Szittyakürt, 1993 (32. évfolyam, 4-5. szám)
1993-04-01 / 4-5. szám
8. oldal «ITTVAKÖfcf 1993. április—május pártot, módszert, trükköt alkalmazva. Ha a nemzet megelégelte és megállj-t készül parancsolni, azonnal felöltik alázatos, meghunyászkodó, vigyorgó álarcukat, és kesergő jajveszékelés közben úgy tesznek, mintha ők volnának a legnagyobb áldozatok. Erre a nemzet szíve nagyvonalúan megkönyörül, megbocsájtja minden nemzet-gyilkos tettüket, abban a remény ben, hogy tisztességre térnek. Sajnos, nem ez történik. A mi szidóink nem térnek át a becsületes munka nehéz útjára. Ahelyett összedugják fejüket és szépen, titokban megtervezik a még tökéletesebb nemzetbomlasztó-sorvasztó gépezetét. Előlépnek most már álarc nélkül, teljes rútságukban megmutatkoznak és elkezdik a féktelen pusztítást minden téren. Kedves Magyarjaim, ez így ismétlődik időről időre a történelmünk folyamán. Ezt nem szabad tudni nektek. Ettől, a tudástól igyekeznek elzárni minket minden áron az ördögi erők. Jól tudják az igazság kitudódása a vesztüket jelenti. Ezt a tudást, ezt a mérhetetlen kincset ATTILA VÉREIM! Népemhez láncolt vezéreim, A birodalom minden szegletin. FEGYVERBE! AZONNAL! Baj van a Honnal. Futárok! Nyergeim — Lóra! Mindenhol ott lenni virradóra! Kürtösök! Fújjátok, fújjátok estig, ellenek szaggasák a Hon testit. EGYSÉGBE — fegyverbe — lóra! Indulunk! Ütött az óra. Elhagzott a Szó, fegyverbe szólító, Kemény harcot megparancsoló. Nem kell most biztató, Belénk hasított a jajszó: ELRENDELEM! Minden vérem, ki mozog s eleven, Delelőre a táborban legyen! Égi Istenünk áldását vegye, EGYSÉGBEN maradjon Roppant nagy ereje, S kézügyben legyen fegyvere! Gyűljetek írnokok parancsra, Pennáitokkal induljatok hadba. Ébresszétek hamar fényesség hadát, Csak ő nyerheti meg e szörnyű csatát. Vitéz nyilasok, előálljatok Égő nyilatokkal világítsatok! Fényt! Fényt! — kiáltják a katonák, Látni akarjuk ellenünk hadát! Az oroszlán az úr, nem a sakál, Rabságban a király, ha feláll. VÉREIM! Nem vagyunk egyedül; Él égi Istenünk, itt belül! Hosszú útra megyünk, nincs idő bosszúra, De azért megállunk egy kérdő szóra. Találunk majd akkor sok-sok bűnbánóra. Rendnek kell itt lenni, másik virradóra! Amint az ősi törvényben írva vagyon, A gonosznak nincsen semmi irgalom! Nem segíthet rajta álnok fogadalom; Hiányzik leikéből az Égi nyugalom. Hirdessük, hogy Égi Istené a hatalom, A földié a pusztulás, a siralom. Istenünk élő, JÉZUS az Ő fia, A földi isten pedig: SEHOVA! Ősi örökségünk visszavesszük újra, S akkor felnézhetünk Égi Urunkra. Egyként kiáltva, zúgva: ÁLL—ÉL—ÚJRA! Újra! Újra! Az Ég visszhangozza ÁLL—ÉL, ÁLL—ÉL... a MAGYAR! Kárpáthy Árpád 1993 — USA ATTILA című versemet Dr. Baráth Tibor történész professzor emlékére írtam. A „MAGYAR NÉPEK ŐSTÖRTÉNETE” c. művéből megismertem igaz történelmünket és őseink erényeit. Büszke vagyok fajtámra. Szeretettel ajánlom úgy a honi, mint a világon szétszórt véreimnek. Az a célom, hogy JÉZUS szellemében EGYSÉGRE buzdítsam szeretett nemzetemet. v i kutatta fel és kaparta ki tíz körmével a rejtekhelyekről ez az ember, ez az igaz Istentől küldött szolga, az apostolok királya. Nem vágyott ő földi dicsőségre, nem kívánt értéktelen „murok-érmeket” a mellére, csupán csak azt végezte el becsülettel, amit rábízott útnak indítója. Küldetését elvégezte. Az asztalra tette az éltető, tiszta búzakenyeret. Nála van a kulcsa a megértés kapujának. Taszítsuk félre az ajtónál ólálkodó farizeusokat, jussunk el hozzá és ő leveszi a szemünket eltakaró fátylat. Tisztán fogunk látni. Ezt az embert akarom magasra, nagyon magasra emelni, hogy megláthassák véreim. Még nem késő! Igaz, hogy testben és lélekben visszarendelte őt a Teremtő, de szelleme köztünk maradt mindörökre. Ragyogó csillagként mutatja az utat, ahol visszatérhetünk lélekben őseinkhez, nagyjainkhoz. Nemcsak visszafele mutatta az utat, hanem előre is. Egyik igen értékes, tisztánlátó vezéregyéniségünk Dömötör Tibor püspök kiválóan fogalmazta meg ezt a jövőbemutatást, nemrég elhangzott igen szép beszédében: „Újra vállalnunk kell a magyarság ősi történelmét, a magyar múltat, mert csak erre építhetjük rá a magyar jelent és a magyar jövőt.” (Egyébként a Püspök az elsők között volt, akik felismerték' a Baráth-ban rejlő értéket.) — Istenem, micsoda kitűnő vezetőket rendel nekünk Urunk és mi nem hallgatunk kellőképpen rájuk. Nem figyelünk eléggé. „Mert idegenek írták és tanították a magyar történelmet és az idegeneknek az volt a céljuk és az érdekük, hogy szembeállítsák az egyik magyart a másikkal” (Dömötör püspök). Szeretett fajtáim, ez szóról szóra igaz. Ennek kapcsán röviden leírok egyet a saját tapasztalataimból. Nem is olyan régen, itt Amerikában, egy újdonsült ismerősömmel beszélgetve, megkérdeztem, hogy mióta van itt, röviden csak ,,56-os vagyok”, azt mondta — és melyik részéről a honnak, mert hát érdekesen egybecsengett a neve egy keserű emlékű Dajkovici „történészével” (Kolozsvárról származom, így alaposan ismerem a szóban forgó úriember művelt dolgait). Nos, erre elmesélte, hogy az ,egy gyakori magyar név és mint érdekesség, megemlítette, hogy egy alkalommal, amikor bizonyos tudományos „konferencián” gyülekeztek, akkor rajta kívül még két ugyancsak azonos nevű tudományos (nem akarta elárulni, hogy milyen tudományban) képviselő volt jelen. Ő képviselte Amerikát, a második Magyarországot, a harmadik pedig Romániát. Nahát, ez érdekes, és milyen nyelven értekeztek, kérdeztem, tolmács útján? — Dehogy — volt a válasz —, véletlenül úgy adódott, hogy mindegyikünk magyar volt. Erre én megjegyeztem, hogy lámcsak, magyarnak vallja magát minden valamire való „tudós”. Mi az, hogy vallja? — kérdezte. Hát úgy — mondtam neki —, hogy a Dajkovici is magyar iskolákban tanult és magyarnak vallotta magát, annak idején, később pedig, amikor elszegődött román tudósnak, akkor már románnak vallotta magát. Én viszont hallottam beszélni magyarul is és románul is. (Jól beszélem a román nyelvet, 40 évig ott éltem.) Elhiheti nekem, egyik nyelven sem tudott rendesen. Nos, mikor ezt mondtam, ismerősöm szemmel láthatóan kényelmetlenül kezdte érezni magát. Még hozzátettem, hogy: barátocskám, maguk egy másik közös nyelvet használtak, mert a susztert magyarul cipésznek hívják. (Körme szakadtáig erősítette, hogy, de igenis a suszter a helyes magyarul.) Hirtelen a falon csüngő ikonjairól kezdett beszélni, amiket útjai során gyűjtögetett össze. Nos, barátaim, látjátok, igaza van Dömötör püspök úrnak, ezek az idegenek, különböző „konferenciák” örögyén, időnként összegyűltek és képviseltek minket — Amerikából, a Honból, Erdélyből, Felvidékről, újvidékről — és a legnagyobb egyetértésben, a mi pénzünkön, bankettezés közben, összehangolták a módszert, amivel minket még jobban le lehet gyengíteni. Nem kellett nekik még tolmács sem, mert éberül figyelő szemük elleste még egymás gondolatát is. „Hej élet, te gyöngy élet” — de szép is lehetett az nekik és egyszer csak jön egy Baráth professzor, aki egy mozdulattal lesepri őket az asztalról, akárcsak valami morzsákat. Nagy lett a tiltakozás, ők ott szerettek élni, a kalácsos kosár mellett, nem a szemétben, ahová a morzsát szokták dobni. Székelyföldön, nagyszüleimnél gyakran vakációztam gyerekkoromban és egyszer kaszálás közben kígyót fogtunk. Mikor azt hittem, hogy már megdöglött, hozzá akartam nyúlni. A bátyám rámszólt: Ne! Miért? — kérdeztem. „Kígyóban s rossz emberben akkor bízzál, mikor már háromszor kaszáltak a sírjánál" — felelte. Nos, később megértettem mit is jelentett ez a beszéd. Senki sém akarja őket lekaszálni, de azt melegen ajánlom: ne feledjétek el, a köpönyegforgatók mindig csak ellenünk dolgoznak. „Kutyából csak kutyaszalonna lesz. ” Most megértitek, úgy-e, milyen nehéz volt Baráth tanár úrnak árral szemben, a sok ellene küldött cápák között megtenni a hosszú utat és a végén azt látni, hogy értéktelen papírként félre teszik a munkáját. Az ellene dolgozók már kezdtek megnyugodni, hogy ez a dolog végképp el van intézve. Elmúlt a veszély. Igen ám, csak hiba csúszott a dologba. Megjelenik egy kis Dávid a harctéren — és micsoda vakmerőség, egymaga felveszi a harcot a behemódokkal: Nézdcsak, csodák-csodája, a Góliátok fogcsikorgatva hátrálni kényszerülnek. A kis emberke szorítja le őket az újjáépített történelmi útról. Ki is ez az akaratos, kellemetlenkedő? Valami Somogyi Zoltán nevezetű. Bizony ő az, a mester kitartó, lelkes tanítványa, aki nem engedi elveszni az igaz ügyet. Aki jó hazánkfiaként szívén viseli a történelmi örökségünket. Megbecsüli őseink hagyatékát, s mi több, minden erejével azon van, hogy jó bő marokkal szétszórja a nagyvilágba, okulásunkra. Nagyon nagy dolog ez barátaim. Egymaga bement a tűzvonalba, hogy felragadja a letiport zászlót. Nem kis veszéllyel jár az ilyesmi. Kedves Somogyi testvér, igen nagy hálával gondolok rád, amiért nemes kebledre, magyarul dobogó szíved fölé ölelted a Nagymester mesterművét. Mindannyian példát kellene vennünk a hozzád hasonló, önfeláldozó nagyoktól, akiknek mindennél előbbre való a nemzet sorsa. (A gyermekáldást nagyon megbecsüli.) Olyan lendületet adtál az igazság szétáradásának, hogy azt már megállítani többé nem lehet. Győztél. Igaz Istenünk és fajtánk szeretete hordozzon szívében továbbra is. Büszkék vagyunk rád és tudjad azt, hogy vigyázó tekintetünkkel mindenhol veled vagyunk, amerre jársz nemzetújjáépítő munkád során. Drága véreim, arra kérlek, olvassátok el, ismerjétek meg, gazdag, igaz történelmünket, a világ történelmét. Megvilágosodik előttetek a világról alkotott kép. Az a célom, hogy rávezessem kezeiteket erre a páratlan értékű könyvre, ha már elolvastátok, akkor a többit nyugodtan bízom józan ítélőképességetekre, az csalhatatlan. Más nemzetek, mindennapi imádságukkal köszönnék meg, ha ilyen szellemi óriásaik lehetnének; nekünk pedig különös kegyelemből adódik. Értékeljük. Vegyük kézbe, ismerjük meg. Nekünk kell felhívni rá a világ figyelmét, hiszen a mi elménkkel, mi nyelvünkön alkotott. Mindamellett, hogy munkája egyetemes értékű és legmesszebbmenően tárgyilagos, mégis csak a történelmi tények alapján, a mi dicsőségünket hozza felszínre. Megértitek belőle, hogy mennyire félrevezettek minket az idegen érzelmű és érdekű történelemhamisítóink, akik, mint a denevérek, hajunkba kapaszkodva, szemünk világát próbálják kivájni. Dúsgazdag, ősi kincseinket széthordta boldog-boldogtalan, a mi gyönyörű tolláinkkal ékeskednek mindenfele, mi pedig szerencsétlenül ténfergünk, mint valami koldusok, a nemzetek között. Lekezelnek minket, mert épesző nemzet ezt nem engedné meg. Ez égbe kiáltó! Nem vagyunk mi tébolyultak, csak fújásul becsaptak minket.
