Szittyakürt, 1997 (36. évfolyam, 2-5. szám)

1997-07-01 / 4. szám

8. oldal «ITTVAKÖfcT 1997. július—augusztus

SIKLÓSI ANDRÁS:

Töprengéseim történelmünk máig ható következményeiről és tanulságairól...

tek, továbbá a szovjet csapatoknak már kiadott támadási parancs, és a Tökölön nyüzsgő többszáz volt Á VH-s tiszt és pártfunkcionárius. Mindezek láttán hajlandók voltak a Nagy Imre kormányt és vele a forradalmat elárulva parancsot adni a hadseregnek a fegyverletételre, a harcnélküli megadásra. Elkövették saját bajtársaik ellen azt az árulást, hogy a szovjet hadműveleti térképeken megmutatták azokat a stratégiai pontokat, aholjelentősebb ellenállásra lehet számítani.

Az árulásnak meg is lett a jutalma, mert a kegyetlen kádári megtorlás éveiben, amikor százával végezték ki és ezrével ítélték súlyos börtönbüntetésre a szabadságharcosokat, köztük nőket és gyermekeket is, Kovács István mindössze néhány évi büntetést kapott. Azt sem töltötte le, mert már az 1960- as amnesztia idején kiengedték.

Kommunista múltját 34 év után sem tagadta meg. Az 1989-i választásokon az MSZMPfelbomlása után az MSZP listáján indult mint képviselőjelölt. E töretlen hűségéért érdemelte ki, hogy 1990 nyarán a TIB hasonló előélettel rendelkező reformkommunista vezetőinek javaslatára vezérőrnagyból altábornaggyá léptessék elő.

így folyik napjainkban az új mítoszteremtés, a kommunista hatalomátmentés, az új demokratikus hatalomba való beépülés, hogy ugyanazok maradjanak a vezetők, akik 1956-ban is és az elmúlt 34 évben is a kommunista (reformkommunista) eszmét szolgálták és próbálják azt napjainkban átmenteni a jövőbe is. Szalay Róbert

Hőseinkre emlékezünk

Hősök Napja alkalmából tiszteletünket, hálánkat leróni jöttünk össze ide, újkori történelmünk utolsó hősöket teremtő helyszínére a Corvin-közbe. A magyarság többezer éves történelme és az államalapítástól eltelt 1100 év bővelkedett olyan honvédő, a magyarság fennmaradását, függetlenségét szolgáló véres eseményekben, amelyben részt vett honfitársaink kiérdemelték a hős jelzőt. Ő értük zúgnak a harangok, ő értük imádkozunk, az ő általuk megkezdett utón haladva szerény tehetségünkkel küzdünk a szebb, boldogabb Magyarországért.

Hála és tisztelet azoknak a hőseinknek, akik itt a Corvin-közben felvették a harcot a világ legerősebb hadseregével és azt átmenetileg megfutamították. Azonban nemzetközi kufárok, a világpolitika irányítói eladtak, elárultak bennünket, s ránkszabadították a poklot. Szovjet lánctalpak mögé bújva megjelentek az új és a régi terrorlegények, hogy a hősiesen harcolókat lemészárolják, hazafiak ezreit bitófák alá állítsák, tízezreit bebörtönözzék, vagy emigrációba kényszerítsék.

Hőseink harca mégsem volt hiábavaló, mert tetteikkel, meghurcoltatásaikkal létrehozták a nemzeti tagadás, máig kapaszkodónak számító szigetét, amely egyben 56 eszmei mondanivalója is: soha többé idegen elnyomást, soha többé kommunizmust!

Ez utóbbi egyben végrendeletük is, amelyet nekünk, továbbélőknek kell a forradalom vértelen befejezésével megvalósítanunk.

Erre a legközelebbi alkalom az 1998- as tavaszi parlamenti választások időszaka, amikoris minden 56-os és magát magyarnak valló honfitársunk kötelessége hőseink által megálmodott jövőképet megvalósítani, képes nemzeti erőket szavazatával támogatni. így tegyünk eleget hőseink végakaratának, így fejezzük be a forradalmat! Ehhez kérjük a magyarok Istenének segítsé- 8^1! Reibl Márton

Elhangzott május 25-én, a Hősök Nap-i Corvinközben tartott megemlékezésen.

Nem könnyű olyan ügyekben állást foglalni, melyekről nem lehetnek saját tapasztalataink. Egyszerűen azért, mert akkor még nem éltünk, vagy fizikailag már léteztünk, tudatilag még nem álltunk azon a szinten, hogy az eseményekre, történésekre képesek legyünk visszaemlékezni, sőt azokat objektiven, az igazságnak megfelelően megítélni. Az elsődleges, primér benyomások helyett így kénytelenek vagyunk mások élményeire hagyatkozni, vagy — nagyobb távlatokat tekintve — az írott forrásokhoz, tárgyi emlékekhez, ill. a történelemkönyvekhez, memoárokhoz fordulni.

Ezekkel nem is lenne baj, amennyiben a valóságot tükröznék, megengedve persze a szemlélet bizonyos határok és korlátok közé szorított szubjektivitását. Probléma akkor van, ha a krónikás csapongó fantáziája teljesen elszakad a tényéktől, esetleg egzisztenciális nyomás vagy egyéb megfélemlítés hatására azokat jelentősen elferdíti, kiforgatja, sajátos szempontok szerint csoportosítja, majd ezekből hamis, sőt hazug következtetéseket von le. A jelenkorban — amíg élnek a hiteles tanuk — könnyebben tettenérhető a csalás, a fondorlatosság, a farizeus képmutatás; ám az idő múltával sajnos az igazság és a hazugság közti mezsgyék egyre inkább elmosódnak, s ha egy nép vagy nemzet kollektív tudatában az utóbbi kerül túlsúlyba, az bizony e közösség egész jelenében, jövőjében komoly egyensúlyzavarokat okozhat.

A történelmet többnyire a győztesek írják, s ebbe a legyőzöttnek vajmi kevés beleszólása lehet. A magyarság esetében ezen tólmenően még azt is leszögezhetjük, hogy kisebb periódusokat, néhány fényes korszakot, megnyert csatát leszámítva históriánkat Szent István óta javarészt ellenségeink, vagy azok fizetett, beépített, tudósnak álcázott ügynökei írták. Céljuk mindenekelőtt az volt, hogy fajtánk származását, eredendő nagyságát lekicsinyítsék, elhallgassák, érdemeit, találmányait mások számára kisajátítsák; őseink példaadó, dicső tetteit befeketítsék jellemüket besározzák, a becstelenséget, a hazaárulást viszont felmagasztalják és szalonképessé tegyék. E sajátos gátlástalanságot a Habsburgok már művészi tökélyre vitték, de a későbbi német, majd orosz hódítók, valamint a jelenlegi zsidó, angolszász és francia érdekeltségű elnyomóink sem adják semmivel alább. Hovatovább ott tartunk, hogy mindennek az ellenkezője érvényes: a világos sötét, a jó gonosz, a siker kudarc, a becsület gazemberség, az erkölcsös pokolian aljas és persze ugyanígy megfordítva is. A vázolt módszer „eredményeit” aztán az iskolákban, a könyvekben, a múzeumokban, egyes intézményekben s a tömegtájékoztatásban addig sulykolták a fejekbe, míg néhány évtized alatt már többségben lesznek a megrontott, elhülyített, agymosott tömegek a tisztán látó, valódi múltunkra fogékony, s azt a félrevezető maszlagok szövevényeiből kibogozni kész kevesekkel szemben.

Magam — bár szerencsére nem vagyok sem akadémikus, sem hivatásos történész — sohasem sajnáltam a fáradságot, hogy olykor hatalmas kásahegyeken keresztül próbáljak a célba érni. E közel 30 éves kutatás során alaposan fölvérteződtem, de még büszkébb vagyok arra a szerzett képességemre, hogy viszonylag könnyen fölismerem a tisztátalan, csalfa szándékot, ill. a sorok között megbúvó meztelen igazságot. Különösen vonatkozik ez a közelmúlt és korunk történéseire, ahol titkos belső iránytűm még sohasem hagyott cserben, tehát igen jól eligazodom a legkörmönfontabb, legbonyolultabb, helyzetekben is. Mivel azonban aktív, cselekvő típus vagyok, gyakran nem elégít ki a passzív szemlélődés, illetve a velejáró olvasás és írás sem. Szeretem beleképzelni magam bizonyos szituációkba, s újra lejátszani olyan folyamatokat, amelyek végkimenetelét tevékeny közreműködésem esetleg befolyásolhatta volna. Nem tartozik ezek sorába, de máig fájó pontom az, hogy századunk legnagyszerűbb magyar nemzeti eseményéből, az 1956- os forradalomból és szabadságharcból kései születésem miatt kimaradtam. Ahogy ismerem magam, bizonyára fegyverrel harcoltam volna valamelyik barrikádon; talán a Széna-téren, vagy a Corvin-közben. A vereség, a bukás s az utána következő véres megtorlás ellenére irigylem azokat a köznapi hősöket, akiknek megadatott az az isteni kegyelem, hogy ebben a néhánynapos világcsodában részt vehettek. Nem tudom, a mi életünkben lesz-e még egy ehhez hasonló alkalom. Jóllehet népünk mára olyan végveszélybe sodródott, saját elitje és ellenségei oly elvetemültséggel szorongatják, annyira nyíltan a fölszámolására törekednek, hogy ebből a halálos örvényből csak egy 56- hoz fogható össznépi megmozdulással, egy radikális, hosszantartó tüntetéssorozattal vagy forradalommal lehetne kitörni. Kérdés, hogy van e még ennyi elszántság, erő és szolidaritás ebben a népben; vagy némán beletörődve megadja magát szörnyű sorsának, s békésen befekszik a zsarnokai által kijelölt és megásott sírba. Mert ha a módszereket, szabályokat és törvényeket nem mi diktáljuk, hanem elfogadjuk hóhéraink érdekét szolgáló adósságtörlesztéses, privatizációs, inflációs rablókapitalizmust, valamint az öngyalázó, másságimádó, panamákkal s választási cirkuszokkal tarkított parlamentáris áldemokráciát, akkor nincs számunkra kiút.

Szólni szeretnék arról is, mit jelent számomra az 1945-ös „felszabadulás". Hadd idézzek most egy szakállas viccet, amit bizonyára sokan ismernek már. Mi van kiírva a magyar s az európai keresztény temetők kapujára? Az, hogy „Feltámadunk”. No és mi áll az orosz temetők bejáratánál? Az, hogy „Föl! Támadunk!” Ez a kis „sutka” jól érzékelteti az orosz „másságot”, vagyis a magyarság lelkületétől, életformájától, napi dolgaitól való idegenségét. Bár föntebb már jeleztem, hogy nem volt módomban személyesen megtapasztalni (csöppet sem sajnálom!) a ruszki vörös hordák barbár vérszomját, állatias erőszakosságát, korlátlan zabrálását, annál inkább kijutott nekem, is az általuk meghonosított bolsevizmus későbbi „áldásaiból”. Eszmélésem után eleinte ösztönösen, majd egyre tudatosabban fordultam szembe azokkal az elvekkel és gyakorlattal, amit ez a gyilkos banda képviselt. Kemény ellenzékiségem el is nyerte jutalmát a folytonos üldöztetés s a 8 hónapos börtönbüntetés formájában. Lehet, ha befogom pörös számat, tán mindezt megúsztam volna, így azonban meg van az az elégtételem, hogy

egy parányit én is hozzájárultam a világtörténelem legsátánibb rendszerének megbuktatásához.

Mert valóban az volt. 1919-ben Kun Béla terrorlegényeinek ténykedése kapcsán már kaptunk némi ízelítőt a „nagy testvér” birodalmának életviteléből; teljes mélységében azonban csak 1945 után ismerhettük meg. Tehát az az agresszív háborús cselekmény, öszszes következményeivel egyetemben, amit a hivatalos szóhasználatban s a dokumentumokban csak felszabadításnak (felszabadulásnak) lehetett nevezni, valójában a legnyilvánvalóbb leigázásunkat, a legdurvább megszállásunkat jelentette, s egyben ez volt tartós rabságunk kezdete. Minden azelőtt soha nem látott mértékű jogtalanság, hazugság, embertelen kegyetlenség, törvénytelen elhurcolás, rablás, elnyomás, csalás, korrupció, megtévesztés, történelemhamisítás, értékválság, kontraszelekció, stb. innen datálódik. A tömény borzalmon belül külön tragédiánk az is, hogy külső eltipróinkat még belső helytartóik és lakájaik is segítették, gondolok itt elsősorban a hazai moszkovita zsidóságra. Azt szoktam mondani, hogy ekkora pusztítást, az élet minden területén ilyen visszafordíthatatlan rombolást még akkor se érhettek volna el megszállóink, ha valamennyis magyar település élén egy orosz tábornok áll. Ehhez szükség volt egy nemzetidegen kisebbség pribékjeinek túlbuzgóságára is.

Kétségtelen, nem egyedül mi kerültünk orosz befolyás alá, de Európában egyetlen ország sem volt, amely hozzánk hasonló veszteségeket szenvedett volna. Ez éppen annak köszönhető, hogy másoknál a kommunista vezetők zánk is bizonyos értelemben nemzetiek voltak, és saját hatalmuk, jólétük biztosításán túl nem okoztak fölösleges megpróbáltatásokat népüknek, s a szerény lehetőségeket kihasználva fajtájuk érdekeit is képviselték. Ezzel szemben a honi férgek és dögkeselyűk a legelemibb magyar elképzeléseket is csírájában elfojtották, s a proletár internacionalizmus nevében még akkor is rágtak, marcangoltak bennünket, ha arra semmi szükség nem volt.

E megbocsáthatatlan bűnhalmaz folytán hazánk egyenesen zuhant mai kilátástalan állapotába. Persze a megtörtént dolgokon segíteni már lehetetlen, viszont a tanulságokat soha nem szabad felednünk. Mert a vörös rezsim ugyan világszerte szétrohadt (még bölcsőjében, a Szovjetunióban is!), de hogy azóta sem volt határozott rendszerváltás, az főleg azért van, mert ugyanazok uralnak most is bennünket; vagyis a komcsik s a haszonszőrű maffiózók bántatlanul a helyükön maradtak.

Ahhoz, hogy Magyarország fölemelkedhessen, s minden téren gyors, gyökeresen új lépések következzenek, először el kell söpörnünk ezt a vérszívó régi-új burzsoáziát, és harácsolt javait vissza kell adnunk a nemzetnek. Ha a felelősségrevonás és vagyonelkobzás megtörténik, s a vezető pozícióikat mindenütt nemzethű magyarok töltik majd be, az eredmények hamarosan jelentkezni fognak. Ám ez a vaskezet igénylő sorsdöntő változás aligha valósítható meg a 7—8 éve ravaszul kitervelt és beindított görénykurzus kozmopolitizmustól, „liberalizmustól” és „demokráciától” bűzlő mókuskerekébe kényszerítve.