Szittyakürt, 2003 (42. évfolyam, 1-6. szám)
2003-05-01 / 3. szám
8. oldal iMzn YERißcn ei pRoznßnn «lîTVAKOfcî Kuthy Lajos H O RT O BAG Y (Részlet „Hazai rejtelmek” című regényéből) Hortobágyot özön borítá. A Tisza, Füred és Nánás felől, kiöntött; a Hortobágy folyam feldagadt; a pusztai tavak megnőttek, káka és nád közepén felül; s a hortobágyi csárda, mint egy félemlett Ninive állt a szennyes tenger között. Az ó-testámentomi szűzvizen Isten lelke járt; itt döglött marhák, kósza tutajok, cibált szénakazlak, s megmosdatott utcák minden, szemetje úszkált a habtalan síkon, melyre bőségben teríte nádpelyhet a bűzhödt szellő. Néhol zöld oázok szorultak szigetül az öntések közé, miken ló, birka, szarvasbarom, ember s juhászkutyák éltek szoros közelben, remegve az ínség főfokát, mely a koppadt gyepen a nem-szabadítás bizonyos hitében reájuk várt. Két dereglye ugyan szépen kimenthetné, de a deszkák önmagukat nem szülik hajóvá; s mért fáradna a magyar óvszerért veszélyek előtt, holott veszély alatt sincs kedve azt tenni!? A tulkok szomorúan állongtak gyökig legelt szigetek szélein; s mit máskor nem, érzékeny szemeket emeltek az égre, tán egy titokteljes ösztön elősejtésével; míg a rezgő víz eltorzító nyurgult árnyaikon a nem őket illető arckifejezést. Egy ily kisded világra szilaj farkas szorult. Tíz naptól törekvék megszökni a menhely börtönéből, mely szabadságát vévé el, hogy életét megtartsa. Most fáradtan fekszik, de hunyorgó szemhéja alól kivillog a düh s éhség zöld ragyogványa, Körében hantokra hasgatva a felkörmölt gyep; s itt-ott friss porhanyó föld, mint hangyaboly, vagy finom vakondtúrás, miket mérgében kapart föl a szokatlan fogoly. E hányások közein agg kan csontváza van szórva tördelt darabokban, melyet szerelmi kalandban lepett az áradás, s a vész óráin a ragadozó martaléka Ion. E csontökre nem lehet ismerni; bordák és gerinc szerte marcangolva, koponyája s maguk a legkeményebb sódarcsontok keresztül-kasul törve a mardosás mély karcaival. Csak az állkapcában egy csonka vén agyar mutatja, hogy a zsákmány csatához szokott vén kan vala. Most felkél a szép vad hűtelen nyugtából, mely éhségét nem csillapítá. Hosszút nyújtózik kiöltött nyelvvel s hirtelen felszökik egy öl magasba. Visszaestében kiharap a földből egy darab hantot; majd kiköpve azt, fájdalmasan nyalja mély sebét, melyet a küzdő kan combján hasított. Eleven húsig nyalja sebét, mígnem vér serked rajta; és kínosan ordít a közben, mely mérföldekig hallik a néma, víz felett. Azonban éhsége vadabb, mint a fájdalom. Megrohanja a vázmaradványokat. Foga csattog, mint az edzett acél, ínye vérzik, s egy-két töredéket elnyel az éles csontokból. Majd az állkapcát ragadja fogai közé, s fülét hegyezve, ügyelni kezd, megcsalva önmagát az emészthetlem zsákmánnyal. De a sziget szűk, nem adhat tért a haraggal futónak. Keskeny körben üget a vízszegélyeken, mint egy iskolába kényszerített ló. Dühe nő, s tért keres. Megáll, gerincén borzad az érdes szőr; éles szemekkel benézi a látkört, de annak roppant területe csak víz és ég. Látja, nincs menedék; még egyszer bele mar a száraz állkapcába de az agyar nem enged. Bőszülten rázza oldalt és fel s alá, aztán messze veti magától, keresztül ordítja a vízi pusztát, s szilaj szökések közt szaglálja a földet. Rúgni s kaparni kezd rövid szünetre egy friss hányást. Szemei zöldvéres tüzet lehelnek az alatt, s csattogva kapkod a legyek után, mik a bűzös csontokat megdongják. Végre győzött a természeti ösztön; megszelídült az éhség hatalmára, s foghegyen, finnyás nyámmogással enni kezdi a nyers földet, mely nála rendesen az éhhalál végmenedéke. Azalatt a látkör alján felhők ütik fel rohanó fejőket, tömött, kerek gomolyokban, miket hamar hasábokra oszt s újra szétterít a nyugati szél. Erős, kövér cseppeket szakaszt le s hulló terheikkel megragyásítja a sima vizeket. Távol lárma kél a láthatáron; roppant sereg vadlúd repül igen alant, nádast keresve a vész előtt. Kísértő hangjokat hallja az éhes ragadozó. Oly közel s hallatlan bőséggel vonulnak felette; oly étvágyköltőleg látja elnyúlni a jóízű nyakat, melyet csak puha tollazat véd, s szép ifjú combokat, mik a ludak röptében feléje függenek. Tátott torokkal ugrándozik a kecses lények után, nyelvéről lecseppen az étvágy nedve; csak fél öllel tudna feljebb ugrani, övé a boldogság. Hiába, az ostoba libák nem tartják szerencsének a torkába búvni, s csupa tiszteletből a kormos kalandorhoz, felcsapnak magasra, biztosb vidékekbe. Most a fergeteg nő; a szél dühe kiömlik a víz terén, s féloldalra dönti a megeredt záport, mely, mint vízsodronyból rakott zuhatag szakad le. A mén nyerít, a tehenek bőgnek, s a juhnyáj, mint egy nyomott nép, sir az apró szigeteken. A vész kormosig hozza a szájízköltő hangot. Mennyi kövér falat, mily úri különféleség, kivált az alázatos juhok, melyek sem rúgni, sem öklelni nem tudnak! Hozzá mily horpasztó éhség, s mégis neki goromba földet kell nyelni minden zsír nélkül! Hajh! ezt tűrni, ennyi csábításra stoikusnak lenni, nem lehet. 0 szabadnak születék, hogy ragadozhasson. Beszökik a vízbe, hogy rohanjon az áruló hang felé, de a víz mély s messze, messze tart. Egy ösztön szól benne, mit az állat is ért, az úgynevezett életi. „Szigetemen világos, hogy élek, - gondolá, vagy gondolhatá magában - mert érzem, hogy éhezém. E víz itt a sírverem, mihelyest elnyelem, vagy magam elnyeletem. Síron túl ugyan nyájas örömre hí a birka-, tulokbőgés; de ki tudja, nem fognám-e örökre sírba hagyni becses fogaimat, hogy ne legyen mivel harapni a túlélet pecsenyéjébe. Azért jobb lesz visszarugaszkodnom, annyival inkább, mivel ez a disznó jég szörnyen püföl.” Körmös-deák alkalmasint ilyesmiken jártatá agyát, mert a gyepre csakugyan visszaszállásolt. Még egypár próbát tón a bőgő áldozatok felé, de étvágyán kifogott az életé, s mérges nyifogás közt, sérült oldalára fekvék, hogy - sebét ne verhesse - a kavicsnyi jég. Orrát vörhenyes szügyébe vágta; félig hunyt szemhéján felborzolá a szőrt, s csak akkor jajdult fel egy-egy oldalkapással, ha szemen vagy fültövön üté egy jégtojás. A pusztai vész folyvást nőtt. A fehérhasú felhők, mint könnyű habok merültek egymásba, s itt-ott földig ereszték keselyfarkaikat; A szél akácgalyakat hurcolt a záporban, miket mérföldekről rabolt; a jég sűrűn omlott, mintha termett fa gyümölcsét rázná le; a sík vizet felverte, hasonlóul a forró olajhoz, mely habzik és bugyog a szörnyű tűz felett. Egy vészbetört szent ének hangzott, s oszlék fel erőtlenül a vad morajban; utána egykedvűen zúgott jég és víz. A szél visszakanyarult, s újra megjelent a kétség szózatja: Gyönge női hang éneklé buzgón a zsoltár sorait: Haragodnak nagy voltában Nefeddj meg, uram, engem! Csattogó dördület válaszolt, mely megrendíté a földet Kardszagtól Ohatig. A táj rémsötét lön; az elemharc tetőpontig jutott. A széltorlat bömbölt, örvénnyé kavarva a záport; s csattogtatva az összevert jeget. A lázadó állatok torz-haragban bőgtek a vihar-zenéhez, míg vészharangokat vert félre a kapkodó szélroham, távol falvaktól ragadozva el a harapdált hangot. A szent zsoltár tört énekben töredezett elő e vad lázadás közt: Bús ült gerjedezésedben Ne büntess meg Istenem! Irtózatos villám harsant el. Egy pillanatra bevilágító a láthatárt; s messze fenékszínen mutató meg az Istenben bízót. Térdelő paraszthölgy látszék a víz között két ölnyi szárazon. Keblét és karjait kisdedére hajtá, hogy elfedje az Úr haragjától. Rajta semmi öltöny, mind csecsemőjét védi az, kinek az áthűtő nedv szörnyű halált hozhat. Gazdag barna haját lebontá, sátorul terítni hideg vállaira. Szemében rémület és éhség; arca elkékedt a csapkodó vésztől, s rajta vérgyöngyök mosódnak el, hajadon fejéről és sebeiből serkedők. Maga tépett sírkereszt; haja gyászlobogó. Ajkán szentének töredezik fel, erőtlenül éhsége miatt, s elvérve a haragos széltől. Buzgó hit, vértanúi remény éled lelkében Isten mentő irgalmáért; de a test roskad, s nem bír hitelt biztosítani a vallás szavának. Fölötte magasban ég a kergető villám, vörös világgal gyújtva a vihart. E fényvonal körében ragyog a fehér jég, mint bő ezüst; a villámtér betelve mennyei derűvel: alant porrá tört zápor s nedűgőz képez ködfelhőt, s benne a fény alatt, mint mater dolorosa, térdel az ájtatos nő. Felséges rafaeli kép. Két óra múlva kiderült. A lég megelevenült; a nap szétönté meleg szerelmét, lanyhán szárogatva a fürdött természetet, s egy tenyérnyi felhő sem foltozá a mennyet. Hófehéren ragyogott ki tőből az újvárosi templom, s itt-ott fényesen csillant meg a rézkakas egy-két messze tornyon, vagy falu nyelén, mint a csikós mondja. Millió szárnyassal népesült meg a lég a vízi zsákmányok ismét nyugton úsztak a mocskos óceánon, s a falu harangja Isten igazában hirdette az alkonyt. (1847) Garay János Magyar hölgy Magyar hölgynek születtél, Áldd érte sorsodat ! Magyar hölgynek születni Nagy és szép gondolat. — Oh hölgy, ki azt megérted Mi szép vagy és mi nagy ! Rendeltetés az égből, A földön áldva vagy. Szépnek teremte Isten, Mert hölgynek alkota; Virág a hölgy, az élet Szépsége, illata; Gyöngy, drága s ritka gyöngy ő A szívnek tengerén, Szelíd és tünde csillag A szerelem egén. De te, midőn születtél, Két hivatást nyer él A hölgyét s honleányét, Mert hölgy s magyar levél. Te néked szebb, dicsőbb tért Szabott a végezés; Születni és szeretni — Magyar hölgynek kevés ! Te egy alvó hazának Lányául születél. Fölébredő nemzetnek Anyjává tétettél ! Mit érne tündökölnöd Egy bűzhödt tó fölött ? Mit, szép virágnak lenned Gyász-sírhalmok között? Tenéked korcs apákat Jutott, ébreszteni; Hazádnak tűzhelyéhez Férjed téríteni, S szíved lángjába mártván Vezér-szövétneked, Hazád szeretetére Nevelni gyermeked. Hogy légyen, a mi nincsen, Egység e bús hazán; Minden magyar, mi nem volt, Csak honfi, honleány; Hogy egy gyűrűvé forrjon Árpádnak nemzete! S e szép aranygyűrűben A gyémánt gyöngye te. Magyar hölgynek születtél Tedd hivatásodat ! Egy hon nemtője lenni, Mi szép egy gondolat! Oh hölgy, ki ezt betöltéd, Mi szép vagy és mi nagy! Rendeltetés az égből, A földön áldva vagy. Erdélyi József V U ,v.;j 3 .MÁJ Ne féltsétek a zsidókat, az Egyiptom-pusztítókat! Mit nekik a vörös terror? Vörösebbet láttunk egykor! Ilyen-olyan kommunizmus nem fog ki a héberen: száraz lábhal ment át Mózes, már a Vörös-tengeren!... Tegnap olyan nemzeti volt, s nemzetközi ma már a bolt, vörös díszben a kirakat, vakítja az „elvtársakat”. Ilyen-olyan kommunizmus nem fog ki a héberen: száraz lábbal ment át Mózes, már a Vörös-tengeren!... Szemes szemtelenek jussa a világ minden izmusa. Eszme ide, eszme oda, csak a bolond gójnak csoda. Ilyen-olyan kommunizmus nem fog ki a héberen: száraz lábbal ment át Mózes, már a Vörös-tengeren!... Az utcákon halál baktat, minden ajtón bekopogtat. Zsidó ajtón int a Tóra, s megy a halál más ajtóra. Ilyen-olyan kommunizmus nem fog ki a héberen: száraz lábbal ment át Mózes, már a Vörös-tengeren!... De csak tűrjünk: a türelem, sírhalmunkon rózsát terem. Lovak vagyunk vörös hámba, zsidót viszünk Kánaánba, így aztán a kommunizmus nem fog ki a héberen: száraz lábbal gázol ismét, át a Vörös tengeren!... Viharos Viktor Nem várnak... ,,Hazámba vágyom Duna-Tisza partja vár", De szabadságharcost ott Virággal senki nem vár. Nem hívnak, nem várnak haza, Október harangja nem kell! Gátlástalan fosztogatók Pandúrt nem látnak örömmel. Félnek viharos hangomtól, Félik villámló igazam, Megzavarnám a rablókat, Hát ezért vagyok hívatlan. Országhódító tolvajok Nagy hatalomharca tombol Nem kell az építő magyar, Nekik az kell, aki rombol. Hazámért még élek-halok, Nem érdekből vagyok magyar! Szívből fakadt honszerelmem Isten előtt vádol, szaval... Trón ja mellett sír kis hárfám, Népem fájdalmát pengetem... Talán szívéhez ér dalom S megszánja árva nemzetem. Földarabolt szép hazámat Forrassza egybe szent keze, Hogy Tündérországom múltja Ne maradjon gyermekmese. Váljon valóra nagy álmom: Törjön utat az Igazság! Pusztuljon minden áruló ... Építőké Magyarország! Szegény magyaroké, Uram! Akik ma koldusként élnek ... Akiktől mindent elloptak Mert az új cárok nem félnek. Krisztust küldj korbáccsal oda! Kergesse pokolba őket... Ne gyalázzák büntetlenül A szent, piros fehér zöldet. Himnuszban könyörgünk Isten! Nyújtsd felénk védő karodat, Bálványimádó pogányok Pusztítják a magyarokat! USA 2003. március 15.
