Szittyakürt, 1993 (32. évfolyam, 4-5. szám)
1993-04-01 / 4-5. szám
«ITTVAKÖfcT 7. oldal 1993. április—május .Keszi Valóság GONDOLATOK HÚSVÉT UTÁN Húsvét hetében Kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánunk és kívánnak nekünk az emberek. A gondolkodó embernek legelőször az tűnik fel, hogy Húsvét ünnepét minden évben más napon ünnepeljük, nincs egy fix napja, mint más ünnepeinknek, mint pl. március 15., október 23. Azután az is különös, hogy mi magyarok két napon át ünnepelünk, míg más országokban egy napig tart ez az ünnep. Bár egyházi ünnepnek tudjuk, de hímes tojást írunk (festünk) és leányaink várják a locsoló fiainkat. Ilyen "szokás” más országokban még képzeletben sincs, nemhogy gyakorlatban lenne. Ma már a festett tojás Amcrika-szerte divat (üzlet) pár éve, de hol vannak ők az értelmétől? Egy csodálatos emlékem 1979 Húsvét másnapján rögződött belém. Magyarországon, a villamoson utazva figyeltem fel. hogy sok a férfi az utcán, mind ünneplőben és mind igyekszik valahová. Mi történt, hova tart ez a sok FINEM? Itt az apa viszi úgy ötéves-forma fiát, olt két-három kamasz megy együtt, minden korú, a picitől a középkorúig ünneplőben megy valahová. Ott és akkor döbbeni belém, hogy Húsvél másnapja van, mennek locsolni. Gondolkodásra indított az a csodálatos jó érzés. Lelki közösség, amiből mi külföldön élők már hány éve és évente hányszor kimaradunk? Együtt érezni, együtt búsulni, és ünnepelni. Érezni a lelki közösséget, ami oly természetes, hogy a hagyományon élőknek ez fel sem tűnik. De bennem leirhatatlanul jó érzés volt, hogy én nem egy idelátogató külföldi vagyok, hanem én egy vagyok a magyarok közt, aki tökéletesen értem azt, hogy az utcákon lévő férfinem ma hova tart ünneplőbe öltözve. Ezért hát, Húsvét ünnepének értelmét szeretném most itt átadni a magyar olvasóknak. Nézzük, tisztában vagyunk-e mi, mindnyájan magyarok a húsvéti ünnepünk igazi értelmével. A kérdés pillanalnyUag az, hogy Jézus Krisztus EGY napon támadt fel, miért ünnepeljük minden évben más napon a feltámadást napját? Ha Nagypéntek estéjén temették el, vagyis estéje előtt közvetlenül, úgy a harmadik nap, a feltámadás napja nem vasárnap, hanem hétfő. Már csak e rövid számításokból is láthatjuk, hogy vasárnap ünnepelni Jézus Krisztus napját, nem felel meg a valóságnak. De a tradíció nagy ÚR! HÚSVÉT ÜNNEPE TEHÁT NEM A KERESZTREFESZÍTÉST KÖVETŐ FELTÁMADÁSÉ. Semmi szín alatt sem, hacsak nem átvitt értelemben gondolkodunk, mely gondolkodásról és értelméről nekünk, magyaroknak papjaink soha nem szóltak. Húsvét értelme és "ünneplésének”, mindenévi megemlékezésének ünnepe viszont tökéletes értelmet kap akkor, ha magyarul gondolkodunk. HÚSVÉT szavunk összetett szó, két tőszóból. Válasszuk tehát szét: HÚS + VÉT. húsvét szavunk értelme tehát egyenlő a HÚS VÉT-kével. Vétkezni csak ember vétkezhet, ezek szerint a hús, az ember testében lévő hússal egyenlő. Erről a húsról olvasunk is a Bibliában (I. Móz. 2 : 21). Az ember nem talált társat magának a mezei állatok közt, mielőtt az ember oldalbordájából asszonyt alkotott volna az Ur: "Bocsáta . . . mély álmot az emberre, és az elaluvék. Akkor kivon egyet annak oldalbordái közül, és hússal tölté be annak helyét.” Az ember, ki tudja mióta — mert emberi évekről csak a bűnbeesés ulánról olvasunk — élt már a KERT- ben vétkezés nélkül. Ahogy megkapta az akkori testébe a húst, bekövetkezett a vétek is. Evett a jó és gonosz tudás fájának gyümölcséből, melytől el volt tütva. VÉTKEZETT A HÚS = EMBER ÉS ENNEK A MEGEMLÉKEZÉSE AZ ÉVENKÉNTI HÚSVÉT ’’ÜNNEPÜNK”. Azzal, hogy ez időben mikor következett be, nem vagyunk tisztában, mert mint már említettem, az ember számára még idő nem volt, csak annyit tudunk, hogy a teremtés hetedik napján, mely napban még most is benne vagyunk. Hogy a magyarul nem beszélők és nem értők milyen nevekkel emlékeznek meg a magyarok "ünnepéről", arra csak példának hozom fel az angolszászok EASTER elnevezését, melyet ők, vagy inkább úgy kéne mondanom, hogy mely névre ők ráhelyezték a Húsvét ünnepét. EASTER az asszír és • káld istennő neve (kis változtatással) ISTHAR. (Alexander Hislop: The Babylons. p. 103.) Nem értik a Tízparancsolatból "Ne legyenek néked idegen isteneid .. . " II. Móz. 20 : 2. Ki itt az átvevő és ki itt az átadó: A szokást átvették, de miután a szól — húsvét — és az értelmét nem vehették át, mert ez csak magyarul érthető, tudatlanságból átvették egy ókori istennő nevét. Az EASTER-t ünneplők nem Jézus Krisztus feltámadását ünnepük. Müyen keresztyén ünnep ez akkor? Most viszont a Húsvét MÁSNAPJÁRÓL szeretnék még szólni. Ez is ŐSI ÜNNEPÜNK, és csak a miénk, mert bár ma már tojásfestéssel színesítik másnyelvű népek is a húsvél ünnepét, de ez másoknál csak disz, mert fogalmuk sincs a tojás-írás, adás és az öntözés értelméről. Az öntözés annyira érthetetlen számukra, hogy át sem tudják venni. A HÚSVÉT szavunknál már láttuk, hogy két tőszavunkból keletkezett. Ezt látjuk a HÍMES és a TOJÁS szavainknál is. Bontsuk fel e szavainkat is: HÍM + ES, TOJ + ÁS, a magánhangzók cserélhetők (pl. István, Éstván, Őstván stb. részletes magyarázat könyveimben) s csere alapján kapjuk a HÍM + ŐS-t és a TOJ + ŐS-t. KI VAGY MI A HÍM? A Magyar értelmező Szólar (Bp. 1972) szerint "him fn 1. Bioi. Megtermékenyítő ivarsejlekct termelő élőlény”. A tojás, szintén a Kéziszótár szerint "Madaraknak és a hüllőknek védőburokkal körülvett nagy petéje." Az ŐS szó jelentésével mindenki tisztában van. Ezekután — szakmagyarázaltal is megerősödve — egy pillanatig sem kétséges a férfi és a nő Húsvét másnapján, tavasszal történő "szertartása”, nemzetünk, népünk fennmaradásának szolgálata, az utódok létrehozása. A hajadon hajlandó méhének magját (a nő szervezetének legnagyobb sejtje, petéje) tojás képében a porzónak (HÍM) odaadni: TOJASADÁS. A megtermékenyítő ivarsejtet átadni pedig: ÖNTÖZÉS — hogy a Magyar Nemzet fennmaradása biztosítva legyen. A HÚS VET- kéről ősapánk óta emlékezünk és nemzetünk fennmaradását évente ünnepeljük. LEGYEN KELLEMES ÉS ÁLDOTT ÜNNEPÜNK MINDEN HÚSVÉT GYIMESl BARANYAI PIROSKA Hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar A HALHATATLAN Kedves olvasóim, egy igen szomorú évfordulóra hívom fel a figyelmeteket. Egy év telt el azóta, hogy 1992. február 22-én lehullott egy csillag a mi magyar égboltunkról. Nem is csillag volt, hanem kivételes fényű üstökös. Magyar égről ontotta az értelem fényét, de oly erővel, hogy bevilágította a földkerekség minden zegétzugát. Régmúlt idők útjait ragyogta be, amiket gondosan eltakartak a világ szemei elől. Olyan óriási erővel feszítette szét a sötétség birodalmát, hogy az létében megingott, tartóoszlopai darabokra törtek. Ez a káprázatos fényű csillag, szellemi óriás barátként jött közénk,, két marokkal szórta elénk elveszettnek hitt történelmi értékeinket. Tudom, sokan máris ráismernek Baráth Tibor egyetemi tanár, kimagasló értékű történelmi tudósunkra. Szakkörökben, nemzetközileg is a ranglétra igen magas fokára jutott, de nekem most nem az a szándékom, hogy a különböző, fület simogató, széphangzású rangjait felsoroljam, amiket tudásával, joggal kiérdemelt. (Szerény ember volt, ő maga sem szerette az úrhatnámkodást.) Nem emléket akarok állítani neki, azt, tudom elvégzi a nemzet ünnepélyes keretek között, ha majd lehetősége megnyílik rá. Ami késik, nem múlik. Eljön az idő, amikor a legnagyobb tisztelettel fognak megemlékezni róla, úgy a honi vérei, mint a világ összes népei. Az iskoláskönyvekből fogják megismerni a nemzetek, népek gyermekei, Baráth tanár úr nevét. Minden egyetem katedráin méltatni fogják a tudós óriás munkásságát. Tudományos akadémiák bejáratait díszíti majd a nagy mester szobra. Amint mondtam, nem az a célom, hogy méltassam kivételesen termékeny munkásságát. Más irányú, lelki indíttatás késztet az írásra. Belülről akarom megközelíteni, mögéje nyúlni, a láthatatlan oldaláról bemutatni ezt a kincskeresőt, a szokatlan jelenséget, ami körülövezi. Érzem, hogy olyan dologhoz nyúltam, ami felülmúlja képességeimet, de mégsem menekülhetek önmagam elől. Lelki kényszer ösztönöz, az írásra. Olvasóm! Jó előre bocsájtom, nem vagyok hivatásos tollforgató. Ne várj tőlem nagy dolgot. Nem tudok (és nem is akarok) kis ceruzámmal káprázatos mintájú csipketerítőt horgolni eléd. Nem is az a célom, hogy versenyre keljek az ébenfából faragott íróasztalnál pöffeszkedő, aranytollhegyet sercegtető szellemi képmutatókkal, akik önmagukat nevezték ki a mi szószólóinknak. Akik, ha az érdekük úgy kívánja, még a szakállukat is nemzeti szallaggal fonják be (a vörös már amúgy is rendszerint benne van), de érzelmileg teljesen idegenek tőlünk. Céljaink homlokegyenest eltérnek a miénktől. Tintásüvegüket kígyóméreggel töltik tele, amit ránk fröcskölnek, teljesen érthetetlen és helytelen magyarsággal. (Szerencséjükre, az ügyes, magyar titkárnők kijavítják nyomorék mondataikat.) Látjátok, testvéreim, ez az ami fáj nekem, ami lépten-nyomon belémhasít. Ezt nem nézhetem tovább. Ezért indítom útnak frissen hegyezett kis ceruzám. Nem nézhetem, hogy a fajtámat megcsúfolják, megalázzák, szellemi kincseitől megfosszák, koldussá tegyék. Nem! Testvéreim, ez a Baráth nevű apostol jól meghatározott küldetéssel jött közénk. Szédületes igazságokat tárt elénk, a tudományos munkáit remegő kézzel olvassák azok, akik félrevezették, becsapták (ma is azt teszik) az emberiséget, akik mindenükből kifosztani igyekeznek. Szemrebbenés nélkül kiforgatták tör ténelmükből, igaz Isten hitükből, a dicső népeket és így teszik őket „elsőkből utolsókká, az utolsókat pedig elsőkké”. Ezen sürgősen változtatni kell, mert ebből nagy baj lesz. Céltalanokká, erőtlenekké válunk és eltaposnak minket. (Világosan látom, hogy ezt akarják bitorlóink.) Csendes, de annál könyörtelenebb, ádáz küzdelem folyik a színfalak mögött, nemzeti értékeink megvédéséért. Éppen ezért, kedves, fiatal tollforgató barátaim, gyülekezzetek nemzeti lobogóink alá a „táborba”, ahol nagy szükség vem mindannyiotókra. Értékeinket sötétségbe rejtették, világítsuk meg... tegyük saját asztalunkra. A felvilágosító munkánktól függ a Nemzet további sorsa. Ezért akarom én irányítani a figyelmet Baráth Tibor útépítőnk felbecsülhetetlen értékű munkájára. Történelmi útjainkat lerombolták, tövissel hintették tele, betakarták mindenféle gazzal; amit sehogyan sem tudtak elrejteni, ott az „útjelzőket” össze-vissza cserélték, hogy használhatatlanná tegyék. Ez az ember megbirkózott minden nehézséggel, makacsul dolgozott egy életen keresztül, azért, hogy rendet teremtsen történelmi útjainkon. Nagyon nehéz dolog ez barátaim. Különösen, ha állandóan szórják valaki elé a töviseket, hogy akadályozzák. Mégis elvégezte. Munkájának eredményét sikerült összefoglalni egy háromkötetes könyvben, aminek azt a nevet adta, hogy „A MAGYAR NÉPEK ŐSTÖRTÉNETE” - mindamellett, hogy ez a Világ történelmét összefoglaló munka, jól megalapozott mestermű, okkal hivatkozik a könyv címében is a. mi népünkre. Ez a mű kielégíti a legszigorúbb tudományos módszertani követelményeket. A legmesszebbmenőkig tárgyilagos. Nyugodt lelkiismerettel állítom: ekkora horderejű tudományos munkát ember a Földön Jézus királyunkon kívül nem végzett. Lehet, hogy sokan hitetlenkedve olvassátok ezt a kijelentést, de ha végigolvassátok a szóbanforgó könyvet (figyelmesen, ha kell kétszer is), elgondolkoztok rajta, akkor megértitek, hogy ez igaz. Hiába keresnétek nála nagyobb tudományos alkotó után, nem fogtok találni, mert nincs. Namármost, ez a mesteralkotás elkészült ezelőtt huszonöt évvel. A megfeszített munkától elgyötört ember (élete utolsó szakaszában már a szeme világát is elveszítette) megnyugodott. A jól végzett munka érzése simogatta végig fáradt testét. Öröme nem tarthatott sokáig, mert akárcsak keresztes Jézusunkkal történt, tanításait, igazmondó szavát túlharsogták a farizeusok. Elrejtették, agyonhallgatták munkájának eredményét. Megérezték vesztüket a sötét erők és kiadták a jelszót a hon határain belül és kívül egyaránt: „Baráth mesterről vagy rosszat, vagy semmit”. Nem szabad tudni a nagyvilágnak a munkájáról, mert azonnal összedől az ő ördögi tervük, nevezetesen kultúránk, népünk szétzüllesztése. Ezt kellett neki végig néznie huszonöt éven keresztül, ezzel a keserű fájdalommal feküdni le minden este. A reménnyel kelni minden reggel, hátha ma valami változik. Sajnos, nem változott. Ez az éles tüskő ott volt szívében élete végéig, hihetetlen fájdalmat okozva neki. Nem érhette meg földi idejében azt az örömet, hogy megtapasztalja: felhasználják munkája eredményét. Hosszú, küzdelmes életéért megelégedett volna egy rövid, múló pillanat boldogságával, ami kárpótolta volna mindenért. Többet jelentett volna neki bármilyen Nobel-díjnál. Nem érhette meg. A sötét erők másképpen akarták. Úgy járt, akárcsak a kifáradt szántó-vető-arató ember, aki meg is süti a kenyeret, az asztalra is teszi. Ott van az éltető, finom, illatos búzakenyér és a szerettei nem törhetnek belőle, mert nem tudják hogy: van. Az éhezők körbejárják a házat (Hazát), de be nem mehetnek az ajtóiiállóktól. A kenyér illatát elnyomják hamis tömjénnel, az éhező népnek az útját telerakják mérgesgombákkal. Ez történt és ezt ő keserűen nézte hosszú évtizedeken keresztül és tehetetlen volt. Ezt teszik velünk a minket nyomorítók, rajtunk élősködők, a minket szidók. Igen, ezek a szidók irtóhadjáratot folytatnak ellenünk. Alattomosan, állandóan más-más színt, jelet,
