Szittyakürt, 1999 (38. évfolyam, 1-12. szám)
1999-04-01 / 4. szám
A HUNGÁRIA SZABADSAGHARCOS MOZGALOM LAPJA 1956. OKTÓBER 23. XXXVIII. ÉVFOLYAM 4. SZÁM - 1999. ÁPRILIS Major Tibor Az iíj békerendezés idejére A trianoni békediktátummal megteremtett Délszlávia területben több, mint háromszorosa lett az első világháború előtti önmagának. Nyolcszor akkorára nőtt, mint a 19. század elején török vazallus-államként újra életre kelt Szerbia volt és kiterjedése túlhaladt a szerb történelem fénykorának, nagy Dusán birodalmának, három tengert érintő határait. A szerb annexio a wilsoni önrendelkezési jog semmibevételével 1,853.000 nemszerbet szakított el a magyar állam azon kerek számban 21.000 négyzetkilométer területével, amelyen csak 420.000 szerb élt, tehát a kisebbséghez majdnem ötször annyi mást csatoltak. A magyarság délfelé való terjeszkedésének határa középkorban lényegesen messzebbre nyúlt, mint korunk trianoni békediktátumának idején. Délvidék népihatárát a későbbi századokban lezajlott nagy népmozgalmak, főleg a török hódoltság idején történt vándorlások és a török kiverése után végrehajtott tervszerű "telepítések alakították ki. A magyar népiség történet - főleg Kniezsa István kutatásai - azt mutatják, hogy a U. század folyamán a magyarság etnikai határa délen nemcsak a Dunát érte el, hanem ezen jóval túlterjedt, és a Szerémség északi részén magyar többségű magyar-szláv vegyes lakosság élt. A Szerémség déli részében pedig a magyarok és a szlávok kb. egyforma arányszámban laktak egymás mellett. A bevándorlások és telepítések következtében először a Szerémség szerbesedett el és a harcokban kipusztult magyarság emléke már csak a megmaradt helynevekben élt tovább. Erősen megváltozott a keletre fekvő régi magyar megyék, Bács, Temes, Arad, Zaránd népi jellege is. A Tiszától keletre, a Béga és Temes folyóktól délre a Dunáig terjedő területen, a későbbi Bánságban, hasonlóak voltak a népi viszonyok. A Béga és Temes folyók környéke, amennyiben lakható, volt színmagyar lakosság népesítette be, a folyók torkolatvidékén ugyancsak színmagyar, de ritkább telepek voltak. Bács-Bodrog vármegye a török világ előtt színmagyar terület volt. Az 1522. évi tizedlajstrom Bács vármegye összeírásában 2000 családnevet említ, 3 szláv kivételével valamennyi magyar 1597-ben a színtiszta Bács-Bodrog vármegyében már 35 rác község volt. A török kiűzése után annyira néptelen és puszta volt az egész vidék, hogy a vármegye az 1699-ben tartott első összeírás alkalmával mindössze 47 apró helységet számlált. Voltak vidékek, amelyeket 200 évvel Mohács után még mindig nem érintett ekevas... Először a kun viszályok idején száguldott itt végig a nagyétkű láng a vetéseken, majd a tatárok tűzcsóvái pusztították el a magasodó emberi hajlékokat... A nemzet ősereje azonban kiforrta ezeket a sebeket, Mátyás alatt 12 vár, 28 város és 529 helység volt, az oklevelek tanúsága szerint, ezen a tájon. Ámde jött a török következett a kuruc korszak, majd mozgolódni kezdtek a rácok és rémes temetővé vált Délvidék földje. A jövevény szerbek lassanként a bécsi udvar eszközeivé váltak és nem egyszer fegyverrel fordultak a magyarok ellen. így történt ez a Ü. Rákóczi Ferenc szabadságharca idején is. Az egykori jelentések szörnyűségeket beszélnek a kurucok ellen folytatott háborúkban a szerbek részvételéről. Még maguk a császári tábornokok is csak borzalommal tudták emlegetni a rabló és gyilkos rácok kegyetlenségeit. A Habsburgok az állandóan fegyverben álló szerb határőröket nemcsak a háborúkban alkalmazták a magyarság ellen, hanem békében is a súlyos adóterhek behajtásánál. A szerbek jelentősége mindig megnövekedett az udvar szemében, amikor a magyarság és a dinasztia szembekerült egymással. A 18. század első évtizedeiben, amikor Szerbia egy része újra osztrák kormányzás alá került, a bécsi udvar már nem is gondolt a magyarországi szerbek visszatelepítésére, annyira alkalmas eszköz-nek kínálkoztak a magyarság ellen, azzal a célzattal, hogy a számbelileg megfogyatkozott magyarságot az idegen népek egész seregének betelepítésével még jobban meggyengítsék és kisebbségbe juttassák az őshonos magyarságot. Az a történelmi tény, hogy az ipeki pátriárka szerbjeit I. Lipót 1699-ben a magyar rendek megkérdezése nélkül egyedül az összbirodalom érdekeit tartva szem előtt engedte be az ország területére, azt a tudatot ébresztette bennük, hogy új lakhelyükön, az akkortájt fél Európát uraló Habsburg dinasztiának, nem pedig a széttagolt s a bécsi birodalmi politika szorítása alatt agonizáló magyar államnak váltak lekötelezettjeivé. Valahányszor a központosításra törekvő dinasztia és a függetlenségét védelmező magyar nemzet között ellentétek merültek fel a szerbek erős dinasztiahű magatartást tanúsítottak. így történt ez az 1848/49-es Szabadságharc alatt is. „A ráczok már 1848. májusában megkezdették a magyarok gyilkolását s az egész forradalom alatt tartott e munka. Segítettek ebben nekik a Szerbiából átjött „testvérek”, azaz idegen állambeli rablók, kikkel az osztrák kormány a magyar állampolgárok irtására szövetséget kötött. A világtörténelemben páratlan eset - közli megdöbbentő tényként Kacziány Géza: Magyar Vértanuk című történelmi művében, - amit V. Ferdinánd kormánya a szerbekkel kötött szövetséggel produkált: békés, csendes és nyugodt alattvalóira behoz idegen országbeü zsiványokat, hogy azokkal gyilkoltassa le saját polgárait. A rablókat császári tisztek vezették, amint azt vilovai Vitéz János 1863-ban Zimonyban szerb nyelven kiadott művében leírja. E mű szerzője maga is császári tiszt volt és művében bizonyítgatja, hogy a magyarok ellen folytatott irtó háborút ők, a császári tisztek támogatták, mint Bécsből gr. Latour Baillet hadügyminiszter által kirendelt vezetők.” A legszörnyűbb sors valamennyi bácskai város közül Zentának jutott. Egyetlen nap alatt 1849. február 2-án 400 magyart fejeztek le a szerb gyilkosok. „Gyertyaszentelő napját fertőztetve meg e gyilkolással. A fejeket zsákokba rakták s a szentháromság szobor elé hurcolván, piramisokat emeltek köréje emberfejekből. A rémes jeleneteknek itt véghossza nem volt: boldog volt az az áldozat, kit egyszerre öltek meg s nem a legszömyebb kínzások között. Volt akit ajtóra szögeztek fel, s mint az Üdvözítőt így megfeszítve gyilkoltak meg. Gyermekeket a legszömyebb módon csonkították meg, a nők előbb állati vágyak kielégítésére szolgáltak, majd egy részüket lábuknál fogva akasztották föl, különösen a templom előtti három eperfa ágaira s alájuk nádkévéből tüzet raktak és úgy égették meg elevenen, férfit és nőt, aggot és gyermeket. A kínzásokban a szerb és rácz nők és gyermekek épp úgy resztvettek, mint férjeik és apjaik, a rabolt holmikon egyaránt osztoztak. Ha az első nap gyilkolásával beértek volna, még olcsón menekült volna Zenta városa, azonban a gyilkolódás itt hetekig tartott. A lakásokat, padlásokat, pincéket, rejtekeket felkutatták s ahol csak találtak magyart, legyilkolták. Esténként a szentháromság-szobor előtt jelentek meg a gyilkosok zsákjaikkal, melyekben a meggyilkoltak feje volt. A fejeket kiborították a zsákból, megszámlálták s a gyilkosok aszerint kapták fizetésüket. A fejekkel aztán a szobrot körülrakták és mécseseket raktak közéjük és rájuk. Körülbelül 2000-re tehető a Zentán lemészárolt magyarok száma. PROHÁSZKA OTTOKÁR A FELTÁMADÁS DICSŐSÉGE Krisztus feltámadt. Sötét, fergeteges, borzalmas, kegyetlen éj után felkelt ragyogó napja. Kiszenvedett teste megdicsőült, mennyei szépség ömlik el rajta, szemeiből boldogság sugárzik. Testét baj, sérülés nem érheti, kard, fegyver nem sértheti. A tövis, ha érhetné szent fejét, rózsává kivirágoznék, sebei mint drágakövek tündöklenek. Krisztus szava kiállhatatlan volt azoknak, kiknek a jó élet Isten és törvény nélkül tetszett. A nagyok, hatalmasok pedig féltették tőle földi érdekeiket. Krisztus épp ezért vajmi elhagyottan állt, a világot ellenségének mondja. S világ alatt ért minden hatalmat, mely Istennel ellenkezik, a királyok, és főurak hatalmát, mely nem akar hódolni Istennek, a hadsereg fegyverét, a gazdagok pénzét, a zsidók konokságát, árulkodását, irigységét, gyűlöletét. Mindez Krisztus ellen sorakozott. S élükön ott áll Krisztus ellenségeinek feje, maga az ördög, s az egész pokol, az a tengernyi gonoszság, mely megsemmisítene mindent, Üldözőbe fogta Krisztust ez, a rettenetes hadsereg. Jöjjetek, gyalázzuk, rágalmazzuk, kínozzuk, marjuk ki a világból! S úgy is tettek! De Krisztus feltámadt, s mint a pelyva a viharban, szétporzik minden ellensége. Azt gondolták: megtörték. De Krisztus legyőzte a halált is. Legyőzte a törvényszéket, mely halálra ítélte. A lándzsát, mely szívébe fúródott, a katonákat, kik sírját őrizték, a lepecsételt kősziklát, mely sírját zárta, az ördögöt, ki őt zsákmányának tekintette, a poklot, melyből a pátriarchák lelkeit kiragadta. Mindent, mindent! Az ő sírja dicsőséges lészen.
