Szittyakürt, 1997 (36. évfolyam, 2-5. szám)
1997-09-01 / 5. szám
1997. szeptember—október «ITTUAKÖfcT 3. oldal Mint oldott kéve...” Fájdalmas nekrológ BOSNYÁK IMRE emlékére 1 Nem harangoztak Budapesten... aminek Nyírjesig is el kellett volna hangoznia, az Isten hátamögé. oda ahova elvonultam a kaméleonvilág esztelen Bábeléből. A nógrádi üdülőtelepre, ahol még egy kenyeres bolt sincs és naponta kétszer — reggel és estefelé jár ki a balassagyarmati helyi járat. Ha tudtam volna... ha tenne templom, harangláb vagy egy lélekharang — én harangoztam volna. Akkor... ott nem értettem, hogy mi okozza az állandó nyugtalanságot. Miért érzek minden szívdobogást lélekharang kongatásnak. Nem tudtam akkor még nem, hogy Te öreg barátom Bosnyák Imre, már levetkőzve a földi gyarlóság minden szennyesét, meztelenül állsz az Úr ítélőszéke előtt. Nem hozott gyászkeretes hírt a judeokapitalista, kozmopolita sajtó. Nem közölte a nagy temetés időpontját és mint eszétvesztett néma gyerek hallgatott a televízió is. Az ördög cinkosai elfelejtették bejelenteni, hogy augusztus 1-e óta ismét eggyel kevesebben vagyunk és szegényebb lett a N ATO-hullámhosszra állított új-gyarmati Magyarország. Nem szüntette meg az adást requimre váltva — sem a Kossuth-, sem a Petőfi-adó. Nem jutott neked egy pár eldugott apróbetűs sor sem, hiszen Te nem a holocaust áldozata lettél! Túlélted a világ ördögének gulágos rémuralmát, politikai testvéreid idegen bosszúra épített felakasztatását. a Wallenberg-imádat emberpróbáló éveit, és amikor eljutottunk a 98-as valódi rendszerváltás kapujába, akkor ütötte ki kegyetlen sorsod a holnap emberét formáló kalapácsot a kezedből. Még a magyar szívekhez közelálló Vasárnapi Újság is hétköznapi műsort sugárzott, mint aki titokban a nemzetrontás szobrát segíti építeni a vörös sivatagban. Titokban tartották, nem közölték senkivel, hogy a holnapunkat is féltő, az örök tiltakozás nagy magyarja 84 éves korában, a fáradhatatlan hazaszeretet egyik öreg apostola, félig belefásulva a nemzeti fájdalom kilátástalannak látszó keserves harcában, búcsú nélkül hagyott itt bennünket. Amikor megtudtuk a szomorú hírt, elsiratta a Dél-Dunántúl Somogyországa, ahol 1914-ben „Bosnyáknak” szülte egy magyar anya, de hungarista maradt élete végéig. Aki a „Magyar Feltámadás” kimeríthetetlen áldozatvállalásával folytatta megrendíthetetlen célirányos harcát. Hazaérve nógrádi nyaralásombál, a Magyar Közírók találkozóján került kezembe a megfellebbezhetetlen „ítélet”. Az amit megnyugvás nélkül kénytelenek voltunk tudomásul venni: Imre bácsi a mérhetetlen nemzetféltés bátor nagy magyar harcosa örökre itthagy ott bennünket. Nem túl sokan kísérték el utolsó az útjára — kívánsága szerint a meggyilkolt magyarjainak, a 298-as parcella székely kapujától. A „mostoha testvéreknek” úgy látszik messze volt a hely, ahol a Szent Korona Társaság tagjai álltak díszőrséget a fájdalmasbarnára pácolt koporsó mellett. Ott, ahol az Isten és embert nemzeti hűséggel szolgáló, börtön viselt kortárs Pater Faddy Ottmár atya vett búcsút a katolikus vallás szertartása szerint felejthetetlen halottunktól. A nemzeti ellenállás tántoríthatatlan hitű hősétől, a nemzeti félárbócra eresztett lyukas zászlója előtt hangosan hirdette a koporsóba zárt test örökségül hagyott üzenetét: A feltámadást jelentő nemzeti összefogás megteremtéséhez nem az ellenzék pártos marakodása és a testvérárulás útja vezet, hanem a tegnapból merített erő egyakaratú, legyőzhetetlen hitvallása a hungarizmus! Ezt hitte, hirdette és valósággá élte örök numerus claususának legyőzhetetlen szellemében. Meggyőződéssel vallotta. mert tudta, hogy nem a paktumjóskás filoszemitizmus, sem a trónjukat vesztett királyok öncélú tézisei lesznek a nemzet megmentői a vörös pokol tornácán. Ez volt élete legyőzhetetlen politikai hitvallása, amit 17 éves börtönútjának embertelen megpróbáltatásai sem tudtak a gulágok emberirtó kegyetlenségének világában sem megváltoztatni. Ez a nemzeti öntudat kísérte megaláztatásokkal és mellőzöttséggel telített életútját a címeres nemzeti zászlóval letakart koporsójáig. Amit akkor is vallott, amikora börtönfalnak is „füle” volt. Hirdette sorstársai között, amit nem volt tanácsos hangosan kimondani. Hirdette attól kezdve, mióta a „népbíróságok"Tarnopolból ideszédelgett hatalombitorlói, a faji gyűlölet, bosszút lihegő hangján küldték bitófára a politikai tisztesség, a becsület és az elvhűség hazaárulással vádolt magyar mártírjait! Kemény magyarsággal vállalta és vallotta hungarista voltát — a sírig! Hosszú kort ért - ha nem is szépet! -mégis kegyetlen volt hozzá az Isten: Nem engedte megérni neki a Magyar Feltámadást! Ottmar atya búcsúztatója után a mellőzött magyar színművészek nevében vitéz Szilágyi Lajos, a nagy halott példáját méltatva Vörösmarty figyelmeztetését idézte: „Hazádnak rendületlenül...” Ezután sorban búcsúztak a poklok életbenhagyott katonái, a börtönviselt veteránok, a kisgazdák, és az Amerikában élő magyarok is. Nem volt a temetésen nemzetközi delegáció. „Rácországból” sem volt ott senki. A kelet felől jövő vonat nem állt meg sem Abonyban, sem Kákán, sem a kőbányai temető felé vezető elágazásnál. Voltunk, akik voltunk, akiket gyalog is kivitt az önként vállalt részvét kötelező tisztességének parancsa. Nem szégyenlették a szemük sarkában megcsillanó férfikönnyeket a sírgödör mellett, akikre rá verték a kurta vasat, akik nem lettek sem köztársasági, sem pártelnökök és akiknek miniszeri tárca helyett csak egy üres buksztárcajutott, melyben a búcsúzkodásra azért akadt egy szál virágravaló nyugdíjas kódisgaras. így búcsúztunk attól az embertől — akit a 298-as parcella sarkában vigyázó nemzetőrnek temettünk el, amikor a székely himnusz fájdalmas melódiáját dübörögték a kegyetlen hantok akinek teste itt hagyott bennünket, de szelleme parancsoló örökség a megbűnhődött múlt, és a bizonytalan jövő emberpróbáló harcában. Imre bátyánk! Isten veled. Te a nemzeti ellenállás földi seregéből a kommunizmus megboldogult áldozatinak seregébe kaptad meg a behívódat! Ezt a fájdalmas búcsút üvöltötte a tengeren túl a Szittyakürt is, mert sok hazaáruló vörös bohóc és köpönyegforgató kaméleon sírja körül azok is ott voltak, akik erre a temetésre, a feltámadást ígérő „nagypénteken” pufajka nélkül sem mertek eljönni. Lehet, hogy a gyáva megalkuvás új-vörös presszójában sörözgetve nem hallották a politikai gyász tisztességének parancsoló üzenetét. Nem hiányoztak! De nem mentség, nem enyhítő körülmény, hogy sem a helyet, sem az időpontot nem harsogta az éterbe a kiherélt magyar sajtó! Viszont szégyen, hogy a főváros polgármestere még a harangozókat is szabadságra küldte. Harangszó nélkül temettük el a nemzeti egység gondolatának veterán harcosát, mert a lazán kötött, vagy az összeköthetetlen kéve holnapunk siratója lehet. Figyelmeztetett Ottmár atya az „utolsó szó jogán”, a magyar Bábel nappali sötétségében. Ebből a világból szólított el a Felettünkvaló Imre bácsi, hogy amitől megfosztottak a földön, az égi parlamentben ott legyél a bolsevizmus elleni harc idegen erők által felakasztott hősei és mártírjai között, hogy égi szószólói legyetek az örökös gyarmati sorsra ítélt, megalázott dicső nemzetünknek. Nem mi vagyunk a világ bűnbakjai, akkor sem ha ezerszer ránkfogja a magyar-gyűlölet! De azért kérünk benneteket: Imádkozzatok érettünk „bűnösökért”, ha fél évszázad halálraítélt megpróbáltatásának siralomvölgyében az isteni gondviselés meg is szabadított bennünket a gonosztól. Ott, ahol könnyebb szótérteni, legyetek a képviselőink új halálra kéltségünk „függetlenségi” perében, hogy gyúljon ki a fény a magyar világító tornyokban; az agymosott fejekben! Hogy ’ÍS-ban ne az új pokol régi útját válassza a Tőled fájdalmas szívvel búcsúzó koldustarisznyás nemzetünk. Imre bátyánk! A gulágokról is életben hazatérve — Kovács Bélával egy vagonban — biztos nem gondoltad, hogy egy „független gyarmat” magyar földjébe eresztik le a koporsódat. Engedelmeskedve a nagy parancsnak, itt hagytad ezt a háborgó világot, melyben nem értette meg ez az értelmetlen világ a magyar fájdalom trianoni jajszavát sem. Nugodj békében! Nemzeti tisztességgel megőrizzük emlékedet! vitéz Rabkovács István Bosnyák Imre ravatalát — életének fő műve a/ általa feltárt 298-as parcella és annak bejárata — a Székely Kapu előtt állították fel. A háttérben azok a kopjafák láthatók, melyek alatt névtelenül elkaparva nyugszanak a nemzeti ellenállás 1945 utáni hősei. Ottmár atya szentelte be a sírt A gyászolók egy csoportja
