Szittyakürt, 1992 (31. évfolyam, 1-2. szám)
1992-01-01 / 1-2. szám
1992. január—február hó «ITTVAKÖHT 5. oldal „Történelmi olvasókönyv középiskolásoknak” Búcsú a hazától Köszönöm, elég volt! Én most már elmegyek. Elég nagy a világ; lesz, ahol elférek. Morzsolom a búcsú keserű napjait, tört szívvel nézem a kedves táj kincseit. Hogy ittmaradhassak, mindent megpróbáltam; éltem, ahogy tudtam, igényes nem voltam; örömteli munka, s becsület csak óhaj, lopni meg nehéz ott, hol a „gazda” tolvaj! Szegény, szegény hazám, de nagyot süllyedtél, cseberből igen nagy vederbe kerültél! „Baráti” „hű” „karok” „ölelnek” át, meg át, mint pók, hálójába került áldozatát. Amilyen baráti ez a nagy „ölelés”, olyan az életed: tétova vergődés. Országos méretű már a Tiborc-sírás; munkában őszültek sorsa: vegetálás! Ez egy hatványozott, új rabszolgarendszer, hol a legfőbb érték valóban az ember, mert gyomrán keresztül jól meg lehet fogni s ötven évig olcsón lehet dolgoztatni; magánélete is jól irányítható, nem élhet különben, mint bármely igásló! Madách ehhez képest idealista volt, mert ő az embernek csak falansztert jósolt. Hogy csillapodjanak mégis a kedélyek, ott a propaganda — mese felnőtteknek; „alkotmány”, „tervek”, marxizmus-leninizmus, no, meg egy új mese: az „új mechanizmus”. Bízzunk bennünk! Példánk a Szovjetunió, hol már azt is tudják, mi a vetésforgó! Nem adok egy csekély ötven évet nekik, fogadjunk, teljesen kikísérletezik! Csakhogy én azt már nem fogom itt megérni, megyek a világba mindenütt hirdetni, hogy mi az igazság a „tűzszárnyak” alatt a vörös berkekben. — Emberek, vigyázat! Ok akarnak lenni az új „übermensch”-ek, a többiek mind csak szolgálni kellenek, hogy ők élhessenek török basa módján, verejtékezőket jól elbolondítván! Talán van még ország, ahol szabad a SZÓ, hol EMBER az ember, s a SZELLEM szárnyaló, hol van nyugodt álom, s megfizetett munka, ahol az is ember, ki nem „kommunista”! — Tört szívvel nézem a kedves táj kincseit; hiába, nem hagynak nyugodtan élni itt. — Isten veled szegény Magyarország, hazám; viszontlátásra a SZABADSÁG hajnalán! Vászoly-hegy, 1966. július 4. — Mégis ittmaradtam. Jő még egy harc, tudtam! Nyíregyháza, 1989. szept. 12. — Megint ittmaradtam; hiába harcoltam. Álarcos gengszterek hátunkon taposva bársonyszékbe ültek s ellenünk fordulva vérebekké lettek. „Fázunk és éhezünk S átlőve oldalunk, Részünk minden nyomor —” — ismét rabok vagyunk. — Ám kínozhat hideg s az éhség is belül, azért erkölcsileg mi maradtunk felül! — S „bár felül a gálya, alul a víznek árja,” vigyázz sok elvtárs úr”; — MOST IS A VÍZ AZ ÜR! Nyíregyháza, 1991. nov. 8. Tóth Gyula ny. tanító Amerikában is kapható! Dr. Martinkó Károly AZ ÁLDOZATOK ISTEN SZOLGÁI dokumentum könyve. AZ 1956-OS SZABADSÁGHARC UTÁN KIVÉGZETT ÉS BEBÖRTÖNZÖTT KATOLIKUS, REFORMÁTUS ÉS EVANGÉLIKUS LELKÉSZEK TÖRTÉNETE. A könyvből 30 000 példány fogyott el Magyarországon! Kapható 6.— dollárért szerkesztőségünkben. Mint az 1956-os forradalom és szabadságharc szerény résztvevője érdeklődéssel vettem a kezembe a ,, Történelmi Igazságtétel Bizottsága kezdeményezésére”, „az 1956-os magyar forradalom történetének dokumentációs és kutató intézete szerzői munkaközösségének tagjai”által összeállított és írt könyvet. Göncz Árpád köztársasági elnök úr, — aki a könyv előszavát írta — szerint: „hitelesen értékeli a történelmet, igazat mond”, ami a könyvben le van írva — és itt kapcsolódom egy személyes élményemhez. A Terézvárosi Kábel TV keretében, az 1956-os magyar szabadságharc és forradalom 35. évfordulójára emlékezve Franka Tibor tv riporter beszélgetést folytatott velem, egy mai fiatal történelem tanárral és mai tanuló fiatalokkal, középiskolásokkal. A beszélgetés alatt elgondolkoztam azon, hogy hova jutottunk az elmúlt (elmúlt?) nemzetromboló politika tanítása révén a fejekben. Hogyan tanítja a magyar történelmet, magyar történelmünket az a történelemszakos tanár, akiben kétségek vannak az iránt, hogy valóban igaz-e az, amit most — 1991-ben — az 1956-os magyar forradalomról és szabadságharcról mondunk mi, akik résztvettünk benne, mi, akik ilyen könyvet írunk arról — ami nem jön ki a könyvből — az elkeseredett életről, melynél a halál is jobb volt, amiből egy forradalom és szabadságharc árán próbált ez a nép, a magyarság kitörni. Szavait idézem: „Nem bizonyosodik-e be újból, 30-40 év után, hogy amit ma mondunk, az is olyan hazugság, mint amit nekünk 35 évig tanítottak, amit mi eddig tanítottunk a gyerekeknek?” A riporter idézett az ő — volt — történelmi tankönyvéből, ahol az „ellenforradalom” okairól, kirobbantásáról és lefolyásáról „tanulhattak”. Aztán elhangzott egy riporteri kérdés a „mai fiatalok” felé: „Mit hallanának szívesebben egy otthoni, szüleik által kezdeményezett beszélgetésben, ha azok a Rákóczi-féle szabadságharcról, vagy az 1848/49. évi magyar szabadságharcról beszélnének nekik, vagy arról, hogy vegyenek-e részükre egy Adidas-cipőt? A válasz: ,, Természetesen az Adidas-cipő!” — és én nem tudtam szóhozjutni. Ilyen előzmények után került a kezembe a jelzett könyv — és menjünk sorra — már amennyire ilyen röviden lehetséges. Litván György az Előszó-ban azt írja, hogy: „az olvasó ne várja ettől a könyvtől az 1956-os magyar forradalom részletes és mindenoldalú... ábrázolását". Azt hiszem igaza is van. A könyv „A forradalomhoz vezető út” című fejezetben azt próbálja vázolni, hogy az 1956-os magyar forradalmat és szabadságharcot az ún. „reformkommunisták” „készítették” elő, a párton belülről indulva. Lehetséges — de akkor igaza volt Sztálinnak és Rákosinak, hogy „a valódi ellenséget a párton belül kell keresni”. Az én — feltehetően szubjektív — meglátásom egészen más, de előzetesen lássuk azt, hogy mit is jelent az, hogy ,,reformkommunista”? A „reform” — a lexikon szerint — „a gazdasági, politikai, társadalmi életben hibákon javító, de a múlttal gyökeresen nem szakító változtatás”. Köszönöm! Ebből sem 1956-ban, sem ma 1991-ben nem kérek — és azt hiszem nem állok egyedül a magyar történelemben. A „kommunista” meghatározással már nagyobb bajban vagyok. A lexikonokban önálló szóként és meghatározásban a „kommunista” nem szerepel, csak mint ,,kommunista-erkölcs”, (tudjuk milyen volt!) „kommunista nevelés”— ezt is tapasztaltuk! Aztán találtam egy régebbi, de úgy érzem találó meghatározást: a kommunista az, aki — a lexikon összeállítása idején még úgy tudták — „lényegében szervezetlen rémuralom ” részese. Mi már tudjuk, hogy Sztálin és „legjobb magyar tanítványa” — Rákosi — által nagyon is megszervezett rémuralom volt az, amit a magyarságra, a magyarsággyűlölő moszkoviták rákényszerítettek. Ez volt az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc kiváló indoka! Köszönöm, ezekből a „régi”és „mai” ,,reformkommunisták”-ból se kérek — de úgy érzem ebben se állok egyedül. A jelzett könyv indítása — jóhiszeműsége mellett — az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc megindító okainak elemzésénél hibázik — és ezen lehet vitatkozni. Lehetséges, hogy azok, akik, mint kommunisták nem voltak a kommunista hatalom elsővonalában, vagy, mint Nagy Imre kiesett — leváltották — a vezetés első sorából, közelebb voltak a tűzhöz, melynél melegedtek, de — az előbb elmondottak szerint — „gyökeresen nem szakító változást” akartak csupán. Hogy ebben mennyi volt az egyéni ambíció és mennyi a magyarságért, magyar népünkért érzett elhivatottság? — ma már nem érdekes. Kétségtelen, hogy egy részük nagyon megszenvedett érte, de méginkább azok, akiket a fegyveres részvétel miatt „gyilkos ként ítéltek el és felakasztották, akikre nem vonatkozott a Kádárék 1963-as amnesztiája! A megállapításom semmit nem von le Nagy Imre jelleméből, hogy: „Kegyelmet nem kérek!” Ha rajtam múlt volna — mivel az I. fejezet az itt leírtakat tárgyalja — én a II. fejezettel kezdtem volna. Ebből a részből, az idézett jelmondatokból, felhívásokból, röplapokon megfogalmazott követelésekből világosan kiolvashatók, hogy egy elnyomott, magyarságában megtiprott, életében meggyalázott nép kelt fel, robbanásszerűen, az elnyomó politika, a „szovjet”— orosz — uralom, az azt képviselő kommunisták, a kommunista párt erőszakszerve az ÁVH ellen, a magyarságtól idegen társadalmi berendezés gyűlöletéből adódóan. „1956. október 23-án délután Budapesten kétszázezer ember ment az utcákra, hogy békés tüntetéssel adjon hangot a szabadság, demokrácia és nemzeti függetlenség iránti vágyának” (33. old.) — amihez csak sorrend változtatást javaslok: nemzeti függetlenség, szabadság, demokrácia. A budapesti egyetemisták — akik között ott volt gyerekkori barátom, Mécs Imre ismerőse, Széli Sándor egyetemi adjunktus — által megfogalmazott jelszavak között olvashatjuk: ,,Függetlenség, szabadság!” (35. old.) 4L oldalon azt olvashatjuk: „...kora délutáni órákban... változtak a jelszavak, a reformkommunista követeléseket felváltották a nemzetiek”. Következő oldalon: „a pártellenzék vezetői... a hozzájuk forduló ifjúsági vezetőket a „fegyelem és rend megőrzésére” szólították fel”. A Bem-szobornál: „A tüntetés... egyre növekedett, átszakítva a félelem gátjait. A reformkommunista jelszavak is (kiemelés tőlem) mind élesebbé váltak... felváltották őket a nemzetiek (Aki magyar velünk tart!” „Ruszkik haza!”/45. old.) Ezt a jelszót: „ Aki magyar, velünk tart!”— később (156. old.) így magyarázzák meg a szerzők: „...a nemzeti egység így fogalmazódott meg... Ez a jelszó nem akart senkit kizárni az új Magyarországból, mert valójában visszájára fordítva is érvényes volt: aki velünk tart, az igaz magyar..."— és ebben egyetértünk. A DIMÁ VA G munkásainak követelései között olvashattuk: a különböző vezető pozíciókba olyan emberek kerüljenek, akik „...elsősorban magyarok; tisztelik nemzeti hagyományainkat, ezeréves nemzeti múltunkat. Személyük, hazaszeretetük... legyen biztosíték arra, hogy a múlt soha többé vissza ne térhessen ” — sajnos még 32 évig „visszatért”, de az akkor megfogalmazott követeléseket egyes mai „képviselőnk”-nek is figyelmébe ajánlhatjuk. Nagyon érdekes a könyvnek az a része, melyben a benne résztvevők részletességével és meglátásával írják le és meg, hogy mit váltott ki a magyar nép megmozdulása a kommunista vezetőkből. Egy részük a magyar néptől való félelmében, az 1945 óta tartó rémuralom idején elkövetett gazságok miatt elmenekült. Akik az orosz szuronyokon kerültek hatalomra és tartották fenn uralmukat — azok lövetni akartak a magyar népre, de kivel? „A pártvezetés még október 23-án éjjel katonai bizottságot hozott létre... a Magyar Néphadsereg... bevetésére a felkelők ellen nem került sor... a vezetés nem lehetett bizonyos abban, hogy a csapatok végrehajtják-e az effajta parancsokat”— olvashatjuk. (49. old.) Biztos, hogy nem, mert azok a parasztgyerekek, akik a hadsereg zömét adták, ismerték a ,,kollektivizálás”, „téeszesítés” falusi „áldásait”, a padlássöprést, hogy barátaik, akiket,,kulákgyerekekének „minősítettek”át, a katonai munkaszolgálatos alakulatoknál senyvednek, kínlódnak a kommunista rendszer jóvoltából. A „szovjet katonai tanácsadók” utasításait, parancsait szolgaian elfogadó tisztjeik szellemi színvonalát is ismerték. „...a felkelők elleni harc koordinálására" — milyen szépen fogalmaznak! — a katonai bizottság ,,azonnal felvette a kapcsolatot a ... Magyarországon állomásozó (?! szerk.) szovjet csapatok parancsnokságával”. (49. old.) Moszkoviták! — nem ismerték a magyar nép szabadságvágyát. Velünk szemben nem érvényesülhetett „az 1953-as berlini felkelés idején sikerrel alkalmazott elrettentő” taktika. Marosán és Révai ezt tudták, akik kijelentették: „Ha kell lövetni fogunk!” — azt nem tették hozzá: az oroszokkal. ,,... a sztálinizmus elleni felkelést nemzeti szabadságküzdelemmé változtatta a szovjet csapatok harcbavetése”. (48. old.) 1956. október 24-én már repültek a,, Mólótov-koktél”-ok a szovjet tankokra, megkezdődött egy lelkes, bátor, vitéz, önfeláldozó életeket követelő gigászi küzdelem az elnyomó és elnyomók ellen. Ennek a harcnak — csakúgy, mint az oroszok második 1956. november 4-i támadásuknak — elsősorban a „pesti-srácok” voltak a hősei nem a,,reformkommunisták ”! Nem tudunk itt és most minden egyes részletére kitérni a könyvnek, amelyben olyan címek vannak: — A hatalom válasza, — Fegyveres felkelők, — Forradalmi szervezetek, — Út az október 28-i fordulathoz, — Kísérlet a konszolidációra, — A forradalom és a nemzetközi politika, — Kilépés a Varsói Szerződésből, — Harc a szovjet túlerő ellen,
