Szittyakürt, 2001 (40. évfolyam, 1-6. szám)

2001-03-01 / 2. szám

2001. március-április «ItTVAKÖfcT 3. oldal NtEMZinri] «GifÄSZIMAtP Minden nemzet életében, így nemze­tünk életében is vannak örömmel tele évfor­dulók, mint 1456, a Nándorfehérvári diadal, 1686, Buda visszafoglalása 15o év után a törököktől, 1848. március 15, az 1938 és 41 közötti területgyarapodások, vagy 1956 október 23, és vannak szomorú, a nemzet életét tragikus befolyásoló gyásznapok. Ebben az írásomban nemzetünk gyász­napjaival foglalkozom és azt próbálom meg elemezni, hogy sok történelmi gyásznapunk közül melyik volt az, amelyik legnagyobb veszteséget jelentette nemzetünknek? Mert sajnos 1100 éves Kárpát-medencei történel­münkben több volt a szomorú, gyászos esemény, mint az örömteli évforduló. Azonban nemzetünk élniakarása, állam­­férfiaink és nemzetünk egyszerű fiainak bölcsessége, szorgalma, bátorsága, tehet­sége előbb-utóbb mindig kiemelte az orszá­got abból a szakadékból, melybe a törté­nelem taszította. 1241—42 ben a tatárjárás pusztításai szinte végromlásba döntötték az országot. A 2 milliós lakosság közel fele elpusztult vagy rabságba hurcolták. Településeink elpusztítva, felégetve, annak a néhány várnak a kivételével, melyet a nyílt mezőn folytatott harchoz szokott lovas-nomád csapatok nem tudtak megostromolni. A király, IV. Béla is csak nagy nehezen tudott megmenekülni. De amikor visszatért, alig két évtized alatt újjáépült az ország. Várak, városok épültek, iparosokat, telepeseket hívott be külföldről és utódai már nyomát sem érezték a tatárdúlásnak. Nem véletlenül tanultuk úgy a történetemben, hogy IV. Béla volt a második honalapító. Hasonló szomorú dátuma volt történel­münknek 1526 a Mohácsi vész, ahol az ország nemességének színe-virága, a királlyal együtt életét vesztette. Nemzetünk mégsem pusztult el! Az önálló Erdély euró­pai szinten őrizte meg a magyar független­séget, az ország középső része pedig 15o éven át védte nem csak saját, de Európa szabadságát. E 15o éves folyamatos hősi és elszánt küzdelem során méltán vívta ki népűnk a „katonanemzet” megtisztelő címet, ami azóta is így él a kultúrnemzetek tagjainak tudatában. Természetesen ehhez hozzájárult az is, hogy szabadságharcaink során, az I. és II. Világháború alatt, vala­mint 1956-ban a bátorságnak, hősiességnek olyan példáival szolgáltunk, mint egy nemzet sem. 1849. október 6. A 13 Aradi vértanú kivégzésének napja, dicsőséges forradal­munk és szabadságharcunk bukásának szomorú záróakkordja. De ne felejtsük el, hogy 18 évvel a szomorú esemény után a Habsburg-ház kénytelen volt egyenrangú félként kiegyezni a magyarokkal és ezt olyan fél évszázados fellendülés követte, ami Magyarországot Európa élvonalába emelte, nem egy téren megelőzve a legfej­lettebb Nyugat-Európai államokat is. 1920. június 4. A legszomorúbb gyász­napunk egyike. Az elvesztett I. Világháború után a Párizs melletti Trianon-palotában íratták alá azt az embertelen békének nevezett diktátumot, ami az ezer éves Magyarországot, ami a Világon egyedülálló földrajzi, természeti, gazdasági és politikai egysége volt, életképtelen államokra darabolta föl. Magyarország területének 2/3 részét elrabolták és szétosztották az un. Kis-Antant államok között, melyek közül Csehszlovákia és Jugoszlávia azóta darab­jaira hullott szét, Románia és Ukrajna is ezer külső és belső problémával küszködik. A magyar népesség 1/3-a idegen megszállás alá került, de minden erőszakos és alattomos beolvasztási kísérlet ellenére 8o év elteltével is őrzi magyarságát és reménykedve tekint az „anyaországra”, ami a trianoni tragédia után 10 évvel már felzárkózott a Ny-Európai országokhoz. A mezőgazdaság, ipar, pénzügy, gazdaság területén és nem utolsó sorban a tudomány, a művészet, a sport terén olyan ered­ményeket értünk el, ami a lakosság szá­marányához viszonyítva a Világ élvonalába emelte nemzetünket. A II. Világháború elvesztése és annak következményei olyan csapást jelentettek nemzetünkre, amit azóta sem tudott kihe­verni. Mint az előzőekben láttuk, az ország a legsúlyosabb csapásoktól sem omlott össze, bármilyen gyászos következmé­nyekkel járt. Minden alkalommal, mint a tűzben elhamvadt, de poraiból újjáéledő phőnix-madár emelkedett fel és küzdötte föl magát viszonylag rövid idő alatt a tragédiát megelőző színvonalra. 1945. április 4. Az a gyásznap, amit még félévszázad elteltével sem követett fel­­emelkedés. Ez az a dátum, melyet - a szemérmetlen hazugság példájaként - „Hazánk legnagyobb nemzeti ünnepeként” volt kötelező ünnepelni. Ezen a napon min­den évben hatalmas katonai díszszemlével üdvözölték a „Felszabadulást” (de kik?) Ezen a napon osztatták ki a különböző jutalmakat, a Kossuth-díjtól a katonai előléptetéseken át a legutolsó „élmunkás jelvényig”. Az óvodáktól az egyetemekig ünnepeltették ezt a napot a fiatalsággal, ami tanítási és munkaszüneti nap volt, ugyanekkor a március 15-ét munkanappá minősítették. Nézzük ezután, hogy mit hozott né­pünknek 1945 április 4-e ? Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy maga a dátum is hazug! Ugyanis a szovjet katonai vezetők Sztálintól való félelmük­ben azt jelentették, hogy Magyarország egész területét április 4-én foglalták el, holott ezután még napokig folyt a harc Magyarország területén és a Szent-László hadosztály utolsó egységei, csak április 12- én hagyták el az országot. Tehát egy hazug dátumot, az ország egész területének az elfoglalását kellett 50 évig „felszabadítás”­­ként ünnepelni! Szégyen, hogy még vannak olyan gyászmagyarok, akik 2001-ben is „felszabadítást” ünnepelnek! ( De kik? ) Most nem elemzem, hogy mit jelentett a „felszabadítási küzdelem.” Nem említem a lakosság kifosztását, kirablását, a meg­gyalázott asszonyok, lányok százezreit, a rabságba hurcolt férfiakat, a hadifogolynak összeszedett civileket, stb. De lássuk, mi történt az április 4-t követő békeévekben? Először azt a méreteiben és kegyetlen­ségében hihetetlen bosszúhadjáratot kell említeni, amit a Szovjetunióból visszatért kommunisták és a német lágerekből haza­tért zsidók folytattak mindenki ellen, akik nem tagadták meg a katonai esküt és a németek oldalán végigharcolták a II. Világháborút. Ezrével, ha nem tízezrével vonták felelőségre az un. „háborús bűnösöket.” Közülük százakat végeztek ki és kapartak el jeltelen gödrökbe (és még ma is ott vannak, miközben a hazaárulók, az idegen hatalmat kiszolgáló kollaboránsok a Nemzeti Panteon díszsírhelyein nyugszanak.) Itt kell megjegyezni, hogy a 10 milliós Magyarországon több un. háborús bűnöst ítéltek el, mint Német­országban, Japánban és Olaszországban együttvéve. Az esztelen bosszúhadjárat után megkezdődött az előző rendszer politikai és gazdasági vezető gárdájának módszeres fel­számolása. Miután a középosztályt szétverték, megkezdődött a munkásság és parasztság egységének megosztása, öntu­datának, önérzetének aláásása. Ehhez szük­ség volt ezen osztályok pártjainak szét­verésére és mindenekelőtt az egyházak befolyásának megszüntetésére, magyarán, az egyházak üldözésére. A totális bolsevista diktatúra bevezetése után, az emberek tudatának megváltoz­tatása lett a legfőbb cél. A közoktatásból, de még a könyvtárakból is kiiktatták mindazt az irodalmat, ismeretanyagot,ami a polgári normákra, az igazi demokráciára emlé­keztetett. Helyette a „szocialista demokrá­cia, a szocialista iparosítás, a szocialista mezőgazdaság, a szocialista kultúra, a szo­cialista embertípus” lett a példakép. A távolban elérendő célt a „fejlett szocializ­mus” és „ kommunizmus” - soha el nem érhető álomképét - lebegtették az elbutított emberek előtt. Aki kételkedni mert a szocializmus vívmányaiban, az szembetalálta magát a „párt öklével” az ÁVH-val. A börtönök zsú­folásig megteltek. Egy 2 személyes zárkába 8-10 embert is összepréseltek. Az internáló táborok is megteltek. A rabmunkahelyeken százezreket dolgoztattak és építették az un. szocialista városokat mint Sztálinváros, Komló, Leninváros, Kazincbarcika, - hogy csak a legismertebbeket említsem. - Volt olyan év, hogy a 10 milliós Magyarorszá­gon 500.000 ember ellen indult bün­tetőeljárás, hogy minél több rabszolga munkaerőt tudjanak begyűjteni. Az egész ország egy nagy börtönné változott, ahon­nan drótakadály és aknamező tette lehetet­lenné a menekülést. Ebben a rettegés biro­dalmában az emberek millióinak a nyomor és rettegés jutott osztályrészül, csak néhány tízezer kádernek, párt, politikai, és gazdasá­gi vezetőnek volt kiemelkedő életszínvo­nala. Ezt az állapotot őrizte a magyarorszá­gi elnyomó szervek mellett a Szovjet Hadsereg „ideiglenesen hazánkban tartóz­kodó” Különleges Hadteste is. Ezt a megalázó helyzetet próbálta meg lerázni magáról 1956-ban a nemzet. Azonban a kíméletlen szovjet bolsevista terror vérbetiporta nagyszerű forradal­munkat, mely bukása ellenére is dicső­séggel vonult be nem csak a magyar, de a világtörténelembe is. A forradalom lev­erését a hazaáruló kollaboránsok 1945-höz hasonló esztelen megtorlása követte. Közel 500 kivégzés, 22.000 bebörtönzés,ló.000 internálás és 200.000 hazájából elmenekült ember érzékelteti a borzalmakat Ezt a ter­rort 35 éves „agymosás” követte, ami arra volt hivatva, hogy a nemzet tudatából kiirt­sák mindenekelőtt a hazafias, nemzeti érzést. Az ifjúság lelkét az internacionaliz­mussal, majd az azt felváltó kozmopolitiz­­mussal, az Istent, hazát, becsületet, áldozatvállalást, hősiességet elvető ideo­lógiával butították. A dolgozókat a „gulyáskommunizmus” mákonyával altat­ták el. Az állam nyakán élősködők, a kapun belüli munkanélküliek százezrei, a lézen­gés, az üzemi szarkák élősködése jelle­mezte a kort. Az egyéni harácsolás, a „kaparj kurta, neked is jut” gondolkodás vált általánossá. A munkaerkölcs a mély­pontra zuhant. A hétvégi telkek, a Trabantok, (amire évekig kellett várni) a piros útlevél jellemezték az életszínvonalat, amit a szocialista láger legvidámabb barakkjaként jellemeztek egyesek. Arra azonban senki nem gondolt, hogy ennek, sok milliárd dollár kölcsön felvétele volt az ára, amit azóta is nyög az ország. Amikor az un. rendszerváltás után lehetőség nyílt a Ny-i világ megismerésére, döbbentek meg az emberek, hogy milyen mérhetetlen különbség van a két világ között. A félévszázados kommunista uralom olyan elmaradottságot ered­ményezett, amit nehéz jellemezni. Technikai téren a Trabant-Zsiguli ill. az Opel-Mercedes a szemléletes párhuzam. A fizetések, nyugdíjak, 8-10-szeresen halad­ták meg az itthoni szintet. Az emberek nyi­tottsága, bátorsága, egyenessége, szöges ellentétben állt az un. „szocialista embertí­pus” kiszolgáltatottságával, ebből követ­kező félelmével, az önálló gondolkodás, a kezdeményezés hiányával. A népgazdaság technikai elmaradottsá­ga, a mérhetetlen adóság felhalmozása, a korrupció elhatalmasodása mellett, talán a lelkekben okozott kár volta legnagyobb, aminek helyrehozatala sokkal nehezebb lesz, mint bármi más.Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a lélekmérgezés még a rendszerváltás után is folytatódik, hiszen a régi rend káderei, ill. azok utódai még 10 év után is szilárdan tartják pozí­cióikat, ami különösen a közoktatásban és a tömegtájékoztatásban érezteti káros hatását. Miután sorra vettük nemzetünket ért sorscsapásokat, azt kellett tapasztalnunk, hogy minden tragédia után 10-20 évvel nagyjából elértük a tragédia előtti állapo­tokat. 1945 április 4. után azonban még 50 év elteltével sem értük el megközelítőleg sem azt a szintet, mint azok az államok, melyek nem ismerték meg a felszabadítás és kommunizmus áldásait. Ausztria és Magyarország 1945 előtt hozzávetőleg azonos szinten állt. 50 év elteltével a különbséget nehéz volt számokkal kife­jezni, de mindenki meggyőződhet, aki nyi­tott szemmel járja a világot. A cáfolhatatlan tények ismeretében bátran kijelenthetjük, hogy történelmünk legszomorúbb gyásznapja 1945. április 4. Amit az egyszerű emberek úgy jellemeztek, hogy három dúlás volt Magyarországon, a tatárdúlás, a törökdúlás és a felszabadúlás. Ennek a harmadik dúlásnak a következ­ményeit minden értelmes ember látja, és ezt kell tudatosítani mindenkivel, aki még nem gyógyult ki a kommunista, kozmopolita áfi­­umból. A kormány legyen tudatában április 4. tragédiájának, és ahogy az előző évtizedek­ben, október 6-án gyászlobogó került min­den ház homlokzatára, úgy hozzon ren­deletet, hogy a „felszabadításnak” csúfolt bolsevista megszállás kezdetét, hivatalosan is nemzeti gyásznappá nyilvánítsa. Ezzel tartozunk nem csak a megalázott, elnyo­mott nemzetnek, hanem azoknak a százezreknek az emlékének is, akik a kom­munizmus évtizedeinek lettek áldozatai. Szalay Róbert Felhívjuk magyar testvéreink figyelmét Dömötör Tibor szabadságharcos püspökünk emlékművének 2001. május 27-én a Fairlawni temetőben történő FELAVATÁSÁRA és az azt követő ünnepi ebédre A gyászoló család szeretettel hív és vár mindenkit! (Érdeklődés: 330-666-9777 telefonon)--

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom