál sokkal nagyobb teher nehezedett minden népcsoportjára. így a székelyeknek is fel kellett adniok régi nemadózási kiváltságukat, és ezzel megindult ősi jogaik és szabadságaik csorbulásának folyamata. Ezen a téren a legnagyobb sérelem akkor érte a székelységet, amikor Mária Terézia megszervezte Erdélyben a székely határőrvidéket és a székelyeket rákényszerítette a határőri szolgálatra. Nem is ment ez simán. Ekkor vándorolt ki a székelyek közül a bukovinai székelység. A bukovinai székelyek - mint a moldvaiak - szintén csángóknak nevezik magukat. A Székelyföld külön közigazgatását és a székelyek külön jogállását az 1848-as nagy alkotmányreform szüntette meg, amely bevezette az általános jogegyenlőséget és a megszüntetett területi autonómiák helyére új, az ország minden pontján egyforma területi közigazgatást vezetett be. • íme ez a rövid összefoglalása azoknak a tényezőknek, amelyek a székelyek egykori törzsi nevét mind a mai napig megőrizték a feledéstől. A székelység mindig az egyik legértékesebb része volt a magyarságnak. Ősi leleményessége mai napig elevenen él. Minden székely született ezermester és született mesemondó. Képzeletvilága gazdag. Katonai értéke ezer év óta töretlen. Talpraesettségével az élet minden viharában megállja a helyét. Ez az oka annak, hogy a történelem századainak minden viharát játszva kiállta, ma is töretlenül magyar és ma is töretlenül birtokolja földjét. Bárhová, bármilyen pozícióba és munkahelyre állítsa is a sors a székely embert, annak teljesítménye felülmúlja az átlagos ember tejesítményét. Kétségtelen, hogy nem hiába büszke minden székely önmagára, mert népében a legértékesebb emberi tulajdonságok virágzottak ki. Ez magyarázza, hogy a magyar politikai életből, tudományos világából, szépirodalomból, művészetből a székely egyéniségek soha sem hiányoztak. A székelyek szaporák és kultúrszomjasok lévén, igen nagy rétegük emelkedik fel még az ősfoglalkozást űzők gyermekei közül is. Mikor a közelmúltban a Székelyföld 21 évig Románia területéhez tartozott, a magyarországi közélet minden pontján nagyszámban találhatunk székely származású embereket, többnyire olyanokat, akiknek még mindig úgyszólván közvetlen kapcsolatuk van az ősi földdel. A székelység mind a múltban, mind a jelenben élénk, külön színt jelent a magyarság színes palettáján és az a színes sokrétűség, amelyet a magyarság egyeteme mutat az őt szemlelő idegennek, érezhetően szegélyebb lenne a székelyek, a magyarság ezen ősi és eredetiségében felülmúlhatatlan törzse nélkül. (Vége) KÓS KÁROLY Kiáltó szó (1.) Erdély, Bánság, Körös vidék és Máramaros magyarságához „Akkor megkérdezték őket: Te kicsoda vagy? Illyés vagy-e te? És monda: nem vagyok. Próféta vagy-e te? És felele: nem vagyok. Mondának ezért néki: kicsoda vagy tehát, hogy megtudjunk azoknak felelni, akik minket elküldöttek: mit mondva magad felől? És monda: Én kiáltó szó vagyok a pusztában!” (János evangéliuma, I. 21-23) Két keserű esztendeje már, hogy szemünk nyugat felé néz. Láttuk, hogyan hanyatlott le ottan a nap. Reménykedő, bízó, sóvárgó és fájó szemünk nézte hogy a könnyünk csordult ki attól. Mert csak a nap haladt lefelé, és az égen csak a vérveres fellegek maradtak. Most már megdörzsölhetjük szemünket: Egyelőre nincsen tovább. Ez a nap lebukott, ennek vége. És arcunkról letöröhetjük a könnyeket. Még a nyomukat is. Valahol aláírtak valamit, valahol megalkudtak valamit, valahol elosztottak valamit; valahol egy nyitott ajtót becsaptak, hogy legyen az zárva örökre. Ahová a magunk erejével, ezer esztendő munkájával kapaszkodtunk, és minden lépcsőfokot a magunk izmaival és eszével vágtunk a magunk vérével öntözött irdatlan sziklába: onnan dobtak le minket. Tudjuk: miért. Régi zászlónk összetépve, fegyverünk csorba-lelkűnkön bilincs. De tudom: talpra kell állni mégis. De tudom: újra kell kezdenünk az izzadságos, nehéz munkát. Tudom: vágni fogjuk kemény, vad sziklába az utat, amelyen egy kemény, régi nép lép majd velünk és utánunk újra csak felfelé! Halljuk, látjuk és tudjuk immár, mert valóság: a régi Magyarország nincsen többé! Nem akkor halt meg, amikor Párizsban temetését rendezték, de akkor, amikor maga is bejelentette, hogy igenis: nem vagyok már a régi. Ez az igazság! Hetven esztendeje, hogy apáink kimondották azt a szót egy akarattal, és fél százada, hogy megtestesült az ezeresztendős álom, az a Magyarország, amelynek fejére Párizsban mondották ki az ítéletet. Félszáz esztendeig élt az a Magyar föld, a nagy, ifjú, erős magyar műhely. Nem hagyatott úgy tovább dolgoznia. Erdély, Bánság, Körös-vidék és Máramaros magyar népe: mindent kiszakítottak, kidobtak abból a műhelyből, amely a mi izzadságos munkánk segedelmével épült fel egykoron. Nem kérdezték: akarjuk-e? Mi pedig mai napig nem akartuk elhinni, hogy ez megtörtént, hogy ez megtörténhetett. És két esztendeje, hogy nem dolgoztunk. De vártunk. Vártunk reménykedve, hívő hittel, hogy felkeljen számunkra a nap: napnyugaton! Két esztendeig álmodtunk, és nem akartunk tudni az Életről, aki körülöttünk tusakodva robogott. Nem akartunk látni és hallani, nem akartunk érezni és élni, csak hinni akartunk és bízni és álmodni és csodákat várni, amik majd felébresztenek. Mert megszoktuk a régit, szeretjük, amit egyszer megalkottunk. Hittük, hogy az örök időkre a mienk, úgy, ahogy azt mi magunknak alkottuk meg. Most aztán kisült minden. Két esztendő keserű várakozása, dermedt álma után megtudtuk, hogy minden, amiben hittünk, bíztunk, reménykedtünk, délibáb az. Megtudtuk, hogy a nap nem ott kel fel, ahol lenyugodott. Valljuk be: a mi hitünk nagyot csalódott. Valljuk be: fájt a csalódás, fájt, hogy el kell hajítanunk lelkünk hitét, merthogy nem igaz hit volt az. Erdély, Bánság, Körös-vidék és Máramaros kétmillió magyarja, nem én mondom neked, de a megcsonkított Magyarország mondta ki a szesztenciát rólunk: nem tehetek mást, elfogadom az ítéletét, amelyet akaratom és hitem ellenére fejemre olvasott, kihirdettetett és végrehajtatott: Én rólatok, akiket erőszakkal leszakítottak rólam: lemondok. Ez az igazság! Aki mást mond: hazudik az, aki mást hiszen: álmodik az, aki másban reménykedik: délibábot kerget az. Le kell vonnunk a tanulságot, szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítani magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk. De csak magunkban ezentúl, magunkért. Napnyugat felé pedig ne nézzünk többé! Attól csak nehéz a szívünk és fáj a szemünk. Ott lebukott a nap, és csak az ég veresedik még, és az égen gomolygó nehéz sorsfellegek. Attól csak a könnyünk csordul ki már. Vigyázzunk! A könny drága, és ne lássa azt senki idegen, ami nekünk fáj. De ezer esztendős gőggel tartjuk tekintetünket a mi hegyeink taréja felett, mert itt kell derengenie majd a mi hajnalunknak. A régi Magyarország nincs többé a számunkra, de Erdély, Ardeal, Sienbenbürgen, Transsylvania, vagy bármi nyelven nevezte és nevezi a világ: feltámadt és van, amint hogy volt akkor is, amikor azt hittük mi magunk, mert akartuk hinni, hogy nincs és csak Magyarország van. Akkor is volt, de most is van, és akárhogyan is akarja akármilyen akarat, lesz örökkön-örökké! Egy fél évszázados, szépséges útra eresztették le a sorompót, hogy tilos. Ezeresztendős erdélyi szerszámainkkal, próbált, ősi erőnkkel új utakat kell vágnunk, de magunknak csupán. Régi szerszámokkal új fegyvereket kell kovácsolnunk, a lerakatottaknál, az összetörteknél, a kezünkből kicsavartaknál jobbakat. Senki sem fog segíteni minket, de akkor senki se is sajnáljon minket. Építenünk kell! Fogunk hát építeni új, erős várakat a régi Istennek. Az Egynek, az Igazságosnak, az Erős Istennek. Aki ideküldött titkos Ázsiából egykoron minket, és akit mi idehoztunk magunkkal. Aki oltalmazott mind ez ideig, és akit mi is megvédelmeztünk - magunknak. ...hát eltemették Magyarországot. Szép temetés volt. Sírját beültették virágokkal, és fejtül hintés fejfát szúrtak, hogy akik élünk még, sírhassunk és sírjunk, és ne merjen eszünkbe jutni az élet, de örökké lássuk a dombot és a virágos dombon a hímes, csillagos, buzogányos fejfát. Minket még a temetésre sem hívtak meg!... Belenyugszunk, mert bele kell nyugodnunk ebbe is, és - hiszünk örök életünkben. Elindulunk új utakon, de magunkkal visszük a nagy temetés emlékét és egy szilánkot egy keresztre feszített ország keresztjéből.- folytatjuk -
