Szittyakürt, 1992 (31. évfolyam, 1-2. szám)
1992-01-01 / 1-2. szám
6. oldal **ITTVAKÖ*T 1992. január—február hó — A Kádár-kormány megalakulása, Nagy Imre és társai elrablása, megismerhetjük a munkás-tanácsok létrejöttét, az írószövetség tevékenységét — korabeli felhívások, újságcikkek alapján. A IV. fejezet a forradalom és szabadságharc utáni megtorlásról — kutatási anyagok alapján — ad szívbemarkoló ismertetést. Az idegen hatalom tört reá újból hazánkra, népünkre. Nem igaz, hogy a Kádárék által hirdetett ,,igaz hazafiak” vették át az ország vezetését. Lascsenko, Budapest városparancsnokának a parancsa 1956. december 8-án kelt, melyben és melyről világosan kitűnik, leolvasható, hogy ő — ők — a szovjetek az urak — „a dolgozó nép”nevében! Az V. fejezet ,,A forradalom eszméi és eszményei”címet viseli, melyben az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eredőjét az írók a francia forradalom ,,szabadság, egyenlőség, testvériség” eszményeire vezetik vissza. Feltehetően ilyen és hasonló: ,,a vezér és a messzire látszó,zászló’ Nagy Imre volt”, „Nagy Imre hallatlan népszerűségében, neve karizmatikus csengésében rejlő erő” stb. megfogalmazások indíthatták a mai történelem-tanárokat az olyan értékelésekre, melyek az ÚJ MAGYARORSZÁG újságban voltak olvashatók: „kevesebb pátoszt!” A VI.fejezetben — „EPILÓGUS”— az 1956-os forradalom és szabadságharc hazai emlékezetéről és nemzetközi visszhangjáról olvashatunk — amelyek elgondolkoztatóak, mert olyan adatok olvashatók, melyeket eddig — így nem ismertünk. Tudom, hogy korlátozott a terjedelem, hogy egy ilyen könyvet, az abban írtakat részletesen lehetne elemezni, mégis ki kell térnem még egy megjegyzésre. A könyv írói — feltehetően a lektoráló és szerkesztő jóváhagyásával — „A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének” 1953. június 28-án hozott „ Határozat ”-ával indítja az eseményeket. (11. old.) Ebben a párthatározatban arról olvashatunk, hogy — Virrasztás [kivégzés éjén] Celláin sötét árnyában ülve Várom a virradatot. Nem mozdul semmi, Az ér ki van hűlve, Merre a Kaszás elhaladott... Nem mozdul semmi, Csak néha nyög fel bennem a lélek, Gondolnám, meghaltam, De a fájdalom felráz, hogy élek... Fátok szégyene átok, Mit felétek int a kötél. Millión szórják majd rátok, Mert szemükről egyszer Lehull a hályog. És mindenki látja; mit tettetek...?! Fut az idő. A hóhér még nevet De penész eszi már az elnyűtt kötelet... Isten veled!... Isten veled!... id. Ruzsics Ferenc * * * Megjegyzés: Ez a versem a Gyűjtőfogházban született, amikor váratlanul elhurcoltak közülünk egy jóravaló embernek ismert 56-os ügyében már jogerősen elítélt veszprémi tanárt, aki sohsem térhetett vissza közénk; kivégezték. A verset emlékezetemben őriztem meg. — Azóta megtudtam; kivégzett bajtársunkat Porusznyay Árpádnak hívták. Perújrafelvételt ügyében Papp János veszprémi párttitkár kérte a legsúlyosabb büntetés kiszabásával. Papp J. ma Veszprémben egy vadász kft. elnöke, kacsalábon forgó villáját árulja. Az 5 bíró közül 3 szavazott halálra, közöttük Orbán Viktor (FIDESZes orsz. gyűlési képv.) apja is. a könyv írói szerint — „A Központi Vezetőség rendkívül kemény, részletekbe menő határozatot hozott"— érdemes elolvasni és elgondolkodni rajta azoknak is — utólag, akik akkor átéltük és azoknak is, akik ezt tanulták közel 40 éven át, de még érdekesebb az a riport, melyet Sugár András tv. riporter készített, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc — a Kádár-rezsim által „ellenforradalom "-nak titulált — egyik évfordulóján Kádár Jánossal, Magyarország akkori „első emberével”: Először azt írtam: „No comment!” — de nem! Fiatal történelem-szakos tanár barátom és hozzád hasonlók, akiknek, mint tanítóknak és tanároknak — nem szeretem azt a megnevezést: pedagógus, mert nincs benne a tanítás, a nevelés elhivatottsága — a feladatuk, feladatotok a jövendő magyar ifjúság okítása, nevelése, tudásotok, műveltségetek átültetése, átadása, olvassátok el ezt a primitív beszélgetést és vonjátok le a következtetést: ilyen volt ennek az országnak az „első”embere, a „példakép”, az ország vezetője, irányítója, aki ,,megszabta” nekünk, magyarságunknak „az utat”. Csodálkoztok rajta, hogy idejutott népünk, a primitívségnek erre a színvonalára? Európa helyett mi a ,, Balkán ’’felé tartottunk. Felelősségteljes munkával adjátok vissza a magyarságtudatot, az önbecsülését — a kozmopolitizmus helyett! — annak a nemzedékeknek, akik utánunk jönnek. Franka Tibor úgy tette fel a kérdést: „hogyan?”, „mit tehetünk?” Nem tudom! Azt válaszoltam, hogy már az óvodákban kell elkezdeni és emlékeztem: Spanyolországban jártunk. A különböző spanyol történelmi helyeken — múzeumokban, könyvtárakban, sírhelyeken, hősi emlékműveknél — alig tudtunk lépni a gyerekektől. Óvodásoktól a középiskolásokig tanítóik, tanáraik vezetésével ismerkedtek történelmükkel — miért nem követjük őket? A felnőttekkel már nehezebb. Az idősebbek a mai napig megosztottak, attól függően, hogy hogyan élték át és meg az elmúlt éveket — de mi már kifelé haladunk, az életünkből nem sok van hátra. Felnőtt viszont egy — másfél — nemzedék, a mai negyvenesek, akik a mi magyarságunkról, ezeréves magyar történelmünkről, kárpát-medencei jelenlétünkről, küzdelmünkről alig tudnak valamit. Mi még azt kaptuk szüléinktől, tanítóinktól, hogy mi, akik itt élünk a Kárpát-medencének ezen a kis részén — magyarok vagyunk! Nekünk még a háromszínű magyar zászló az életünket jelentette, a magyar Szent Korona ezt a Hazát, amelyben élnünk s halnunk kell! Ha a Himnuszt, vagy a Szózatot énekeltük — mert tudtuk énekelni — vagy csak hallottuk, mint imádság közben, levettük a sapkánkat. Mit jelentenek ma Nektek ezek — magyar történelmünk és a szimbólumok? Nem merem hinni, hogy: semmit! Titeket már nem tudunk „megnevelni”, veletek vitatkoznunk kell, beszélgetnünk, mert nem Ti tehettek róla, hogy így neveltek ill. nem neveltek Benneteket. Befejezésül egy idézetet említek meg gróf Teleki Pál, hajdani magyar miniszterelnök „Merjünk magyarok lenni” című munkájából: „Hiszek, mert érzem a magyar nemzet erejét. Ha a felszínen ez az erő sokszor hullámzik is, alapjában véve mégis ott van az akaratnak, a magyar kitartásnak és energiának az a tömege, amely itt ezer esztendeig, minden nehéz időben fenntartott bennünket ”, Karalyos-Szénási Gyula Miben is áll a magyar tragédia? Bele kell-e törődnünk, mint valami elkerülhetetlen fátumba, avagy létezik kiút és fölemelkedés? Hosszú ideje pusztulunk, veszünk. De nem volt mindig így! Honfoglaló őseink Európa közepén, a legszebb gazdasági, földrajzi egységet képező Kárpát-medencében telepedtek le. Ezt a tejjel-mézzel folyó országot utódaik becsületes munkával, vérrel-verejtékkel megőrizték és iolvirágoztatták. Nem bántottak más népeket, sok jövevényt befogadtak; ám ha kellett, fegyverrel is harcoltak a hódítók, az életünkre törők ellen. Fölvették a keresztséget, s Európa köztiszteletnek örvendő, vezető nemzete lettek. Mátyás király alatt nagyobb volt népességünk, mint a korabeli Angliának, s ha zavartalanul fejlődhettünk volna, ma 50-60 millió magyar élne 321 ezer knu-en. Mátyásig csupán egy gyilkos csapás ért bennünket: az 1241-es tatárjárás. A barbár hordák sokakat megöltek, s szétdúlták az egész országot. Ezt a kivédhetetlen kárt leszámítva, szinte még csatát sem vesztettünk. Mátyás után azonban megfordult a kocka: később úgyszólván egyet sem nyertünk. Az 1526-os mohácsi vész után 150 évig a török, majd 300 évig a Habsburg hentesek taglóztak le, aprítottak föl és zsigereltek ki bennünket. Nagy romlásunk és fogyásunk részben elkerülhető lett volna a belső egység megteremtésével, a pozitív eszmék vezérelte okosabb, szervezettebb ellenállással, s nem kevésbé főuraink szerényebb, népközelibb, önzetlenebb magatartásával. A belső és külső terhek, az elviselhetetlen elnyomás elleni tiltakozást jelezték az 1514-es Dózsa féle jobbágyfelkelés, a 17. század hajdúmozgalmai, a Thököly-felkelés, majd a Rákóczi-szabadságharc, végül a 19. századi reformmozgalom s az 1848— 49-es forradalom és szabadságharc. Kisebb részsikerektől eltekintve, egyik sem érte el eredeti célját. Bukásuk okai egyrészt a hatalmas idegen túlerőben, másrészt ismét a honi széthúzásban és meg nem értésben kereshetők. Az 1867-es Kiegyezés után végre egyenesbe jöttünk, s a századfordulón addig soha nem látott nemzeti fejlődés vette kezdetét. Ám jött a világháború, s a minden korábbinál súlyosabb tragédia: Trianon. Elvesztettük területünk közel 3/4-ét s népünk több, mint 1/3-át. Gyalázatosán szétverték a világ legyönyörűbb országát! Legfőbb oka nem a háborúvesztés volt, s nem az úgynevezett „hibás nemzetiségi politika” (ez teljes hazugság!), hanem az 1919-es kozmopolita, internacionalista élősködők vezette vörösterror. A kisebbségi sorba került magyarság azóta folyamatos támadásnak és üldözésnek van kitéve. Tűrhetetlen, hogy 4 milliónál több honfitársunk ellenséges indulatú országokban éljen! Európa jövője sem képzelhető el a magyar sérelmek orvoslása nélkül. De folytassuk vizsgálódásunkat. Nos, balsorsunk kimeríthetetlen... Kitört a II. világháború, majd a 45 éven át tartó legsötétebb, legirgalmatlanabb pokol: a bolsevizmus. Ehhez képest egész előző történelmünk simogató májusi eső volt. Ez a rémuralom eltiport minden emberit, bennünket rabszolgává, csonka hazánkat gyarmattá süllyesztette. Immár a határokon belül is megkezdődött egy — békében példátlan — barbár vérengzés és nemzetvesztés. A kivégzések, a kitelepítések, a börtönök és gulagok, a szellemi-lelki terror, a tömeges emigráció, a rengeteg terhességmegszakítás sok milliós emberveszteséget eredményeztek. Közben 1956-ban még egyszer, talán utoljára (?) fellángolt a magyar virtus, persze esélye sem lehetett... A „konszolidált” kommunizmus alatt „szalonképessé” vált a pusztítás, melynek nyomán nem gödörbe vagy szakadékba, hanem sírboltba kerültünk, s itt tengődünk ma is. Egész népünk beteg, kifosztott és megrontott; lassan életkedve is elhagyja. Nincs nemzet a világon, amely nálunk többet szenvedett, nálunk borzalmasabb időket élt volna át története során. Sorsunkhoz talán csak az indiánok kiirtása hasonlítható, vagy a provanszáloké. A magyar élet elleni szüntelen, alávaló támadás a legnagyobb tragédiánk, és örökre kiheverhetetlen károkat okozott népünknek. Ezek után nézzük meg, mik az esélyeink az új „demokráciában?” Mit szeretnének ma a nemzethez hű erők? Fölvállalják a kisemberek érdekeit, valódi rendszerváltást, igazi függetlenséget és szabadságot, becsületes tulajdoni rehabilitációt, széles körű igazságtételt, teljes politikai, gazdasági, erkölcsi és kulturális megújulást, magyar és keresztény Magyarországot akarnak. Érthető hát, ha gátlástalanul magyarellenes, bolsevista-kozmopolita réteg s a szolgalelkű liberális tömegtájékoztatás minden fórumon támadja őket: mert bennük látja a nép fölemelkedésének legfőbb zálogát, ugyanakkor saját alantas törekvéseinek legkeményebb ellenfelét is. Az állandó sárdobálás és kiszorítósdi miatt az eltökélt hazafiak többnyire teljes egzisztenciális kiszolgáltatottságban, a politika peremvidékein, a hatalomtól távol állnak és élnek, s úgyszólván semmit sem tehetnek a nemzettiprás ellen. Sajnos a hivatalos vezetés is tétlenül szemléli, hogy tovább folyik a szándékos népirtás. Fogyásunk katasztrofális méreteket öltött (évente 100 ezer fő!), s már a létünket veszélyezteti. Minden lehetséges módon gyengítenek és pusztítanak bennünket. Nyilvánosan gyalázzák hőseinket és nemzeti jelképeinket! Rombolják öntudatunkat, szétrágják kulturális és történelmi gyökereinket, gúnyolják a hazához, Istenhez, néphez, családhoz való kötődésünket, nem adnak lakást a fiataloknak, leszerelik a hadseregünket (már most képtelenek vagyunk megvédeni magunkat!), s továbbra is korlátlanul engedélyezik az abortuszt. A határok általános megnyitása után menekültek s idegen nemzetek fiai özönlenek hozzánk, míg munkaképes lakosságunk jelentős része — állás híján — kivándorol és külföldön keres megélhetést. így az úgyszólván homogén magyarság egyre inkább felhígul és elveszti jellegzetes arcát, saját hazájában is rohamosan kisebbségbe, háttérbe szorul. Mindez nem véletlen, hanem egy ördögi aknamunka következménye. Ki kell védenünk a rágalmakat, meg kell állítanunk a szándékainkat keresztező törekvéseket. Nem lehetünk áldozatai semmilyen nagyhatalmi összefonódásnak, semmilyen ragadozó étvágynak. Számunkra a magyar érdek a legfontosabb; ennek a mindenkori vezetésben is tükröződnie kell. Magyarország csak úgy lehet erős, ha öntudatosodik és polgárosodik; ha gazdaságát, hadseregét, kultúráját felvirágoztatja; ha törődik népével, s határainktól függetlenül megteremti a nemzeti egységet. Házunk és hazánk csak akkor lesz igazán a miénk, ha magunk építjük. Bizakodjunk, hogy ennyi tragédia, szörnyűség után emberségesebb idők gyógyítják be fájó sebeinket. Siklósi András A MAGYAR TRAGÉDIA
