Szittyakürt, 2003 (42. évfolyam, 1-6. szám)
2003-05-01 / 3. szám
tflTtVAKÖHT HIT El ERKOICÍ 7. oldal Isten létének bizonyítása a világ célszerűségéből Isten létét az utóbbi évtizedekben számos tudós a fizikából kiindulva kísérli meg bebizonyítani. Noha gondolatmeneteik valószínűsíthetik Isten létét, teljes bizonysággal kizárólag metafizikai úton, Aquinói Szent Tamás öt útja segítségével lehet Isten létét bizonyítani. Ezek közül az ötödik különlegesebb filozófiai ismeret nélkül is megérthető. Az ötödik érv a világban tapasztalható célszerűségből, különösen a nem eszes lények célszerű cselekvéseiből, törekvéseikből, ösztöneiből következtet Isten létére. Az, hogy mi, akik értelmes lények vagyunk, célszerűen tudunk cselekedni, érthető. Előre tudva, hogy közeledik a tél, az ember tüzelőt szerez be, a háziasszony, tudván, hogy télen nem terem nálunk gyümölcs, elteszi télire a gyümölcsöt. Mindez érthető, mert az értelem nemcsak az érzékelhető dolgokat (pl. a fát, a gyümölcsöt, a hideget) tudja felfogni, hanem a nem érzékelhető vonatkozásokat is, amelyek a dolgok között fennállnak. így elsősorban a cél és az eszköz vonatkozását. Addig ugyanis, amíg csak azokat a konkrét dolgokat ismerjük meg, amik eszköz és cél gyanánt viszonyulnak egymáshoz, pl. a fűrészt és a fát, de nem ismerjük fel a kettő közötti eszköz-cél vonatkozást, addig nem ismerjük fel a célt, mint célt, és az eszközt, mint eszközt. A cél mint cél ugyanis az, aminek érdekében, hogy elérjük, valamit teszünk vagy valamit használunk. Az eszköz mint eszköz pedig az, amit nem önmagáért, hanem valami más elérése érdekében ragadunk meg és használunk. Ezért érzékszerveinkkel nem foghatjuk fel a kettő elvont, egyetemes lényegét, mert érzékszerveinkkel csak konkrét adottságokat ismerhetünk fel: ezt vagy azt a hangot, ezt vagy azt a lágyságot vagy keménységet, stb. Például egy műhelyben látunk egy gépet és sok anyagot. Érzékszerveink felfogják a gépet, de addig használni nem tudjuk, amíg meg nem ismertük: hogyan alakítja az anyagot, hogyan kell irányítani, azaz az anyag és az eszköz közötti vonatkozást. Nyilvánvaló tehát, hogy a cél és az eszköz vonatkozását csak értelmes lény foghatja fel. Tapasztalati tényeken alapuló megfigyelés viszont azt mutatja, hogy értelemmel nem rendelkező lények is meglepően célszerűen tevékenykednek. A sok ezer példa közül vizsgáljuk meg a legszemléletesebbet! A méhek munkaidejében a méztartók készítése egybeesik a mézgyűjtéssel. Minél tovább tart az előző munka, annál kevesebb idő jut a méz gyűjtésére. Tehát a méheknek azt a problémát kell megoldaniuk, hogy milyen alakú edények készüljenek a lehető legkevesebb munkával, minél több méz elraktározására. A gömb alakú edénnyel az egyes méhek takarékoskodnának, de a közösség időben és anyagban veszítene, mert a gömböket káros tér nélkül nem lehet egymás mellé illeszteni. Nem gyűjthetik a mézet egy óriási gömbbe sem, a megromlás veszélye miatt. Ezért kis adagolási! edényekre van szükségük. E célra a matematikai minimummaximum számítás szerint csak a hatszög hasáb felel meg, amit a méh ténylegesen választ. Ennél sokkal nehezebb a sejtfenék szögeinek megválasztása. Itt a legcélszerűbb az olyan három rombusszal történő elzárás, amely rombuszok tompaszögei 109° 28’ 16” és hegyesszögei 70° 31’ 44‘ nagyságúak. A méhek egész pontosan ilyen, rombuszokkal zárják le a sejtfenéket! A méhek mindig ilyen célszerű sejteket építenek. Ebből következik, hogy céljukat nem véletlenül, hanem célrairányulás révén érik el. A méh és a hatszögű sejt között nincs szükségszerű kapcsolat, ha tehát mégis mindig következetesen kapcsolat létesül közöttük, ennek kell, hogy elégséges oka legyen: ennek a célszerűségnek a megállapításához komoly matematikai számítások szükségesek, akkor nyilvánvaló, hogy a célszerű tevékenységnek elégséges oka csak értelmes lény lehet. Tehát különleges filozófiai tudás nélkül is nyilvánvaló, hogy a világban lévő értelem nélküli lények célszerű tevékenységeiből egy végtelen erejű kormányzóra s teremtőre következtethetünk. Ezt nevezzük Istennek. A lassú fejlődés és átöröklés elmélete nem érv az ötödik istenbizonyítás ellen. Fejlődés ugyanis csak akkor lehetséges, ha a természetben már eleve megvan a célrairányuló hajlam, rendeltetés, indítás. Ez viszont már feltételezi a rendező, célrairányító értelmes lényt - Istent! Ezt átlátta a nagy természettudós, Newton is. Ezt mondta: „Ha valahol rendezettséget tapasztalunk, arra következtethetünk, hogy az értelmes lény munkája.” Csak ki kell nyitnunk szemünket, és világosan felismerhetjük az értelem nélküli lények célszerű működésében Isten nyomait. Tudós-Takács János Evetovics Kunó O. C. AZ EMBER VÉGSŐ CÉUA A) Az erkölcsi világrend dogmatikai megalapozása A katolikus erkölcstan tárgyalásának homlokterében a világ rendeltetéséről körvonalazott dogma áll: „Isten ... nem a saját boldogságának növelésére ... nem is annak megszerzésére, hanem ... a teremtményekbe kiárasztott javak által tökéletességének kinyilvánítására ... az idő kezdetével a semmiből teremtette mindkét rendbeli teremtményt, a szellemit és a testit, t. i. az angyalit és a világbelit és aztán a szellem és test közösségéből álló emberit...” „Aki tagadja, hogy a világ Isten dicsőségére teremtetett, kiközösítést von magára.” E hittételből kiviláglik, mi a célja Istennek a világ teremtésében, és mi a világnak s benne az embernek rendeltetése. Isten célja a teremtésben: tökéletességének kiárasztása, kinyilvánítása; a teremtett világ célja: Isten tökéletességében való részesedés és e részesedés által Isten tökéletességének megnyilatkoztatása, vagy más fogalmazásban, de ugyanebben az értelemben: Isten megdicsőítése, dicsősége. Az előbbi jelzi a teremtő Isten célját, amelyet Isten tart szeme előtt; az utóbbi a teremtett világ célját, amely felé a világ természeténél és rendeltetésénél fogva tör. Isten minden tökéletességnek végtelen fokban birtokosa; rajta kívül nincs és nem lehet semmi; ami őt valamire indítja, ami számára kívánatos volna. Isten a teremtésben is csak saját magát, a maga tökéletességét akarhatja, s így, midőn világot teremtett, csak azért tette és tehette, hogy tökéletességét valamiképen kiáraszsza, kivetítse. Ezért maga az isteni jóság, azaz tökéletesség a teremtésben szem előtt tartott tárgyi cél, de az előbb jelzett értelemben: mint kiáradó tökéletesség. Isten nem azért teremt, hogy rajta kívül álló külső javak birtokába jusson. Isten azért teremt, mert szereti önmaga tökéletességét, s ebből az önmaga iránti szeretetből árasztja ki jóságát. Mikor Isten teremt, akkor ad, saját tökéletességét sugároztatja ki, de maga ezáltal nem gazdagodik, mert mindene megvan. A teremtés Isten részéről választott mód, szinte eszköz, amellyel Isten eléri azt, hogy a tökéletesség kiáradó forrása légyen. Mindezekből következik, hogy a teremtett világ célja nem lehet más, mint ez Istentől kiárasztott jóság, azaz tökéletesség birtokbavétele, e tökéletességben való részesedés s ezáltal az isteni tökéletesség megnyilvánítása. A teremtett világ a kapott tökéletesség révén lesz tükrözője, hirdetője Isten tökéletességének. A teremtménynek tehát elérendő célja van. A teremtett világban megnyilvánuló tökéletesség: Istennek kiárasztott tökéletessége; a teremtmény részéről pedig: kapott tökéletesség. A teremtés által Isten valóban a jóság forrása lesz, de szoros értelemben nem jut semminek birtokába; a teremtmény azonban valóban kap, birtokba vesz. Isten tökéletessége birtoklásának más és más a módja az eszes teremtményekben, s más az értelmi világból kizárt teremtményekben. Ez utóbbiak, mint szükségszerűségnek alávetett megvalósulások, öntudatlanul tükrözik a nagy Alkotónak kezevonásait, művészetét. A bennük megragyogó szépség, harmónia-öntudatlan hirdetője Isten tökéletességének. Magasabb fokú tökéletesség jelentkezik az emberben, az ember szellemi tulajdonaiban, illetve azok működésében. E szellemi képességek birtokában az ember közelebb áll Istenhez; minél tökéletesebb a mű, annál jobban dicséri mesterét. Az Istenhez való hasonulás is nagyobb benne, mint más teremtménynél. Abban a nagy, célirányította rendben, amelybe Isten tervszerű, örök akarata a teremtett világot beállította, az emberi élet magasabb létrendet jelent. Az ember szellemi tulajdonaival új világot nyit meg: a szellemi megismerés és akarat birodalmát. Megismerheti Teremtőjét, Teremtőjétől kapott célját, s e megismert cél felé szabadon törhet, illetőleg törnie kell. Az Istentől meghatározott rendnek, s ebben Isten akaratának teljesítésével tökéletesebb módon hasonulhat, hozzá, Isten akaratának benne való megvalósulása nem más, mint tökéletesedés, részesedés Isten tökéletességében új világ, a szellemi világ rendje szerint. Az ember szabadakarati tevékenységével az Istentől kitűzött cél szolgálatába állíthatja testi-lelki képességeit, és midőn ezt teszi, az Istentől megalapozott erkölcsi világrendet szolgálja. Isten azonban természetfölötti birtoklását, „színről színre látását” tűzte ki az ember céljául. E cél elérésére természetfölötti képességekkel és eszközökkel látta el. E természetfölötti kegyelmi javak révén egészen közeljutunk Istenhez, s még tökéletesebb fokban hasonulunk hozzá. A megszentelő kegyelem a természetfölötti életbe emel bennünket. Az ember természetfölötti módon megismerheti Istent, követheti akaratát, s ezáltal a természetes erkölcsi rendből átlép a természetfölötti erkölcsi rendbe, amelynek teljesítésével a legbensőbben hasonulhat Istenhez, s ezért Isten jóságának és tökéletességének a földön a legnagyobb fokban birtokosa, hordozója s egyúttal tükrözője lehet. Istennek az emberben megjelenő tökéletessége a legteljesebb mértékben Krisztus Urunk életében ragyog fel előttünk. Az embert környező nagy mindenség szépsége, pompája, nagyszerűsége is gyönyörű megnyilvánulása Isten tökéletességének: öntudatlan fenséges himnusz. Az ember azonban felismerve a mindenség Alkotóját s a világban Isten tökéletességét, hangot adhat mindennek a tökéletességnek, s hódoló tisztelettel hajlik meg Isten előtt. Az előbbi Istennek néma öntudatlan dicséreté; az emberben: tudatosan meg nyilvánuló dicsőítése, dicsősége Istennek. Így tehát mondhatjuk, hogy a teremtett világ célja Isten megdicsőítése, dicsősége. E dicsőítés azonos Isten tökéletességének magasztaló megnyilvánulásával, mert a dicsőség nem más, mint a tökéletességnek dicsérettel párosult elismerése, ez pedig egyenlő a tökéletesség magasztaló megnyilvánulásával. (Laus perfectionis non vulgaris: clara cum laude notitia). Ezért mondhatjuk rövid foglalatban, hogy a világ és az ember célja: Isten dicsősége. Az embert körülvevő öntudatlan világ dicsősége Istennek, mért arányaiban, változatosságában, célszerűségében Isten kezemunkája tükröződik, az isteni tökéletesség néma dicsérete szól. Az ésszel megáldott ember, aki szellemi tulajdonaiban részese Isten nagyobb tökéletességének, Istennek a teremtett világban megnyilvánuló tökéletességét felismerheti, megcsodálhatja és tőle való függésében hódolatát kötelességszerűen, de szabadon kinyilváníthatja, Istent szeretheti, mégpedig nemcsak itt a földön, hanem a másvilágon is: Midőn az ember minden Istentől kapott tökéletességével a legnagyobb fokban hirdeti; dicsőíti Istenét, vagyis midőn értelmével, akaratával, kegyelmével teljesen hozzásimul, maga is eléri tökéletességének s így boldogságának legnagyobb fokát. Ez a boldogság a földön túl Isten színről színre való látásában és szeretetében éri el tetőfokát, amidőn az értelem és akarat teljesen kielégül s tökéletesen boldog lesz. így Istennek az emberben való megdicsőítése egyúttal az embernek örök boldogsága. Isten jósága dicsőül meg, s az ember lesz boldog. E kettő egybe esik, de az első, Isten dicsősége a magasabbrendű cél, az ember boldogsága másodlagos, de az előbbivel egybeeső. Helytelen tehát Hermes és Günther állítása, amely szerint a teremtés tárgyi végcélja az ember boldogsága. E tétel világosságánál minden egyéb világcélkitűzés vagy helytelen, vagy legalább is nem teljes. E dogma kifejtése élénk világot vet a katekizmus első kérdésének szabatosságára: Mi végett vagyunk a földön? Azért vagyunk a földön, hogy Istent megismerjük, szeressük, neki szolgáljunk és ezáltal Udvözüljünk. Rövid összefoglalásban: Isten végső tárgyi célja (finis qui) a teremtésben: saját maga kiárasztandó, közlendő tökéletessége (bonitas divina communicanda); ez pedig tökéletességének gazdagsága, önmagában hordott benső dicsősége (gloria Dei interna fundamentalis et formalis). A teremtmény részéről tekintve, a végső tárgyi cél (finis qui creaturae): Istennek birtokba veendő tökéletessége (bonitas divina participanda), amely tehát azonos az előbbivel, azaz Isten benső dicsőségével. A teremtett világ - e cél elérésében - Isten részéről: Istennek kiárasztott tökéletessége (bonitas divina communicata); a teremtett világ részéről: Istennek birtokbavett tökéletessége (bonitas divina participata). Ezáltal Isten külső dicsősége árad szét vagyis nem más ez, mint Istennek a teremtett világba kivetített tökéletességének öntudatlan, vagy az ember részéről tudatosan magasztaló megnyilvánulása, dicsőítése. (Gloria Dei externa obi. et form.) Maga a teremtés Isten részéről mintegy eszköz (finis quo Dei creantis), amely által tökéletességének kiáradó forrása lesz (quasi possessio); a teremtmény részéről igazi birtokbajutás (finis quo creaturae, possessio proprie dicta), mert amije eddig nem volt (léte, tökéletessége), annak birtokába jut. Tehát az egész világ tulajdonképpen Isten dicsőségét szolgálja (finis qui), de ezáltal Isten semmit sem kap, mert minden megnyilvánuló dicséret és dicsőség csak halvány kisugárzása mindannak, ami végtelenül tökéletes fokban már megvan a Szent-háromság örök életében. De azáltal, hogy az ember Isten tökéletességét hordozva Őt dicséri, magasztalja, az ember lesz a teremtés haszonélvezője (subiectum utilitatis). Midőn a teremtő Isten céljáról beszélünk, a célt megfelelően kell értenünk. A cél mindig valami elérendő dolog, ami még nincs birtokunkban, aminek elérése végett teszünk valamit. Istennél nem' beszélhetünk ilyen célról, mert Isten semmi olyat nem kívánhat, amije nincsen, mert benne minden tökéletesség végtelen fokban megvan. Ezért Isten tevé-kenységében nem beszélhetünk szoros értelemben vett célról, azaz célokról. Isten tevékenységének csak alapja (ratio) lehet, nem céloka. Ha Isten céljáról beszélünk, melyet tevékenységében szem előtt tart, a célt csak e tágabb értelemben alkalmazhatjuk. E fejtegetésekhez 1. leginkább: J. Stufler, Die Lehre des hl. Thomas von Aquin über den Endzweck des Schöpfers mit der Schöpfung. Zeit schrift f. kath. Theologie 41. (1917) 656. köv.; Schütz A., Dogmatika I. 471^1.; L. Lerchen Inst, theologiae dogmaticae II. 355-64.
