Szittyakürt, 2004 (43. évfolyam, 1-6. szám)
2004-03-01 / 2. szám
ZSIDÓ KÖNYÖRÜLET Részlet Dövényi Nagy Lajos Tarnopolból indult el című regényéből (Budapest, 2001. Gede Testvérek Bt. 647-651. old.) iinzn YEiMBcn « PROzniMin Rövid idő alatt nyakig merült a munkába. Az ajtó sűrűn nyílt, a csengő szakadatlanul szólt a titkári szoba íróasztala mellett, száraz, diszkrét berregéssel s egymásután álltak elébe az osztályok vezetői. Számok, adatok, kalkulációk röpködtek, s ő élvezte, hogy mindenhez hozzá tud szólni. Tájékozottságát mutogatta, hosszabb előadást tartott az épületfa beszerzésének előnyös módjairól s kegyes kézintéssel bocsátotta el színe elől a meglepett referenst. Tudott majdnem mindent, amit azok. Légköbméterek, statikai követelmények, a cementkeverés százalékaránya csak úgy röpködtek, mint egy zsonglőr kezében a színes golyók. Hadd lássák: őt nem lehet sem elszédíteni a szakértelemmel, se pedig becsapni, félrevezetni. A vasútépítésnél, annak idején nem hiába töltött oly hosszú időt és Reményi Hugónál se hiába fordult meg oly gyakran az évek folyamán. Az ember nem tudhatja soha: minek veszi hasznát, jó, ha mindent igyekszik megjegyezni, emlékezetébe vésni. Különösen egy urat tartott magánál hosszabb ideig, bizonyos Kovács Aladárt, akiről úgy látta: nem valami nagy tisztelettel viseltetik irányában. Kurtán felelgetett kérdéseire, hanyagul állt az asztal túlsó oldalán s néha mintha egy lenéző kis mosoly is bujkált volna szája szögletében. Igen részletesen referálatatott magának vele, szorongatta kérdéseivel, azt akarta, hogy belezavarodjék a vallatásba. Mikor aztán sikerült sarokba szorítani, gúnyosan fordult feléje:- Nos? Végére jutott a tudományának? Én azt hittem, maga mindentudó ember. Annyi fensőbbséggel áll itt előttem, mintha úgy erezné, méltatlan helyzetben van, mert magának kéne az én helyemen ülnie, s én csak bitorlóm ezt az asztalt.- Nem, dehogy. Csak éppen...- Csak éppen... Tudom. Majd én befejezem a mondatot, barátom, amihez magának nincsen bátorsága. Csak éppen lenéz engem bizonyos okok miatt. Igaz? Most divat, hogy a magamfajtát úgy tekintsék, mint tolakodót, sőt, gyűlöljék is, bár a kenyeret tőle kapják. Hát ide figyeljen, Kovács úr... Én egyszer s mindenkorra figyelmeztetem, hogy nem vagyok olyan ostoba, mint amilyennek tart. Én azt is kitalálom, hogy maga mit gondol. Van családja? A válasz halk volt s a férfi homlokán apró izzadtságcseppek fénylettek:- Igen.- Gyereke is?- Két kisfiam van.- Nekem is van egy fiam... Én ezért a fiúért sok mindent eltűrnék. Ért engem? Nem mondott ki egyet-mást, de én pontosan tudom, mi az, ami magát az előbb oly fölényessé, sőt szemtelenné tette. Igen, szemtelenné kérem. Ne tiltakozzék, én a maga fölöttese vagyok, és jogom van viselkedését olyannak bélyegezni, amilyennek érzem. Én pedig szemtelennek éreztem. Vagy tud rá más kifejezést, mikor valaki a kenyéradójára úgy néz, mint ahogy maga pillantgatott énrám? Nos, ne vitázzunk. A maga helyében sokkal szerényebb lennék. Ma mondtam egyet-mást maguknak, de úgy látom, külön-külön is meg kell ismételnem a leckét... Én nem vagyok türelmes tanító, és nem szeretem a makacs tanítványokat... Magát se figyelmeztetem többé, ez az utolsó lecke volt... Felállt, gyors léptekkel egészen Kovács elé ment, hogy szinte testével érintette. Nagyon halkan, de olyan hangsúllyal, hogy beleborzongott a másik, ezt mondta:- Vigyázzon magára! A kenyerére nagyon vigyázzon, kedves Kovács úr, nagylelkű magyar, aki megtűri, hogy magamfajta zsidó is éljen az országban! Tudja, hogy az az ember, akit üldözni akarnak, nem szentimentális? És esetleg bosszúálló természetű is lehet? Mondjuk, hogy hozzám nem fémek, hogy engem nem vernek meg a maguk ébredői, s nem mácerálnak azzal a törvénnyel, hogy ki iratkozhatik be az iskolába és ki nem... Én már nem akarok egyetemre menni, elhiheti... De tudom, hogy egyszer valamilyen formában hozzám is megpróbálnak nyúlni... S mindaz, ami történik, nekem is szól, ellenem is irányul. Ki tilthatja meg, hogy védekezzem? S ki írja elő, hogy ellenséggel vegyem kőiül magamat? Érti, mit akarok mondani, ugye? Van vagyona?- Nincs.- Hát miből akar élni, ha innen most kirepítem? Nem tudja, mi van odakint a világban? Tudja, hogy az én sofőröm ki volt még pár évvel ezelőtt? Olyan ember, aki elől bele kellett volna lépnem a sárba, ha egy keskeny járdán szembe találkozunk... Ma én adok neki kenyeret és tisztelettel köszönt, ha megpillant. Maguk illuzionisták, Kovács úr... Szegény, szánandó illuzionisták, kérem. Azt hiszik, hogy ha egy koszos kis senkinek a szakállát büntetlenül megrángathatják, már igen hatalmasok... Mi? Elhallgatott. Kinézett az ablakon, otthagyta az embert, gyámoltalanul ácsorogva az asztallal szemközt s maga méregetni kezdte a szobát, mintha egyedül volna a párnázott ajtó és a vastag falak mögött. Rá se hederített, de el se bocsátotta. Túl messzire ment talán, hiszen eredetileg nem ilyesmit szándékozott mondani neki, de elragadta a hév. Kiadta magát... Leleplezte gondolkodását, s a gyűlöletet is, ami egészen mélyen lobogott benne. Mindegy. Hadd tudja ez a senki, hányadán van. Majd megtanítja valamennyit.- Nos? - állott meg hirtelen -, mit gondol? Melyikünknek kell győznie? Szabadságában áll, hogy tőlem, a zsidótól egy perc múlva megszabaduljon. Azzal a megvetéssel, amivel ideállt elém, azzal a fölényes büszkeséggel kijelentheti, hogy a vállalatnál viselt, amúgy is ideiglenes állásáról azonnali hatállyal lemond. Biztosítom, hogy nem tartom vissza, nem fogok könyörögni. Tessék... Kovács lehajtotta a fejét. A gyerekeire gondolt, s az asszonyra, aki mellé még egy ökölnyi kis cselédet se tud fogadni. Legszívesebben arcába csap a pökhendi hatalmaskodónak, de akkor odakint van az utcán, s megint kezdheti elölről a futkározást, kilincselést, az ajánló levelekkel való házalást. „Egyelőre nem tudunk önnek semmit se ígérni...” Hányszor hallotta ezt egy év óta. „Előjegyezzük nevét, s ha lesz üresedés...” Hogyne, igen... Az emberi méltóság nagy dolog, de vannak, akik nem formálhatnak hozzá jogot.- Ilyen sokáig tart magánál minden döntés? - hallotta a gúnyos sürgetést. - Nem fér össze a habozás a férfias önérzettel és a világnézeti szilárdsággal, kedves Kovács úr... Vagy, vagy... Ha élni akarunk, sok mindennel meg kell alkudnunk.- Kérem, én nem akartam vezérigazgató úr érzékenységét megsérteni. Juda hangosan felkacagott.- Hát ez gyönyörű! Ez olyan szépen hangzik, hogy kedvem volna tanúkat hívni be, s azok előtt megismételtetni... Jól van, Kovács úr! Kímélje az érzékenységemet! Szemérmesen forduljon el, hogy megvető gondolatai ne támadjanak a jövőben, ha arcomra néz, és más formájúnak látja, mint a magáé... Helyes... Két gentleman áll szemben egymással s kimagyarázkodik. Elfogadom mentségeit. De arra kérem, keressen más állást. Nem küldöm el egyelőre, csupán arra hívom fel figyelmét, hogy a próbaidő letelte után nem reflektál a vállalat az ön szolgálataira.- Kérem... Arca egészen elsápadt, s minden erejére szükség volt, hogy egyenesen tudja tartani magát. Hát vége... Kezdődik minden elölről, a reménytelen szaladgálások, a gondok, az éjszakai virrasztások a sötétben, avval a biztos tudattal, hogy a szomszéd ágyban a mozdulatlanul fekvő asszony se tudja lehunyni szemét, s mégse szól, mert még borzasztóbb volna, ha szavakkal kéne kimondani azt, amit végiggondolni is emberfeletti kín. Mit tegyen? Próbáljon bocsánatot kérni, sirni, letérdelni, elővenni a két kisfiú fényképét, megmutatni neki, hiszen azt mondta, hogy ő is apa? A szívéhez fellebbezni és megesküdni, hogy ezt az egész bolondságot elveti? Igaz, nem szegény ember számára találták ki az ilyesmit... Könnyű antiszemitának lenni az olyannak, aki senkitől se függ, aki állami hivatalban ül, vagy a maga ura! De a magafajta? Mind őrült, hiszen lépten-nyomon rájuk szorul s vagy megtagadja az elvet, vagy elpusztul a következetességben. Mintha valahonnét messziről jött volna feléje a hang:- No, látja... Ez kemény lecke volt, de azt hiszem, megértette. Beszéljünk egymással emberi módon, Kovács-Nyoma se volt már a szavakban az előbbi nyers és diadalmas hangsúlynak. Juda, miközben egy pillanatra se vette le tekintetét Kovács arcáról, egy új ötleten gondolkozott. Mi lenne, ha ezt az embert, aki szeme előtt roppant össze, lekötelezné magának? Ha a győző nagylelkűségével felemelné magához, s azt mondaná neki: nézze, én tönkre tudnám tenni, hiszen látja, de sokkal jobb ember vagyok annál. Két gyereke van, bizonyára szereti őket. Talán hálás lenne és egy életre melléje állna, hűségesen szolgálná.- Üljön csak le, kérem... Nem tudta, mi ez. Újabb megalázást várt, de a vezérigazgató szeméből mintha csakugyan az emberség meleg fénye ragyogott volna feléje.- Üljön hát le, no... O is visszatelepedett íróasztala mögé s csendesen folytatta:- Be akartam bizonyítani magának, hogy milyen ostobák azok, akik mindenféle jelszavakkal uszítanak, szegény és kiszolgáltatott embereket mások ellen ingerelnek... Figyelje csak meg, nekik nincs okuk tartani a következményektől, mert olyan helyen ülnek, jól bebiztosítva, ahol nem érheti őket baj, nem üthetnek vissza rájuk... Magukkal, akiket elszédítenek, mit törődnek ők? Antiszemitizmus... Magának két gyereke van, azt mondta... Nekem is van egy... Maga is szereti a fiait, én is az enyémet. S titokban mégis arra gondol, hogy engem ki kéne kergetni az országból, el kéne venni a vagyonomat, a kenyeremet, hogy koldussá váljak a gyermekemmel együtt, de rosszul esnék magának, ha tőlem ugyanezt az ítéletet kéne hallania. Igaz? Az emberséget akarják magukból kiölni, a felebaráti szeretetet... Hát okos dolog ez? Okos dologaz uszítókra hallgatni? A papírvágó késsel játszott, engedte, hogy a másik elgondolkozhassak szavai felett, de közben feszülten figyelte arcát, mely lassanként enyhültén meglágyult, a kemény vonások eltűntek róla.- Igazat ad nekem?- Kérem, én...- Jó, jó... Ne mentegetőzzék... Nem akarom megalázni, nem kívánom, hogy bocsánatot kérjen. Minek? Maga egy szegény áldozat, egy félrevezetett ember. Majd magától rájön, ha látja, hogy semmi se igaz abból, amit magának beszéltek. Hát ismeri maga a zsidókat? Dehogy ismeri! Éppen olyan emberek azok is, mint maga... A vagyonuk, a boldogulásuk fáj egyeseknek, akik lusták, tehetségtelenek és úgy akarnak vagyonhoz jutni, hogy a másét elkívánják.- Nem akartam én... Most se hagyta befejezni a mondatot. Nem akarta, hogy valami ostobaság csúszszék ki a száján, valami jóvá már nem tehető szó. Ő meg akart bocsátani.- Várjon... Hagyjuk ezt az egész dolgot. Ne beszéljünk többé róla, vegyük úgy, mintha meg se történt volna. Én biztosíthatom magát, hogy soha nem emlékeztetem rá, míg itt dolgozik. Maga okos ember... Majd magától is rájön, hogy félre akarták vezetni. Hozzálépett és kezet nyújtott, a béke ünnepélyes megpecsételése jeléül. Kovács elfogadta a feléje nyújtott ujjakat. Juda mosolygott.- No, látja... Csak őszintén kell két embernek beszélnie egymással, mindjárt tisztázódnak a félreértések. Nincs itt semmi baj... Most menjen dolgozni, természetesen az, amit mondtam az előbb, a felmondás nem érvényes. Soha nem volnék képes rá, wrtVAicöfcí hogy egy kétgyermekes családapát az utcára kergessek. Mosolygott és ironikusan tette hozzá:- A zsidók nem olyan kegyetlenek, mint eddig hitte s ezután még jobban meggyőződik majd róla, hogy így van. Egyedül maradt és úgy érezte: nagyon okosan cselekedett. Kovács talán nem mondja el beszélgetésüket a többieknek, hiszen az emberek általában nem szoktak dicsekedni vereségeikkel, de csaknem bizonyosra veheti, hogy odakint meg fogja védeni minden támadással szemben. O már nem a gyűlöletre méltó zsidó többé ennek a szemében. Kivétel. S ha minden tizedik ember fel tud mutatni ilyen kivételeket, hivatkozni tud rájuk - a legszenvedélyesebb agitáció is kifullad, elapad, mint a homokra folyó víz. Mardocháj ÚJ SZÓZAT Feleletül a Bőrszemű Jankó minapi merényletére Hazádnak rendületlenül Légy híve ó zsidó Hisz forr, csobog a libazsír, S van magas ázsió. A nagy világon e kivűl Nincsen számodra hely, Mert máshol nincs oly jó bolond Mint a magyar kebel. E hon az, mely oly toleráns, Hogy neked helyt adott: S te mégis folyton csipkeded A szent Religiót! lm itt adott a nagy Deák Neked elvet, jogot... Mi kár, hogy addig nem fogott Inkább jó nagy botot. De nem hivé, hogy oly bitang Piócza-fajzat ez, Mely hálaként csak pusztulást És végromlást szerez. Szabadság! Itten hordozák Véres zászlóidat, De nem valál te ott, zsidó, Kerülted a hadat. Míg Haynaunak meghódolál És talpait nyalád. Majd Bach alatt Judás gyanánt Árultad e hazát! Magyar vitézek forgatták Itt egykor kardjukat S most lám, a „bátor Iczig”-ék Köpik itt markukat. És annyi jó szerencse közt És annyi gseft után... Gyarapszik mint e póczegér És hízik e hazán. Az nem lehet, hogy annyi hős Csak azért onta vért, Hogy fiain oly gyatra had Szedjen türelmi bért. Az nem lehet, hogy őserény És ellenakarat, Örökké raboskodjanak A börze-kény alatt. Még jönni kell, és jönni fog Egy jobb kor, mely után Imádság zeng minden igaz Magyarnak ajakán. Ez imádság pár szóból áll: „Kotródj innen zsidó, Börzeadó legyen inkább Mintsem reczepczió!” Légy hive rendületlenül Hazádnak Izrael, De ám eredj Jordán mögé Számodra ott a hely. A nagy világon e kívül Akár hol versz tanyát... Csak tőlünk menj... áldunk mi oh, Örök időkön át. Közölte a Herkó Páter 1894. október 21-i száma.
