Szittyakürt, 1997 (36. évfolyam, 2-5. szám)
1997-03-01 / 2. szám
1997. március—április *mTVAKÖM\ BARÁTH TIBOR A MAGYAR NÉPEK ŐSTÖRTÉNETE 5. oldal —Könyvismertetés — i. A Hunnia 30. számában emlékezett megBaráth Tibor (1906-1992) elhunytáról és életútjáról. Ebben megemlíti Baráth Tibor magyar nyelvű főművét: „ A magyar népek őstörténetét”. Ezt a 6 könyvből álló, 3 kötetben a szerző által kiadott könyvet (amelyek Montreálban jelentek meg 1968,1973,1974 években) szinte minden magyarnak ismernie kellene, de egy nehezen hozzáférhető 604 oldalas (+64 táblaképes) tudományos és ezért nehezen olvasható műről ez nem várható el, ezért megkíséreljük a lehetetlent: a mű tömör ismertetését. Ebben a szerző segítségünkre siet, amikor a bevezetőkben, egyes fejezetek és az egész könyv végén összefoglalást ír. Ezekben azonban szerénységből mellőzi saját kutatási eredményeinek kiemelését, ezért itt azt kíséreljük meg, hogy a szerző saját szövegeit kiegészítjük az eredmények kiemelésével. így ez az ismertetés túlnyomóan Baráth Tibor munkája, ezt mindenütt a kötetszámra (I, II, IIIO és az oldalszámokra hivatkozással jelöljük. A munkát az (I. 7-10 oldalakon) így mutatja be: „Napjainkban szívós erőfeszítéseket tesznek a tudósok, hogy az emberiség első magas kultúrájának eredetét kifürkésszék. Evégből különösen a Régi Keleten buzgólkodnak, ahol sorozatosan ássák ki a földből az egykori városok romjait és hozzák napfényre a letűnt idők emlékeit. E fáradozások nyomán az ókori világ történetét ma másként látjuk, mint akár 10 évvel ezelőtt. Egy ponton azonban, éppen a leglényegesebb vonatkozásban, mégsem tudtak átütő eredményt elérni: nem sikerült az ókori népek nyelvi hovatartozását, népi és faji kilétét határozottan megállapítani és így az első magas kultúra szerzőjét igaz nevén megjelölni. A magyar őstörténeti kutatások szempontjából ez a sikertelenség sok ígéretet tartalmaz. Abból az anyagból ugyanis, amit a nemzetközi tudomány nagy áldozatokkal felszínre hozott, de nem értett meg, mi a magyar őstörténetre vonatkozólag már eddig is sokat tudtunk hasznosítani. Az onnan kiemelhető magyar adatok zömükben az időszámításunk előtti első négy évezredből származnak és jelentőségében sokszorosan felülmúlják azt, amit a finnugor ívású tudósok a maguk tételére az elmúlt száz esztendő alatt összehordtak. Ezek előtt az adatok előtt, amelyek között összefüggő magyar nyelvemlékek is szép számmal akadnak, meghökkenve állunk. Meglep bennünket az adatok nagy régisége és azok földrajzi előfordulási helye. A finnugor nyelvészeti eredményekre felépített magyar őstörténet sarkalatos tételei szerint ugyanis kizárt dolog, hogy az időszámítást megelőző időkből magyar nyelvemlék létezhessék, méghozzá a Régi Keleten. Hiszen, ha ezen a földrajzi tájon a mondott időből akárcsak egyetlen egy hiteles magyar szöveg is találhatók, az puszta létével máris szétfeszíti a finnugor kereteket és megcáfolja a magyar őshazának Ural-Szibériában való elképzelését. Márpedig ilyen Krisztus előtti időből származó hiteles magyar száznál többet mutat be. Ezért ne csodálkozzunk. ha az új utakon járó történetkutatók a finnugor elméletet elavult elméletnek tekintik és helytállóbb magyar őstörténeti elképzelést szorgalmaznak. Noha ebben a vállalkozásban résztvevő tudósok száma főleg a külföldi magyarok soraiban elég jelentős, az egész kutatási területet eddig még nem sikerült teljes egészében áttekintenünk, sem az eddig elért eredményeket összehangolnunk. Ennek tulajdonítható, hogy népünk őshazájának földrajzi helyére jelenleg mintegy nyolc javaslattal állunk szemben, amelyek az ural-szibériai vidék helyett a következő tájakra helyezik a magyar fajta bölcsőjét: ...4, a Kaukázus hegyvidékére, ...6, Délkelet-Afrika, ... Hogy ezeken az egymástól távoleső helyeken magyar nyelvemlékek találhatók, kétségbevonni nem lehet. De azt, hogy a mondott helyekről magyar törzsek kerültek a Dunamedencébe, adatszerűén még senki sem bizonyította be, csak feltételezte, vagy logikai úton következtette... Építő szándékkal közeledve a kérdéshez, a magyar nyelvemlékeknek ilyen távoli pontokon való kétségtelen feltűnéséből azonban még a jelen el nem rendezett állapotban is következik valami nagyon fontos dolog: a magyar nép és a magyar nyelv problémája nemcsak magyar probléma, hanem egyidejűleg sok más nemzeté is, amelyek történetük hajnalán eddig még ki nem derített módon hatalmas magyar tömegeket olvasztottak magukba. így a magyar őstörténet nyilvánvalóan az ókori világtörténelem legnagyobb és legtitokzatosabb problémája, talán éppen kulcsproblémája és valami köze kell legyen az emberi nem első magas kultúrájához és annak földgolyónkon való elterjedéséhez. Ebben az izgalmas tudományos légkörben a jelen munka szerzője nem azzal a szándékkal állott a kutatók gárdájába, hogy bármelyik elméletet is megcáfolja és a javasolt nyolc őshaza mellé kilencediket találjon ki. Munkahipotézise az volt, hogy a térképen egymástól messze eső magyar foltok, mivel igazak, nem állhatnak egymással ellentétben. Következésképpen azokat nem kiindulópontoknak, vagyis nem őshazáknak kell tekinteni, hanem végállomásoknak: egy korai területről, a valódi őshazából a szélrózsa különböző irányaiban kirajzott magyar nép hiteles részeinek, amelyek valamelyikéből a máig fennmaradt dunai magyarság is származott. Ezzel az elgondolással, ha igazolható, az eddig ellentmondónak látszó mozzanatok eltűnnek. A messze került magyar néprészek, amennyiben ma már nem magyarok, az ‘elveszett magyar törzsek’ csoportját alkotják, amelyek kultúrhivatásukat új helyükön betöltve, beolvadtak a környező népekbe, avagy velük keveredve új népeket, új nemzeteket hívtak életre. A vázolt munkahipotézis a kutatások során igaznak bizonyult. Kiderült, hogy a Régi Kelet kultúrnyelve a magyar volt és ezt a nyelvet ott a köznép, az állami és egyházi szervek a Krisztus előtti évezredekben rendszeresen használták, beszélték, írták. Kiderült, hogy ebben az őshazában a magyar népek államalkotó minőségben, uralkodó jellegben szerepeltek és ők alkották meg... az emberiség első magas kultúráját. Miután a magyar fajta közelkeleti jelenlétét és kultúralkotásait letárgyaltuk, további előadásunkban... figyelmünket a nép sorsára összpontosítottuk. Az érdekelt bennünket, mi történt a hatalmas őshazai embertömeggel: miért, mikor, milyen útvonalon és hová költöztek el annak egyes ágai. Az elköltöző népágak közül természetesen az Európa felé igyekvők érdekeltek bennünket a legjobban. ... Az Európába költözőket útjukban lépésről lépésre követtük. Megvizsgáltuk, hogy vándorlásuk közben hol és mikor állapodtak meg, megállva milyen új államokat alkottak s miért mentek tovább a Duna-medencébe, meg máshova; valamint, hogy mivé lettek a Dunamdencébe el nem jutott vagy onnan is továbbszármazott részlegek. A könyv beosztása a kutatások mai állapotának szükségszerű függvénye. Még nem lehetett a dolgokat szigorú idősorrendben előadni, kezdve időszámításunk előtti 10000-nél vagy 5000-nél. A hozzánk közelebb eső és jobban érthető hun korszakból indultunk ki, fokozatosan következtetve ismerttől ismeretlenre, a történetet mintegy visszafelé göngyölítve. De miután elérkeztünk az Őshazába és az ottani dolgokat is leírtuk, időrendben haladunk előre a kapcsolódó hun időkig és Árpád magyarjainak beérkezéséig. Kutatásaink során a komplex eljárást alkalmaztuk, vagyis az összetett módszert, a történettudomány minden segédtudományának vonatkozó eredményeit figyelembe véve, gyakran azok módszerét is alkalmazva. Elsősorban az írástörténet, a régészet, nyelvészet és helynévkutatás mezője érdekelt bennünket, aztán az embertané, a klímatörténeté, néprajzé és mitológiáé. A legnagyobb figyelmet mindenkor a helyszínen talált egykorú írásokra fordítottuk: a képírással, geometrikus írással, ékírással és egyiptomi hieroglifákkal készített magyar nyelvű szövegekre. Ez természetes, hiszen a történettudomány legsajátabb bizonyító anyaga az írott szöveg, amely a benne megnyilatkozó nyelv révén perdöntő bizonyíték a népi személyazonosság megállapítására. A munka gerincét ezek a magyar nyelven írt okmányok alkotják, amelyek létezéséről ezideig nem sokat tudtunk, hiszen tudományos beigazolással eddig még senki sem olvasott el időszámításunkat megelőző korokból eredő összefüggő magyar mondatokat. Több, mint egy évtizedre nyúló hosszú és fáradságos volt ez a kutatás. Egyes hieroglifikus és geometrikus írású szövegek megoldására, noha legtöbb esetben csak egy vagy két mondatból álltak, gyakran hónapokat kellett fordítanom. Bizonyos könyveket újabb és újabb szempontok felmerülése miatt négyszer-ötször át kellett olvasnom. A már megírt fejezeteket ugyanannyiszor, de néha tízszer is át kellett dolgoznom... Mindez együtt megmagyarázza, miért kellett az elindulás idejétől (1954) annyi esztendőnek eltelnie, amíg a kézirat elkészült. Nagyon jól tudom, a munka minden erőfeszítésem ellenére sem tökéletes... Egy azonban bizonyosnak látszik: munkám a magyar őstörténeti kutatások során új fejezetet nyit, mert az elméletek helyett íme szilárd tudományos alapon állunk...” A kutatás más szerzők műveiben már publikált adatokra támaszkodik. Az áttekintett (és oldalszámokra is hivatkozott!) irodalom mennyisége impozáns: az I. kötet végén 188 mű, majd mivel ennek megjelenése után sok újabb műre hívták fel a figyelmét (ez is okozta, hogy az I. és II. kötet között 5 év telt el), a két utolsóban 269 mű (amelyben az első 188 természetesen egyezik az I. kötetével). Ez a kor minden vonatkozó művét felöleli, hiszen benne mindössze 63 magyar mű, míg 136 angol, 50 francia, 15 német, 2 latin, 1 dán és 1 portugál nyelvű. A könyv oldalain 4—6 tételes hivatkozás tehát nagyságrendileg 3000 darab és főleg a külföldi szerzők fontosabb megállapításait a lábjegyzetben eredetileg is közli (a 387 lábjegyzetből 131 angol, 29 francia, 9 német, 5 latin nyelvű). A 11. kötet elején (II. 5-6. oldal) szükségesnek tart egy tájékoztatónak nevezett kiegészítő bevezetést: „... A második kötet bemutatja a Régi Keleten élt magyar népek — úr népek, azaz árják — kusokkal és szemitákkal való érintkezéseit és ennek során feltárja az Őshazából történt elvándorlásaik okait, minden lépésnél rámutatva a Kr. e. időkben használt magyar szavak tömeges jelenlétére. A harmadik kötet az Európa felé vonuló néprészek útvonalait írja le és történeti, régészeti, mitológiai és nyelvészeti bizonyítékok kíséretében szól az Európában létrehozott kő- és bronzkori magyar településekről, különös figyelmet fordítva a Duna-medencébe ment őshazai magyar törzsekre, amelyek oda dél felől, a Balkán félszigeten át érkeztek. Befejezi az előadást a keleti irányból jövő magyar néphullámok ismertetése, amelyek a Duna-medencébe hozták népünk második összetevő elemét, a turáni emberfajtát. Mindebből az derül ki, hogy a mai magyar nemzet népi felépítésében két emberfajta vitte a főszerepet: az úr és a kus, más szavakkal az árja és a turáni. E két fajta etnikai hozadéka hetven, illetőleg húsz százalékra tehető. Dél-Európa és Nyugat-Európa magyar korszakát eredetileg nem ebben a munkában szándékoztam előadni. Ha a kezem ügyében lévő anyagot mégis itt mutatom be, azért teszem, hogy nagyobb nyomatékot adjak népünk európai voltának és jobban kidomborítsam azt az úttörő és építő munkát, amelyet elődeink ezen a kontinensen a kő- és bronzkorszakban végeztek, s ami, sajnos, egészen feledésbe merült. Régi teljesítményeink napfényre hozása érthetővé teszi, hogy azok a történészek, akik népünk Európa-tudatának lerombolásán fáradoznak és azt akarják nekünk bemagyarázni, hogy ‘nem vagyunk európai nép’, rossz úton járnak, mert a tényekkel ellenkező dolgot állítanak. Mert ha mi nem vagyunk európaiak, akik e kontinenst a magasabb kultúra számára először feltártuk, ott minden nagyobb folyónak és hegynek nevet adtunk, sőt magát a kontinenst is az ‘úri faj’ (Európa) lakóhelyének neveztük, ki volna az, aki az európai névre több jogot formálhatna? Az első kötettel kapcsolatos tapasztalataim nyomán egy másik változtatásra elhatároztam magamat. Arra, hogy az idegen szerzők magyar vonatkozású megállapításait egyes pontokban jobban kiemeljem és az ő szavaikat eredetiben is többször idézzem. Vannak ugyanis olyan Olvasóim, főleg odahaza Magyarországon, akik valamilyen balhiedelem következtében hajlamosak többre értékelni az idegen szerzők megállapításait, mint a magyar tudósokét. Ha ugyanis valami előnyös dolog derül ki őseinkről és azt mi mondjuk meg, külföldi magyarok, a mi állításainkat otthon eleven gyanúval fogadják és bennünket részrehajlással vádolnak, mintha az igazság részünkről való kimondása tudományos vétek volna. Ugyancsak a kishitűekre gondolva növeltem a munkámhoz csatolt Okmánytár terjedelmét, ahol sok ókori hieroglif és vonalas írású szöveget mutatok be eredeti formában ábécés átírás kíséretében. Az ilyen mellékletek kétségtelenül nagyobb meggyőzőerőt képviselnek, mint a róluk szóló puszta elmélkedés...” Kutatásai közben szükségképpen igen képzett nyelvésszé is vált (I. 177. old.) s emiatt sok helyen vitatkozik a hazai nyelvtudomány megállapításaival, amit a múlt századi, hibás kiindulópontból elkezdett és kellően nem bizonyított
