Szittyakürt, 1994 (33. évfolyam, 7. szám)
1994-10-01 / 7. szám
14. oldal n ítmkOfcT 1994. október—november fölösleges egzisztenciának mondható. Miért szaporítani a fölösleges életvitelt? A kiüresedett létezést? Ami pedig a továbbiakat illeti: te mondod, ártalmasságuk önmagukra nézvést nem bizonyítható, de: éppúgy a hasznosságuk sem (önmagukra nézvést). Summa summarum: az efféle készítmények korlátozott (mondjuk, orvostudományi) használata lehet jó, de ettől még széles körű használatuk lehet káros vagy bűnös. Már csak a preventives (a megelőzés) is azt kéri, hogy ne terjedjen, mint — például — a mértéktelen alkoholfogyasztás. (Alkoholizmus, függőség.) Hogy az alkohollal példálódzunk a mariuhána mellett, az már csak azért sem logikus, mert: ha már egy súlyos betegséget nem sikerült egészében legyőznünk, s némileg megtanultunk „vele együtt élni”, ez még nem ok arra, hogy szaporítsuk a másféle betegek számát. A „véle együttélés”még nem igenlés és ösztönzés is egyben. Mindez azonban, kedves Komád György, eltörpül amellett, amit „parlamenti kérelmed” közepén olvashatok. Lássuk csak. „Ez a szer inkább szemlélődéivé, csendessé teszi élvezőit..., a humorérzéket javítja...” Hát igen. Ez már nagy-nagy aggódással tölt el. Ez már nem egyszerűen mariuhánakérdés: ez már egyfajta-féle embertípus dicsérete. Sőt e típus óhajtott létrehozásának halvány körvonalait sejteti, hiszen a „lakosságnak” is ajánlod, például alkohol helyett. Eszembe jut ifjúságomból egy régi könyveim: „Az új ember kovácsa.” Nem hihetem el, hogy te meg valamiféle lágy, új embertípus „kidagasztására” gondoltál a régi „keménnyel, acélossal” szemben, Nem képzelődöm-e, teszem fel a kérdést magamnak. Újraolvasom a szöveget. Nem. A jelzők (szemlélődő, csendes, humoros, etc.) egyoldalúan pozitívnak tüntetik fel ezt a típust, olyannyira, hogy már-már eszménykövető törekvésre indít: ilyenek legyünk. Dehát mi lesz akkor az — általad is említett — emberi méltóság oly gazdag képével? Lehet-e kemény függőségben igazi méltóság? Ha a „szer” az akarat, a józan önmegítélés — stb.— irányítását átveszi? Ha a „füvek” elterjedésével minden ember szemlélődő, humoros és csendes létet „választ”? Mennyiben a szer választja őt, s mennyiben ő a szert? És a többi... Lehet-e majd ilyen társadalomban becsülete és főként helye, mondjuk, a lázadó embernek, a polemikusnak? A ha nem is tragikus, de komorabb szemléletűnek? Szabad-e, s az emberi méltósággal általában egyeztethető-e két-három emberi tulajdonságot előnyben részesíteni az összes többivel szemben? Ugyan ki tagadhatná ép ésszel — teszem azt — a humor életmegtartó, frissítő, jótékony erejét? De én magam elsőként ragadnék szellemi fegyvert a humorosság totalitarizmusa ellen. Ez éppoly vészes volna, mintha csakis a dolgokat sötét színekben látó embert helyeznénk a példaképek piedesztáljára. Vajon megengedhető volna-e soha nem tapasztalt előnyben részesíteni, mondjuk, a „szemlélődő típust”, amikor látjuk itt körül és szerte a világban, mennyi vad veszély kerülgeti az embert? A „szórakozott” a csapdák legelső vermébe belehull. Az egyik észbontó egyoldalúságtól, szélsőségtől a másik vészes perem felé futni? A fülrepesztő ordítástól a süket csend felé? Eszembe jut egy József Attüa-vers is. Ebben a csend, a csendesség korántsem kap olyan pozitív szerepet, mint válaszol. Csöndet kíván a fasizmus! S zúg a búza. Függetlenül attól, mi a véleményem e vers többi részleteiről, ezzel a két sorával egyetértek. Igen, mindiga totalitárius rendszerek , a vasdiktatúrák (amilyen a fasizmus, a kommunizmus) kedvelték leginkább a társadalmi „csendet”. A demokrácia valamiként mindig zajos. Piacoló. Ahogy hajdani esszémben írtam: cseppet sem „előkelő”. A diktatúrának viszont épp a csendes, a némán végrehajtó típus a kegyeltje. A diktatúra egyetlen zajt kedvel csupán: az egyetértés éljenzésének ijesztő hangjait. Ám, ha már az idézeteknél tartunk, mi tagadás, felrémlett bennem egy másik is, a Marxé, aki viszont kiválóan képzett közgazdászhoz aligha méltó „költői szabadsággal” egészen kitágította a „kábítószer” fogalmát: „A vallás ópium a népnek. ” Értve ezen a KENDERKAMPÁNY? Issekutz professzor klasszikus Gyógyszertankönyve szerint a hasis az indiai kender (Cannabis satuva var. Indica) gyantájából készül, tetrahydro-kanabinolt tartalmaz, amely az agykéregre hatva sajátságos részegségét okoz, amelyben homályos öntudat mellett elvész az idő és a tér érzése. A szer félig álmodó, félig éber állap otban gyönyörködtető hallucinációkat, eufóriát kezdetben múló, az elmebajhoz hasonló tüneteket vált ki. A hasis élvezete kóros szenvedéllyé válhat, ekkor legyengülést, elmebetegséget idéz elő. A hasis tartalmú marihuana cigaretta elterjedése is súlyos szociális és gazdasági bajok forrása. Konrád György nem vette a fáradságot, hogy akár egyetlen közkézen forgó gyógyszertankönyvben utánanézzen, hogy mit is állít a hasisról a tudomány. Két újságcikkben is le merte írni (Népszabadság, 1994. aug. 1., Magyar Nemzet, 1994. szept. 3), hogy a kender ártalmassága az orvosi irodalomban nem bizonyított. Ez az állítás a legsötétebb csúsztatás, ugyanis féligazságot tartalmaz: egy-egy adag hasis valóban nem okoz nagyobb bajt — azonban a szer tartós élvezete, a hozzászokás már igen. Kérdezem: Konrád György önmaga vagy gyermekei számára ajánlja-e, fogyasztja-e a marihuánát? Vagy csak másoknak kíván ártani? Ördögi „kérése a parlamenthez” marihuánahatás alatt született? Ha igen — akkor érthető. Az író másik csúsztatása, hogy egyenlőségjelet tesz a csokoládé, a kávé, a bor, a pálinka, a dohány és a hasis közé, és ezek közül némelyek tiltásának átmenetiségével kívánja igazolni a hasis eltiltásának idejétmúltságát. A csokoládé senkinek nem okoz egészségkárosodást — igazán nagy mennyiségben nem is fogyasztható. Az emberek nem a csokoládé, hanem egyéb szénhidrátok és zsírok túlzott fogyasztása és a mozgásszegény életmód miatt híznak el. A kenyér és szalonna helyett a tömeges elhízást csokoládéval magyarázni nevetséges. A Coffea arabica babja 1—2% koffeint (1, 3,7 trimetilxantin) tartalmaz. 5 gramm pörkölt babból készülő 1 csésze feketekávé 0,05—0,1% koffeint tartalmaz. A koffein izgatja a központi idegrendszert, könnyíti és javítja a szellemi működéseket, csökkenti a fáradtságot és az álmosságot, nagyobb adagban ingerlékenységet, izgatottságot okoz. Az alkoholos részegséget 1—2 csésze feketekávé megszünteti ugyan, de mély narkózisból nagy adag koffeinnel sem lehet felébreszteni az embert. Az általánosan fogyasztott feketekávé a gyógyszerként alkalmazott koffein terápiás dózisának csupán a töredékét tartalmazza. A túlérzékenység múló szívdobogásától eltekintve a koffein kávéban fogyasztott mennyisége semmiféle egészségkárosodást nem okoz. A kávé esetében a hozzászokás nem jelent függőséget, és még tartós fogyasztása sem jár betegséggel. A csokoládé és a kávé említése Konrád György írásában csak arra hivatott, hogy a hamis analógia alapján a többi káros élvezeti cikk ártalmatlanságának az illúzióját keltse. A dohányzás és az alkoholfogyasztás következményeinek külön irodalma van, a dohányzás és alkoholellenes küzdelem céljából társadalmi egyesületek működnek. Mindkét élvezeti cikk hazánkban sajnálatosan népbetegségnek minősíthető gyakorisága kórformákat idéz elő. A tüdőrák, az alkoholos májcirrózus, az oesophagus varix vérzés, gyomorvérzés, hasnyálmirigygyulladás, toxikus ideggyulladás, combfej necrozisok stb. révén a szenvedélybetegségek óriási terhet és költséget jelentenek a magyar egészségügy számára. A legkülönbözőbb kórházi osztályok zsúfolásig tele vannak az alkoholizmusáldozataival. Köztudott, hogy a fiatal és középkorú férfiak korai halálokai között előkelő helyet foglalnak el az élvezeti cikkek következményei. De Konrád Györgynek mindez «em elég.A fiatalok között még vannak egészségesek! Beszéljük csak rá őket a marihuánára, hasisra — majd csak rákapnak a többi kábítószerre is! A drog — az jog? Konrád György az emberi szabadságjogokra hivatkozva fordul kérésével a parlamenti képviselőkhöz, hogy „kezdeményezzék a büntető törvénykönyv és a rendőrigyakorlat vonatkozó rendelkezéseinek emberséges módosítását”. Konrád György nem mondja meg pontosan, mit javasol, mit is kér — de a kérésből egyenesen következik, hogy a Btk, és a jelen rendőri gyakorlat embertelen. De írásának lényege nem is egy precízen megfogalmazott kérés nyilvánosságra hozása, hanem kampányhirdetés a. lágy dragok elterjedése érdekében. Mert mindenkinek joga van tönkretenni önmagát. „Mert az öngyükost sem büntetik.” Szabad kézzel a vörösen izzó kályhához nyúlni is emberi jog — a normális szülő mégis megakadályozza. Az értelmes szülő a megelőzés érdekében beadatja a fájdalmas védőoltást, mert ezzel elejét veszi egy súlyosabb, akár végzetes betegségnek. Szabadságában gátolva akár lefogja gyermekét — de beadatja az oltást. A lágy drogok esetében is hasonló a helyzet. A pillanatnyi évlezetből súlyos testi és lelki nyomorúságok tömege származhat. A kábítószerfogyasztását tehát meg kell előzni, a lehetőségét is meg kell akadályozni. Ha az a célunk, hogy megmentsük a fiatalokat. Ha nem más a célunk. Amikor a kábítószerkereskedelmet minden tisztességes országban üldözik, szigorúan büntetik, akkor egy író a „humánum nevében” a kábítószerekkel szemben érzett természetes ellenér(Folytatás a 15. oldalon) katolikus, a protestáns, a zsidó, a mohamedán, a pravoszláv és minden más hitvilágot. Nos, a Te véleményed — Istennek hála — valóban eltér a Marxétól, hisz épp a fordítottja: ő a vallásokat veszélyes kábítószernek vélte, te viszont a „füveket” nem tartod veszélyes „vallásnak”. A kérdés most már csak az — a perspektívákat tekintve — a két fenti vélemény közül melyik lesz sorsrontóbb végül is? Ugyanis, ha elérkeznék e „csendesek” abszolút győzelme, nem tennének-e meg mindent, hogy „csendjüket” ne zavarja senki? Ahogy pedzettem már, eljöhet még a csendesség humorosság, szemlélődés totaliarizmusa is, amit én ugyanolyan vasdiktatúrának éreznék, mint a történelem többi parancsuralmait. Hisz a csönd parancsa is parancs, a néma parancs is az, és tudjuk, milyen zajoslihegősen szokták végrehajtani. Hidd el, kedves Konrád György, a szabadságot, az ifjúság és mindenki szabadságát én is épp oly fontosnak tartom, akárcsak Te, Senki sem mondhatja: nekem több jogom van szeretni a szabadságot, mint Neked. De talán a szabadság tartalmát jóval gazdagabbnak kéne vélnünk, semmint e marihuánaügyre hegyezzük ki. Az ifjúság szabadsága az is, hogy éppúgy megismerje hazája hagyományait, mint a legmodernebb információkat. Nem sorolom az ezerárnyalatú skálát. Hadd mondok el Neked egy történetet életemből. Volt egy tanárom — nyugossza Isten —, akinek óráin azt csináltunk, amit épp akartunk. Kicsengetés előtt jóval eleresztett, sőt nem egyszer lyukasorát „tartott”. Népszerű volt-e vajon és valóban? A legelején igen. Később már csak a „notóriusok” köreiben, akik elmentek volna bármely tudomány temetésére, de oda is csak dolgozatírás helyett. Alapvető ismereteket nem tanított meg nekünk, később ezért többen is „átkozták”. Pedig nem volt sem rossz, sem pedig lusta ember. Egyetlen vétke, hogy — képben kifejezve — Rilkéből olvasott fel, mielőtt még az ábécét megtanította volna. Szórakozott volt, hogy türelmetlen lehessen. Vagy türelmetlensége miatt szórakozott. Előrefutott. Át akarta ugrani a kikerülhetetlent. Sajnálom, így utóbb, jobb sorsra méltó ember ment véle a sírba. így történt, pedig mekkora „szabadságot” nyújtott. A szabadság legalább annyira eszköz, mint amennyire cél. Nem kívánom hát, hogy „bejöjjön” ekkora szabadság. Eltekintve attól, hol és mit mond a kereskedelmi, orvostudományi vagy a büntetőjogi szempont — ez a véleményem a vadkenderkészítmények „felszabadításáról”. Az, hogy — ismétlem — ne , jöjjön be” efféle szabadság (szabadosság). Láttuk már, milyen hozománya van gyakorta az olyan szabadságnak, a mi épp „bejön”. És egyáltalán: miért kell valaminek kívülről jönnie ahhoz, hogy szabadnak mondhassuk és érezzük magunkat? Kívülről, mint eme „szer” vagy mint bármely hadsereg... Szerintem tehát, azt hiszem, Te nem gondoltad kellően át e dolgot. Végezetül: egyetlen kérdést hadd tegyek fel. Ha ama búza zúgott (ergo: tiltakozott) egy diktatúra ellen — vajon a vadkenderes is tudna — Isten ne adja, hogy szükséges legyen — hozzá hasonlóan tiltakozni? Tudna-e zúgni az, ami maga is csöndre, kába csöndre int, végképp. S ha mégis tudna — kiért, miért fog zúgni, egyszer? Kollegális jóhiszemmel üdvözöl: Páskándi Géza (Népszabadság, 1994. augusztus 15.)
