Szittyakürt, 1993 (32. évfolyam, 4-5. szám)
1993-04-01 / 4-5. szám
1993. április—május «imAKOfcT 11. oldal A bőgatya és a fütyülős barack III. évfolyam 62. szám 1993. március 16., kedd Pusztán azért nem foglalkoznék a Heti Magyarországban 1993. február 23-án megjelent Zsidók és magyarok című beszélgetéssel, hogy ismerősök, barátok, feltűnően sokan hívták föl rá a figyelmemet. Nemcsak újságírók, irodalmárok, de tanárok, „civilek” is. Vagyis nem politizáló emberek, mert úgy érezték, nagy sérelem érte őket. Persze, a nevezett írást, cikket vagy minek nevezzük, sokszorosítva terjesztik, magam is másolatban olvastam. A lap példányaihoz nem lehet hozzájutni. S hogy értse, aki mégsem ismerné a cikket, ide kell írnom azt az egyetlen mondatot, amiről oly sokan beszélnek. A beszélgetésnek két résztvevője volt, Zoltai Gusztáv, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége és a Budapesti Zsidó Hitközség ügyvezető igazgatója, az Európai Zsidó Kongresszus V. B. tagja és Landeszmann György budapesti vezető főrabbi. A mostanában sokfelé idézett mondatot a főrabbi közölte: „ Ha felsorolnánk azoknak a zsidóknak az értékeit a magyar kultúrában, amit ha kivonnánk Magyarországról, akkor nem maradna más, csak a bőgatya és a fütyülős barack." Az újabb, általa említett bélyeget a feljelentéssel kapcsolatban — amit éppen francia ember cáfolt meg a tévében —, hogy itt történt a legtöbb feljelentés, Eichmann „igazolja”! Tehát nem „egyszerű” elszólásról van szó, hanem igencsak eltorzult és veszélyes vélekedésről, amely mérgezhet és terjedhet, mint a pestis. Ám veszélyessége nem ebben van, hanem abban, hogy a magyarság egyike a testileg-lelkileg leginkább megcsonkított, lepusztított népeknek, s éppen ellene szólnak ily igaztalanul, miközben a hóhérnak hisznek! Egyike a legvédtelenebbeknek és kiszolgáltatottabbaknak, s éppen a Trianon igazságtalansága miatt kényszerült a háborúba is. Sokakat vakított el az igazságtevés ígérete, a területek visszaadása. Noha maga a mondat inkább értelmezhető, mint érthető, gerincferdüléses, azért elgondolnánk, hogy bizonyos eszmei értékeket, mondjuk verseket, hogyan lehetne „kivonni” Magyarországról? Például ezt a gyönyörű vallomást a hazáról: ,,Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, / nekem szülőhazám itt e lángoktól öleltI kis ország, messzeringó gyermekkorom világa. ” Számomra ez több minden melldöngető magyarságnál, mert ez a legtöbb, amivel „asszimilálódhatunk”. Mondom, nem szólnék, ha nem háborús veszélyek kígyótojásai lüktetnének e tájon, ha nem volnánk ma is félig „ölelve” háborúval, jajjal-bajjal, nem szólnék, ha nem érzékelném azt a tényleges veszélyt, amit az a puszta tény jelenthet, hogy ilyen vagy hasonló gondolkodású állampolgárok döntenek, dönthetnek — mert dönthetnek! — például a magyar védelmi kérdésekben, a hadsereg vonatkozásában. Volt már olyan „magyar” hadügyminiszter, aki nem akart magyar katonát látni! Láthatott aztán Budapesten románt! Nem szólnék, még akkor se, ha magam is először névsort kezdtem mondani — mert az ilyen vélekedéseknek eleve pusztító, romboló a hatása! — Apáczai Csere Jánostól, Bolyai Jánoson keresztül —, akiről éppen mostanában mondta Szentágothai János (saját fülemmel hallottam!), hogy számára Bolyai János testesíti meg s jelképezi a magyarság géniuszát — és soroltam Körösi Csorna, Arany, s aztán megálltam. A magyarság: európai magatartás Mert e gőgös ostobaságot nem fogadhatom el egészséges szemléletnek, s igaznak sem. Egyébként is, kiket soroljak? Galamb Józsefet Makóról, aki a Fordnak a T-modellt megalkotta, Csonka Jánost és társait? Bartókot, Kodályt azok közül, akik a bőgatyát és a fütyülős barackot képviselik? Festőket? A képképzés képességeinek képviselőit? írókat, gazdag képzeletűek vagy a képesítés nélküli „egyszerű” embereket említsem, akik szintén mind-mind értéket képviselnek, mert egyszeri és ismételhetetlen fenség valamennyi! Ady írhatta így: „De ha a piszkos, gatyás bamba / Társakra s a csordára nézett, / Eltemette rögtön a nótát: / Káromkodott vagy fütyörészett. ’’Igen, a Hortobágy poétájától e sorok nem a magyarság káromlását jelentik: gyönyörű ez, s de hányszor igaz is! Ám másutt így ír:,, Vagyok, mint minden ember: fenség”, s csakis együtt igaz, így hiteles: „mint minden ember”, közöttük a bamba bőgatyás is, meg a bamba szűk nadrágos. A költő szitkai imába fordulnak, tisztítótűzön keresztül ér el hozzánk, minden emberhez. Valóban nem foglalkoztam volna a cikkel, sem L. Gy. lelki szegénységről — vagy elvakult gyűlöletről? — árulkodó véleményével, amely elsősorban gyógyításra szorulót állít elénk, sajnálni való embert, beteget. Amiért mégis géphez ültem, azt az a sajátos helyzet követeli meg — mindannyiunktól, akik itt élünk —, amilyen még egy nincs Európában. S talán éppen ezért nincs, mert nem voltunk eléggé erőszakosak, vadak, kegyetlenek, mi magyarok. (Mondom, mi magyarok, holott gyermekeimben legalább négyféle — fajta? — vér folyik, igaz anyai ágon rokonunk volt az aradi vértanú, Török Ignác is. Gyermekeim óvódás korukban ismerték a tizenhárom aradi vértanú nevét!) De hát ez elemi és alapvető becsület dolga! A magyarság vállalása e tájon már régóta magatartást jelent, tehát elszántságot, bátorságot. Ezzel együtt is befogadó volt! Elsősorban befogadó! Tehát mondhatom, a magyarság: európai magatartás! Áldozatot követelt tőlünk a történelem, a megmaradás, de közben nem voltunk soha kisszerűek! A balkáni szellem ellenében maradtunk a helyünkön, s maradhatott csaknem egymillió zsidó állampolgár, akiknek nagyobb része 1867 után menekült ide, s kapott hazát. Ennek ellenére Magyarországon sosem voltak pogromok! Ez nem fért össze a bőgatyások lelkületével! De a befogadás igen, még akkor is, ha ezért többszörösen megfizettek! Mert lássuk csak az alábbi, 1943. október 14-én, Londonban kelt írást: „Sir A. W. G. Randall külügyi tanácsos feljegyzése Namier professzorral folytatott beszélgetéséről — Namier professzor (Jewish Agency) tegnap közölte velem, munkatársai súlyos aggodalommal gondolnak azokra a lehetséges következményekre, amelyek a Magyarországon viszonylagos biztonságban élő, 800 000 zsidót sújtanák, ha a magyar kormány idő előtt szakítana Németországgal. Mint mondja, az itteni zsidók úgy érzik, Németország valószínűleg nem tűrné el a magyarok elszakadását, és amíg azt hadseregük helyzete lehetővé teszi, a magyar kormány ilyen lépésére a németek az ország megszállásával válaszolnának, és kiirtanák az Európában utolsóként fennmaradt jelentős zsidóközösséget. A Bős—Nagymaros-szindróma Azt mondtam, hogy ez a kérdés a közvéleményt is foglalkoztatja (lásd a Tablet legutóbbi számának egyik cikkét), ez az egyik oka annak, amiért nem szánja rá magát Magyarország az idő előtti átállásra. Namier professzor közölte, a zsidókat illetően egyetlen remény, hogy a magyarok nem tesznek semmit addig, amíg gyakorlatilag nem látszik valószínűnek, nogy a németek már nem képesek reagálni.” Randall. Alatta 34498/C 12035 szám, s az alatt: Az irat referáló lapján D. Allen október 20-i feljegyzése: „Mindig nagy figyelmet fordítottunk erre a kérdésre, mert egyike volt azon érveknek, amelyek szerint ne sürgessük a magyarokat, hogy azonnal és nyíltan álljanak ellen a németeknek, mert azzal együtt járhat a német megszállás veszélye. Hajiunk arra a véleményre, hogy jelenleg ez a kockázat csekély.” Eligazító megjegyzésként közöljük, hogy a Jewish Agency a Zsidó Ügynökség, a Cionista Világszövetség vezető szerve, a palesztinai zsidóság érdekképviseleti szervezete volt. Ez az az időszak, amikor Szent-Györgyi Albert küldetése kezdődött, és előtérbe került köztársasági elnökségének lehetősége. Allen, Denis William magas rangú külügyi tisztviselő és tanácsadó, a Juhász Gyula történész által összeállított kötetben, Magyar—brit titkos tárgyalások 1943-ban, több mint ötvenszer szerepel a neve, véleménye. (Kossuth Kiadó 1978, 271. old.) A fontos könyv előszava kitűnően tekinti át a térség és Magyarország lehetetlen helyzetét, ami azután a lényegét illetően még további fél évszázadig alig változott. Nem foglalkoznék ezzel az üggyel, ha nem itt élnék. Ugyanis Magyarország az egyetlen olyan ország Európában Trianon (és majd Párizs) óta, amelynek se tengere nincs, se havasai nincsenek! Legalább az egyik minden más, a legkisebb országban is van. Mindez miféle hatással van a lehetőségekre, lélekre, ki kéne deríteni. Nem növeli az önbizalmunkat, önérzetünket, erőnket, de igenis növeli a kisebbségi érzetet. így juthattunk el abba a helyzetbe, hogy éppen amikor az édesvíz lesz a legfontosabb „ásványi”kincs, értékesebb vasércnél, szénnél, olajnál, tőlünk akkor veszik — vehetik! — el a Duna egy részét! Miként kerül ide Nagymaros? Mert aki a legelső terveket jóváhagyta, aláírta, nem volt magyar! Sem bőgatyás, sem fütyülős, semmilyen! Nem származásilag, hanem felelősségben nem volt az! E sorok írójának tanúja egyik legjelentősebb élő írónk, akivel együtt nyitottuk ki annak idején a Magyar Nemzet című lapot, ahol először közölték a Bős—Nagymarossal kapcsolatos térkép rajzát, azt mondtam: „Ez nem más, mint a Trianon meghosszabbítása!” Látszott, felségvizet vesznek el, megváltozik az országhatár. Hogyan lehetett ezt aláírni? A tisztesség törvénye Nos, éppen ezért kell foglalkoznom ezzel a „magyar” jelenséggel, valamint azért, mert sajnos, nem egyszerű elszólásról van szó, hanem bizonyos körökben hangoztatott hasonló véleményről. S gondoljuk meg, ha ilyen vélekedésű emberek juthatnak olyan hatalmi helyzetbe, ahol hasonló nagyszabású ügyekben kell szavazni, dönteni, például a honvédelemről, akkor bizony az veszélyes lehet az egész országra! (Persze, rájuk magukra is, de elvakultságukban ezt nem fogják föl!) Ha azok, akik döntöttek végül Bős—Nagymarosról, csak alapvető tisztességig lettek volna magyarok, a terv így nem készülhetett volna el, nem vesződnének vele most a szlovákokkal, nem következett volna be a táji-lelki károsodás. Hiszen nem kellett volna ismerni a környezeti károsodást sem ahhoz, hogy ne íródjon alá. Elég lett volna fölismerni, erkölcsileg és jogilag, tehát valóságosan a hátrányunkra épül! Éppen az, amit a „szövegek” szerint barátilag és előnyünkre kívántak létrehozni. De hát ez nem az első eset volt! Azután tetézte mindezt az azóta elénk tárt lehetséges környezeti hátrány. Bizony igencsak jól jött volna akkor egy kis bőgatyás és fütyülős atyafi, aki így szól akár: ácsi! Ne tovább! Ott a tárgyalóasztalnál, de furcsa módon, egy se volt! Ma már világosan láthatjuk, mibe kerülhet adott esetben, ha valaki a magyarság nevében tárgyal, de ő, hogyan is mondjuk? Lelkében nem magyar. Milliárdokba kerülhet, s jóvátehetetlen helyzetet idézhet elő! Adott esetben a magyarság és Európa érdeke azonos , a magyarság és európaiság szintén! El se választható! Holott semmi máshoz nem kellett volna ragaszkodni, mint ahhoz az igazságtalansághoz, amit Trianonban majd Párizsban szentesítettek egy még nagyobb igazságtalansággal szemben. Illetve annak megnagyobbításával szemben! Tehát érvényes nemzetközi szerződésekhez. Csakhogy, aki ott nem magyarként, hanem „nemzetközi szolgaként” tárgyalt, attól ezt nem lehetett elvárni, s nem lehet a jövőben sem! Bő gatyában, a fütyülős barackot nem nagyon kedvelve, de olykor kóstolgatva, a magyarságot itt és most (is), az elemi emberi tisztesség irdatlan törvényének tartom. Ezért írtam mindezt, miközben el is szomorodtam, mert megint alaposan ellátta a bajomat a kiválasztottság gőgje. S az is eszembe jutott, milyen ismerős is ez a beteges eszme, amely a felsőbbrendűségről, más népek, nemzetek — emberek — lebecsüléséről szól, s amely végül is a koncentrációs táborokhoz (is!) vezetett. Bizony mondom, veszek bőgatyát, ha kapható, de Bocskaikabátot mindenképpen, mert szép — ha már tiroliak és mások természetesen hordják a maguk viseletét! —, s maradok tisztességes és mint minden ember „fenség”, s csak azért is építek „káromkodásból katedrálist ”. Ám mindenféle becsületességben éljen utol akármÜyen felsőbbrendű, ha képes rá. Legalábbis próbálja meg. Ezt elvárom. Mielőtt gyaláz, szid és szitkaival szítja a gyűlöletet. Ennél azért minden bőgatyás rokonom, barátom, ismerősöm különb. Természetesen. Kiss Dénes „CSAKIS EGY MAGYAR SZELLEMŰ, MAGYAR HITŰ ÉS MAGYAR LELKŰ IFJÚSÁG TUD MAGYAR JÖVŐT TEREMTENI.”
