Szittyakürt, 1997 (36. évfolyam, 2-5. szám)
1997-07-01 / 4. szám
1997. július—augusztus ÍZITTVAKÖfeT 13. oldal Függetlenségi Nyilatkozatok Többesszámba tettem a címbeli okmányt — holott a magyar történelem csak egy ilyen nyilatkozatot ismer. Ugyanis 1847-ben a magyar reformkor nagyszerű mozgalmának egyik csúcspontja volt eme ellenzéki okmány nyilvánosságra hozatala. Leegyszerűsítve a történelmi fejleményt, talán elég ha itt csak azt említjük meg, hogy a függetlenségre és társasalmi fejlődésre törekvő pártok, főleg Deák Ferenc irányításávan eljutottak egy egységes, szabadelvű nemzeti program összeállításához és ezt nyilatkozatban fogalmazták meg. Ennek elemei szükségesek voltak ahhoz, hogy Magyarország a látszólagos függetlenség és önállóság állapotából eljusson a valódi, a tényleges állapotba. Mert ahogy Mohács után a magyar rendek, főleg a főrendek egy Habsburgot hívtak meg a megüresedett trónra és a későbbiek is ezen a címen lehettek magyar uralkodók, és mindegy ike — II. József kivételével — meg is koronáztatta magát magyar királlyá — a magy ar függetlenség meszsze nem volt teljes. Azt további politikai harccal, szívós küzdelemmel még ki kellett teljesíteni. A 19. század első fele pedig nagy bőségben adta a magyar géniuszokat: politikában, irodalomban, de még zenében, festészetben, és építészetben is. Minket most a politikai része érdekel eme virágzó történelmi szakasznak. Ott tartottunk, hogy megszületett a nagy egyesség a különböző politikai irányzatok között. Hogy azok, akik ezt létrehozták: mennyire nagy lelkek, igaz hazafiak voltak, ennek bizonyságaként csak azt említenénk meg, hogy az erősen különböző irányzatok is egyek voltak abban, ami a magyar nemzet felemelkedését szolgálták az adott időben: jobbágyfölszabadítás, közteherviselés, népképviselet, törvény előtti egyenlőség, stb. Az ilyen szellemben megerősödött nemzet lett oly erős, hogy rövidesen az európai szabadságküzdelmek élvonalába került. „Európa homlokán táncolunk” — írhatta nemsokára Petőfi. Nos, az évforduló kapcsán ez az okmány június közepén szóba került a „magyar” parlamentben. Először ünnepi tónusban emlékezett meg egy képviselő, majd többen hozzáadták még saját hódoló elismerésüket. De rövidesen ferdülés következett be a téma tárgyalásánál. Az ürügyet az adta, hogy pár nappal előbb az egyik ellenzéki párt, a fiatalok, a maguk hevességével, ismét kiadtak egy függetlenségi nyilatkozatot. Meg is adták ennek indoklását: országunk nem független, külföldi tőke uralma érvényesül, annak parancsait hajtja végre a „magyar” kormány, stb., stb. És itt alakult ki a parázs vita. A szoc.libek jöttek a fals szöveggel: hogy ez a második nyilatkozat egy nagyképű, karrierista fölfogás szüleménye, ami nincs tekintettel a történelmi tényekre, hisz itt nem osztrák elnyomás érvényesül, hanem önálló állam van, ahol egy általános, titkos választás alapján működő parlament van és általa megválasztott kormány... Nos, itt elszakadt a gát. A szoc.libik védték hatalmi állásaikat, az ellenzék pedig rámutatott arra a katasztrofális állapotra, amiben a nemzet jelenleg sínylődik: a nép rohamos fogyása, a gazdaság átjátszása külföldieknek, a magyar egészségügy és oktatásügy állandó romlása; és fönnáll az a veszély, hogy a földet is kihúzzák az idegenek a magyar paraszt lába alól, és így csak zsellér lehet saját országában, vagy veheti a vándorbotot, keresve új hazát magának. A kormánypártiak nem voltak meggyőzhetők. Mint eszelősök hajtogatták, csak ugyanazt. Közben történelmi időket is összekevertek. Tehát az ellentétek áthidalhatatlanok maradtak. Ez nem is lehet másként, ha hazafiak és árulók állnak egymással szemben. Tisztában vagyok azzal, hogy erős kifejezést használtam. De vállalom. Mert a hazaárulás szó azt jelenti: ha valaki az ország javait áruba bocsátja, aki a nemzet életbevágó érdekeit idegeneknek rendeli alá... Gondoljunk csak arra, hogy egyes külföldi pénzhatalmasságok nem átallanak olyan kijelentéseket tenni, hogy ebben az országban éppen elegendő a 7—8 millió lakos. És hogy a Duna—Tisza közét erdősíteni kell, azaz pusztuljon a világhírű magyar gyümölcsös terület... No, ne értsük félre! Nem azt mondjuk, hogy a külföldiekkel szakítsunk meg minden kapcsolatot és hogy csak szűk nemzeti keretben éljünk, — nem, de itt a mértékről, a határról van szó, amely határt a magyar nemzeti érdek kell, hogy megszabjon. Hogy elkerülhessük az újabb gyarmati sorsot. Mert éppen ennek veszélye fenyeget bennünket, és mert vannak elemek, amelyek éppen ezt készítik elő. És ezeket hazaárulóknak nevezzük. Isten segéljen meg bennünket abban, hogy eme veszélyt elhárítsuk. Mert ha nem sikerül, akkor nincs magyar jövő. Dr. Komáromi Szilveszter, Es/tergom FELHÍVÁS Az „56-os Magyarok Világszövetségének elnöksége felhívással fordul minden 56-os magyar szervezethez és minden 56-os bajtárshoz, hogy forradalmunk emléke és a forradalomban résztvett bajtársak emléke parancsolóan megköveteli, hogy egy-egy elhunyt bajtársunk temetése a forradalomhoz méltó módon történjen. A temetkezési intézet a maga részéről mindent megtesz, hogy a temetés méltó módon történjen. Köszönet érte Ludán vi Jenő igazgató úrnak. De a búcsúztatást nekünk, a még élő 56-osoknak kell megoldani! Nem fordulhat többé elő, hogy a 301-es parcellában a múlt hónapban eltemetett bajtársunkat 9 fő búcsúztatta és egyetlen 56-os szervezet sem képviseltette magát. De még szomorúbb és méltatlanabb volt, amikora Kerepesi Temető 21 -es parcellájához egyetlen fő kísérte elhunyt bajtársunkat. Ezért fordulunk felhívással minden 56-oshoz, hogy amennyiben tudomást szereznek egy-egy bajtárs haláláról, azonnal értesítsék a testvérszervezeteket, hogy a búcsúztatás körülményeit egyeztethessük. Ennyivel tartozunk egymásnak és elhunyt bajtársainknak! Üdvözlettel: Bátonyi Sándor 56-os Magyarok Világszövetsége ügyvezető elnöke „Aki magyar velünk tart!” harsogta az egész ország ötvenhatban! — És ma? Akik ellen élet-halál harcunkat folytattuk: Lopkodják az Isten trónját! Vissza beszélek: „... a Kun Béla Brigád kitüntetőjét rögtön lemondásra kell felszólítani.” — írta Vödrös Attila az Új Idők május 15-i számában joggal, akarattal, okkal. Egyetért vele az egész nemzet. És... Sajnos! Valószínű ezt a nemzeti göncöt — még legalább egy évig viselnünk kell. Viselnünk kell, mert feltételezhetően a „patkány-útra” térés előzményeként az illető halláskárosult lett. Hiába ordítunk. Nem hallja világjáró delériumban: „... hogy a szégyenteljes cselekedet következményeként hagyja el a Parlamentet.” Nem hallatszik el odáig, ahol nem csak ő süket. Süket az általa kinevezett pufajkás miniszterelnök is, aki: „1956 telén a nyugati határon fegyvertelen menekültekre lövöldözött!” Elvi meggyőződésből? Vagy szovjet bérrabszolgaként? Egyik sem enyhítő körülmény! Ha a nemzet bírósága kimondja, megfellebbezhetetlen ítéletét ötvenhat szellemében. Azokra a pufajkás gyilkosokra, akik az Antall-paktumos „rendszerváltás” után — titokban őrizve az áruló brigád névsorát 1 — ma pár százezres büszkeségzsoldból tengeti — havonta — gyalázatos életüket. Ott ahol: „... sok 56-os szabadságharcos, forradalmár küzd mindennapos fdléres gondokkal”, az MSZP eltocsikolt poklában. A szocialista párt megbokrosodott szekerű javainak igazságos elosztásának héber törvénye szerint. Akkor, amikor a forradalom hősei, akik közül „sokan börtönéveik alatt rokkantak meg, s 1990 után Göncz Árpád országlása idején semminemű elismerésben, anyagi támogatásban nem részesültek!” No, azért lassan az agarakkal! Ne essünk át a keletről belopott pej-csikó túlsó oldalára. Annakidején kaptunk egy mázsaszámra legyártott emlékérmet. (Olyanok is, akik közül egyik a fülem hallatára vallotta be a Gyűjtőben, hogy semmi köze nem volt a „bulihoz”). És kaptunk egy aláírással együtt sokszorosított nyomdai emléklapot! Azért ez sem semmi!? Igaz, nem ér fel egy holocaustos kártérítéssel! De... bele kell nyugodnunk, hogy mi magyarok vagyunk. Amikor Szárszóra mentek Antallék címet koldulni a Kisgazda veterán találkozóra — még kaméleonkodásuk előtt — nem gondoltak arra, hogy számunkra vörös kitüntetés nélkül sem volt eredménytelen 56-os harcunk, melylyel ámulatba ejtettük az egész világot; még a csak ígéretekkel támogató Nyugatot is. Akkor rakta le a magyar élniakarás — antibolsevista —jövőnk új alapjait. A vérfürdőben elvetett mag kikelt! Sajnos 34 évig kellett várni a magyar csodára, melynek következtében az utolsó „ideiglenes” is kiszédelgett június 19-én az „elnémult harangok” kirabolt világából. Ezt ünnepeljük 21- én. Már félelem mentesen vonulhatunk ki a Kádár akasztófáján kivégzett nemzeti hősök mártír harcostársaink sírjához a 301-es parcellába. A fájdalmas örömünnep évfordulóján, amikor nem a pufajka nélküli rosztovi csecsszopó, hanem a Corvin-köz hőse Pongrátz Gergely lesz a megemlékezés ünnepi szónoka. Ötvenhat hőse! Nem egy demokratikus jelmezbe bujtatott moszkovita hazaáruló, aki Nyugatot és Keletet egyformán szolgálja. Mert a pénznek nincs szaga! Még a nemzetünk szégyenteljes kaméleon korszakában sem. Veterán ötvenhatosok, a temetőben mi is ott leszünk! Akiknek megkegyelmezett még a Felettünkvaló. Ott leszünk a történelem büszke önérzetével. Ott leszünk Göncz-alamizsna és pufajkás kitüntetések nélkül. Ott leszünk és mint Jézus, mi is kötélkorbáccsal kergetjük ki az árulókat, akik odapofát-Az 56-os Magyarok Világszövetsége a tagság növekedése és a munka hatásossága elősegítésére helyi szervezeteket hoz létre. Kilenc megyei szervezet mellett, május 31-én került sor a budapesti szervezet megalakulására, melynek elnöke Szent Andrási Jenő lett. Az irányíthatóság megkönnyítésére egy budai és egy pesti részleg alakult Szesztay László ill. Garamszegi Miklós vezetésével. * * * A Trianon Társaság június 1-én megemlékezést tartott a békediktátum aláírásának 77. évfordulóján a Szolidaritás Munkásszövetség római-parti székházában. A gyűlést — melyen lankodnak közénk 56 szent és sérthetetlen emlékét kisajátítani! Ott leszünk 56 szellemének legyőzhetetlen nemzeti büszkeségével. Üres tarisznyával is, a nemzeti feltámadás megkínzott hitének fáradhatatlan hordozóiként, akik nem tartanak igényt semmilyen kaméleon patkány-érdemrendre! Még akkor sem, ha a Magyar Szabadságharcos Érdemrendet csak a názáreti ács fia tűzi a mellünkre a megboldogult hősök birodalmában. Vagy felkeressük itthon a meggyalázott történelem korszakának Érd mellé menekített emlékeit: Lenint, ha odaért a Kossuth-térről a kretén grófot is és elszánhatjuk a nagy olvasztóba, hogy a történelem szemetéből emberszobrokat öntsenek nemzetünk hőseinek emlékére. Szobrot az édesanyáknak és emlékplakettet a magyar nemzeti ellenállás legyőzhetetlen harcosainak. Patkány-érdemrend helyett. vitéz Rabkovács Tibor a 652-110-es törzsszámú ötvenhatos elítélt mintegy 300 fő volt jelen — Kiss Dénes nyitotta meg, majd Püski Sándor és Bátonyi Sándor tartott megemlékező előadást. Közben szavalatok, ének- és zeneszámok színesítették a műsort. Befejezésül Zétényi Zsolt foglalta össze T rianon tragédiáját és a jövő kilátásait. Az előadások után Bátonyi Sándor bejelentette, hogy a Szolidaritás Munkásszövetség ebédre vendégül látja a résztvevőket. Ebéd után késő délutánig kisebb csapatokban folyt a megbeszélés, miközben a jelenlévő könyvárusok asztalain válogatni lehetett a Trianonnal kapcsolatos irodalmak között. NE HAGYD ELVESZNI ERDÉLYT, ISTENÜNK! H — í—R-E — K
