Szittyakürt, 1997 (36. évfolyam, 2-5. szám)
1997-05-01 / 3. szám
1997. május—június ÍZITTVAKÖftT 5. oldal ^Z^TÖRTÉNELMI IGAZSÁG 52 évvel ezelőtt ért véget a II. világháború. Egy emberöltőnyi idő! Ez még történelmi szempontból sem elenyésző. Hiszen az 1848—49-es szabadságharctól az 1867-es kiegyezésig, csupán 18 év telt el. A Ferenc József-i ún. „Nagy béke” is csak 47 évig — 1867—1914 — tartott. A XX. század európai történelmét meghatározó hitleri Németország 1933-tól 1945-ig, öszszesen 12 évig állt fenn. A két világháború között is mindössze 21 év telt el. Tehát az először említett 52 év, elég hosszú idő ahhoz, hogy történelmi eseményeket, történelmi távlatból, tárgyilagosan, indulatoktól és napi politikától elvonatkoztatva, történeti hűséggel vizsgáljunk. Ezzel szemben, Magyarország legújabb-kori történelmét tárgyaló, feldolgozó és oktató liberális — a kommunista rendszertől örökölt — „történészei”, megrekedtek azon a szinten, ami a háborút közvetlenül követő évekre volt jellemző. Ekkor minden rossz volt, ami 1945-ben történt és minden jó, amit a „felszabadulás” hozott magával. Jó lenne végre, ha tárgyilagosan, érzelmektől és csoportérdekektől mentesen, a szigorú tényeket és számadatokat figyelembevéve vizsgálnánk az elmúlt 52 év történelmét. Aki a tényeknek csak az egyik felét veszi figyelembe, azt hozza nyilvánosságra, ezt tudatosítja az ifjúsággal, az általános iskolától az egyetemekig, a tankönyvekbe és a kiegészítő irodalmakba, ugyanakkora tények másik felét elhallgatja, az történelmet hamisít! A hamisítók ellen pedig — bármilyen területen történik a hamisítás — minden becsületes, igazságszerető és igazságkereső embernek, kötelessége fellépni! Egy újság keretei, nem adnak lehetőséget, egy egész történelmi korszak tárgyilagos értékelésére, a torzítások kiküszöbölésére, a történelmi hamisítások és csúsztatások bemutatására, ezért most csak történelmünk néhány hónapját kívánom elemezni, azt a néhány hónapot, amiről 52 éve csak rosszat és megvetendőt hallhattak, tanulhattak, olvashattak az ország lakói. Amennyiben sikerül az embereket gondolkodásra késztetni, ha sikerül rámutatni arra, hogy az internacionalista kommunisták és a kozmopolita liberálisok 52 éven keresztül hogyan „mosták az agyakat”, akkor ez a kis írás elérte célját. Tehát vegyük sorra, hogy mit írtak meg és mit nem írtak meg „történészeink” az elmúlt 52 évben a II. világháború befejező szakaszáról, nevezetesen, hogy mi történt Magyarországon 1945. október 15 és 1945. április 12-e között? Aki az elmúlt évtizedekben általános és középiskolába járt, ill. főiskolán vagy egyetemen tanult, azoknak a következőt illett, ill. kellett tudnia az adott időszakról. „1944. október 15-én a nyilasok vették át a hatalmat. Az ezt követő hónapot Magyarország vészkorszakának nevezik. A gonosztevő Szálasi Ferenc vezetésével, a nyilas csőcselék kirabolta az országot. Minden mozdítható értékét Nyugatra szállítottak a Nemzeti Bank aranykészletétől a múzeumok festményein át, a gyárak gépein, a dunai hajókon keresztül, a vasúti gördülőanyagokig. Mérhetetlen pusztítást zúdítottak az országra, és mégnagyobb szenvedést és pusztítást hozva a zsidóságra. A budapesti nyilasok fő tevékenysége a zsidók Dunába 1944. október 15 lövöldözése volt. Gyalogmenetben hajtották a zsidókat Nyugatra, és módszeresen pusztították őket. Mindezekért a gaztettekért, mint háborús bűnösöket vonta felelősségre őket a Népbíróság, halálra lettek ítélve és nyilvánosan kivégezve.” Aki mást mondott erről az időszakról, az jobbik esetben reakciós, osztályidegen elem volt, de könny en fasiszta, nyilas, náci címkével lett felruházva. Félő, hogy az igazság kimondása, még most félévszázad elteltével is feléleszti a belénk sulykolt tévtanokat, félelmeket, mert a féléves „nyilas vészkorszakot” hirdetők, valójában megteremtői, kiszolgálói, tevékeny részesei és ideológiai alátámasztói voltak a 45 évig tartott valódi vészkorszaknak, ami már csak időtartamánál fogva is, sokkal nagyobb anyagi, emberi és erkölcsi kárt okozott a nemzetnek, mint bármely azt megelőző történelmi időszak. Tehát nézzük a rideg tények és számok tükrében, hogy milyen történések zajlottak hazánkban, a fentebb említett fél év alatt? Mindenekelőtt nézzük a „nyilas hatalomátvételt”. Miután Horthy szerencsétlen kiugrási kísérlete kudarcot vallott, felülkerekedtek azok az erők, melyek a bolsevizmus elleni megalkuvás nélküli harcot tekintették a nemzet fennmaradása szempontjából a legfontosabbnak. Itt elsősorban a hadseregben, a közigazgatásban, az oktatásban, a gazdaságban tevékenykedő hungaristák szerepe volt a döntő, akik — igaz, némi német segédlettel — órák alatt átvették a hatalmat. Mikor erről beszélünk. nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a nemzeti és szocialista eszme, ekkor már széles tömegeket hódított meg. Nem volt véletlen, hogy a nyilaskeresztes párt, a megelőző választásokon, éppen a munkáskerületekben kapott nagyszámú szavazattal került be erős jobboldali pártként a parlamentbe. Ezenkívül az 1919-es „kommün”re emlélező idősebbek, a „szovjetparadicsomot” megismert frontkatonák, valamint az ország D-K-i szovjetek által „felszabadított” részekről érkezett hírek egyaránt azt sugallták, hogy jobb harcolni minden erővel a bolsevizmus ellen, mint kényre-kedvre megadni magunkat. Tehát Szálasi Ferenc törvényes államfő volt, amit az országgyűlés és a Szentkoronára letett eskü szentesített. Az ország lakosságának többsége pedig vállalta a további harcot. Nézzük ezután a nyilasokra szórt vádakat: 1.) Az ország kifosztása! Igaz, hogy az előnyomuló vörös hadsereg elől, amit csak lehetett Nyugatra menekítettek. Vonatszerelvények, hajók vitték az „ország kincsét, a nemzeti vagyont” Németországba. Az igazság az, hogy e vagyon az utolsó pillanatig magyar fegyveres őrizet alatt volt, aminek döntő részét, leltár szerint adták át a háború után a szövetséges nyugati hatalmaknak. Nem sok fantázia kell ahhoz, hogy mi lett volna sorsa a Nyugatra menekített vagyonnak, ha az itthon marad és a „felszabadítók” teszik rá a kezüket. Azt se felejtsük el, hogy a „Nyugatra hurcolt” értékek döntő többsége hazakerült. A forint 1946-os megteremtésének a fedezetét is elsősorban a Nyugatról hazakerülő „aranyvonat” biztosította. így az ország kifosztásának híresztelését nyugodtan elfelejthetjük, mert ez inkább a következő évekre, évtizedekre volt jellemző. — 1945. április 12 2.) Nézzük ezután a zsidóüldözést. Mint közismert, Magyarországon a vidéki zsidóság összegyűjtése, majd deportálása 1944 nyaráig befejeződött. Október 15-én a budapesti zsidóság százezres nagyságrendben a budapesti gettóba volt összetelepítve. Itt az egész ország nehéz helyzetét tekintve, hasonlóan nagyarányú volt a természetes halandóság. De semmiképpen sem nagyobb, mint azokon a területeken, ahol hetekig „hullámzott a front”. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a németek többszöri sürgetésére sem volt hajlandó a kormány a.budapesti gettók lakóinak deportálásához hozzájárulni. Igaz, a munkaszolgálatos egységeket gyalogmenetbe indították a Dunántúlra, de ugyanez volt a sorsa az összes leventecsapatnak és katonai egységnek is. A körülzárt és ostromlott fővárosban különleges fronttörvények uralkodtak. Kémeket, szabotálókat, fosztogatókat és katonaszökevényeket, köztük bujkáló zsidókat is rögtönítélő bíróság ítélte halálra és végeztette ki. Sokszor nem is volt bírói ítélet. A kivégzettek elföldelése is sokszor akadályokba ütközött. Ekkor a Dunaparton történt a kivégzés és a holttesteket a folyóba dobták. De nem ez volt a jellemző. A Duna-parti kivégzések száma legfeljebb néhány tucat, esetleg néhány száz volt. Ez nagyon szomorú és elítélendő cselekedet. De ha összehasonlítom a második világháború 50 millió halottjával; de ha csak a hirosimai 100 ezer, vagy a drezdai 300 ezer eleven elégett ártatlan lakójának sorsával, akkor méltatlannak tartom 52 év után csak Dunapartot emlegetni és ezt állítani az emberek tudatának előterébe. Cáfolhatatlan tény, hogy ’44 október 15 és április 12-e között, a lakosság számához viszonyítva a zsidóság sokkal kisebb veszteséget szenvedett, mint a magyarság. Tehát a magyarországi zsidóság összes veszteségét a nyilasok nyakába varrni, ugyancsak nem felel meg a valóságnak. 3. ) Azt sem szabad elfelejteni, hogy ezen fél év alatt, közel félmillió magyar menekült Nyugatra. Ezek elsősorban az országot vezető, „elit” tagjai voltak. Köztisztviselők, katonatisztek, földbirtokosok, gyárosok, üzletemberek és azok családja. Amennyiben ezek itthon maradnak, nagyrészük áldozatává válik a kommunista „osztályharcnak”. A GPU, az ÁVH börtönei, a szovjet gulágok, a kitelepítések, és jeltelen tömegsírok nyelték volna el őket. Nyugatra menekülve viszont olyan nemzeti emigrációt hoztak létre, ami évtizedeken keresztül tartotta a lelket a csüggedő magyarságban és világszerte öregbítette a magyarság jóhírét, és teszi ezt még napjainkban is. 4. ) Azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy a magyar hungaristák erőfeszítése és a német szövetségesek segítsége fél évig tartóztatta fel a vörös hadsereget, aminek eredményeként azok csak az Elbáig és nem a Rajnáig jutottak előre. így Európa jelentős része megmenekült attól, hogy megismerje a felszabadító hadsereget és azok katonáit. E harcok alatt természetesen jelentős veszteségek érték az országot. Hidak, vasutak, lakóházak, gyárak semmisültek meg, állatok tízezrei pusztultak el. De ez minden háború velejárója. A Szovjetuniótól Franciaországig, Németországtól Kínáig minden visszavonuló csapat felrobbantotta maga mögött a hidakat, és elpuszütottak mindent, aminek az ellenség hasznát vehetné. A háborús veszteségeket a nyilasok nyakába varrni, éppen olyan hamis beállítás, mint amit az előzőekben láttunk. A tisztelt olvasó, ha befejezi e cikk elolvasását — a sok évtizedes beidegződés alapján — arra gondolhat, hogy milyen „reakciós” írás került a kezébe. Pedig csak arról van szó, hogy igyekeztem — az érem másik oldalának — egy piciny töredékét bemutatni, mivel 50 éven keresztül az éremnek csak az egyik oldalát mutogatták, ráadásul sokszoros nagyításban. Gondolatébresztőnek szántam e sorokat, hogy a napi politikától elszakadva, egyes pártok vagy csoportok érdekeit figyelmen kívül hagyva, csak a tényekre, számokra figyeljen az, aki a történelmi igazságra kíváncsi. A történelmi hamisításnak egyszer be kell fejeződni! Emlékezzünk arra, hogy az 1956-ban szovjet tankok árnyékában a magyar nép nyakára ültetett Kádár, a szabadságharc vérbefojtásának és a forradalom utáni véres bosszúhadjáratnak megtestesítője, ma sincs, még erkölcsileg sem elmarasztalva, és vörösmárvány síremléke a Nemzeti Pantheon legszebb helyén áll, ami körül évről évre összegyűlnek emlékezni régi elvtársai az elmúlt szép időről. Ugyanakkor az 1944-ben kinevezett törvényes miniszterelnök, akit — ma már köztudottan — törvénytelenül ítéltek el és végeztek ki, ma is jeltelen gödörbe van elkaparva, hogy még az emlékezetét is kitöröljék az emberek tudatából. Hol van a Történelmi Igazságtétel Bizottság? Vagy csak a kommunistáknak kell történelmi igazságot szolgáltatni? “Magyarország mai határaira végleges békét fölépíteni nem lehet!” — Bethlen István (1928) TATÁRJÁRÁS TÖRÖKDÚLÁS
