Szittyakürt, 1990 (29. évfolyam, 1-6. szám)
1990-01-01 / 1-2. szám
1990. január—február hó «IfTVAKÖfcT 3. oldal ss99ss22as«sÄ ERDÉLYI MAGYAR VÉREINKÉRT S99Q999999999 — Csikágóból Marosvásárhelyre — „Valami mindörökre elveszett az életünkből, egy arc, egy szín, egy hang, egy mozdulat. Elragadta tőlünk az őrület okozta halál. És sorsuk mégis, ha fájón is — gyönyörű sors. Olyan harcban ontották vérük, olyan harc áldozatai lettek, amely rendkívüli lehetőséget teremtett mindannyiunk számára a szabadság, a méltó emberi élet lehetőségét” — olvassuk megrendülve erdélyi testvéreink megnyilatkozásait. De lehet az édesanyát, kinek fiát a hősi harcokban elragadta a halál megvigasztalni? Lehet az édesapát szeretetcsomaggal pótolni? Lehet a magyar vértanukat emlékbeszéddel feltámasztani?... Nem! Mint ahogy nem lehet az emberi szabadságot csatorna részvények árfolyamával mérni, pedig a világhatalmak vezetői csak ehhez értenek. Az erdélyi magyar mártírok nagysága meghaladja a méreteket, melyekben a világhatalmak urai gondolkoznak... Mi, akik halljuk az elszakított területek magyar kultúrájára zuhanó fejszecsapásokat, az ősi magyar intézményeink robaljó összeomlását az őslakó erdélyi magyarság pusztulásának állandóan kongó vészharangját, köszönjük a nemes bátor asszonynak, Cseri Zoltánnénak magyarság szolgálatát, aki a Szittyakürt szerény adományával elindult szorongatott erdélyi véreink megsegítésére... Amikor a Szittyakürt 29. évfolyamának első számával köszöntjük olvasóinkat a második küldeményünk is Erdélyországba, ami ősi magyar földünkre érkezik... Köszönjük: Andrékovics Péter, Balta Gyula, Cseri Zoltán, Dienes Ferenc, Ft. Dömötör Tibor, Gombás Károly, Helm Árpád, P. Jobb Andor, Major Tibor, Molnár Lajos, Nemes János, Oláh Anna, Parázsó Miklós, Sulics Ferenc, Szendrei István és Szedenics Jenő nemes adományát az erdélyi magyar véreinkért. a Szittyakürt szerkesztője 1990. január 13-ára virradóra a SZITTYAKÜRT 1100.00 dolláros adományából két személykocsit degeszre tömtünk szellemi táplálékkal, könyvekkel, újságokkal, műsoros kazettákkal, s egyéb hasznos dolgokkal, s felfokozott izgalommal útnak indultunk a szabadság friss szelével meglegyintett országba, s ezen belül is az oly régen látni vágyott Székelyföldre, (vagy: oly sokat szenvedett). Az indulásnál szinte csoda történt velünk. Mikor elindulásunk után Budapesten kocsiztunk keresztül a súlyosan rogyadozó Ladával a találkahelyre, két rendőr ellenőrzésre állít meg bennünket. S mikor meghallják, hogy éppen Erdélybe készülünk, s már éppen kis késésben is vagyunk, a már ellenőrzésre átvett iratokat nemes gesztussal, szívélyes udvariassággal visszaadta, s hozzáfűzte, hogy: „Akkor én most magukat nem is tartóztatnám, és igen jó utat kívánok. ” A szokatlan esettől jólesően borsódzó háttal folytattuk az utat nagy meghatottan, s ezt jó jelnek tekintettük. Ez a határon már bizonyítást is nyert, mert mindkét részről kulturáltan bántak velünk. Nagy kő esett le a szívünkről, mikor a határt elhagytuk, mert sok figyelmeztetést kaptunk az út előtt arról, hogy a határon egyre szigorúbbak az állapotok, s igen jó érzéssel tapasztaltuk az ellenkezőjét. Innentől szinte zavartalanul utaztunk uticélunkig, Marosvásárhelyig, az út két oldalán végig sorfalat álló, és lelkesen integető gyermekek között, akik már szemtávolon kívülről is tévedhetetlenül intették a V-jelet a magyar kocsiknak. Első utunk a helyi rádióstúdióba vezetett, ahol a hallatlan lelkesedéssel dolgozó magyar testvéreink megmutogatták a kiürített épületüket, s a most még e miatt mostoha körülményeiket, s elmondták, hogy minden apró segítség is rendkívül fontos a számukra. Ezután kerestük fel Sándor Laci barátunkat, aki nevezetesen a Marosvásárhelyi Székely Népiegyüttes jól ismert tagja volt, előbb mint táncos, később mint műsorvezető. Az örömteli fogadtatás után, mikor a csomagjainkkal az oly régen nem látott szellemi táplálékkal a lakást megtöltöttük, hogy a továbbításhoz elosztogassuk, Laciék boldogsága leírhatatlan volt. Szinte magához ölelte valamennyi csomagot. Öröme akkor sem apadt, mikor megtudta kérésünket, hogy az Ő dolga lesz a csomagok nagy részének a környező falvakba juttatása, sőt szemmel látható örömmel töltötte el ez a nem kis feladat. A sok-sok örömteli pillanat után elég fájó volt a búcsúzás, de abban a biztos tudatban, hogy találkozásaink a jövőben egyre sűrűbbek lesznek. Repeső érzésekkel jöttünk hazafelé, s hogy a valóságról azért egészen ne feledkezzünk meg, erről egy kolozsvári rendszámú gépkocsi gondoskodott, aki úgy félúton nem engedett bennünket előzni, s szinte kalandfilmekbe illő manőverekre kényszerített bennünket, míg nagy nehezen sikerült elhagy-Képünkön (balról): Sándor Lászlóné, Bótai Andor, Sándor László és Cseri Zoltánné. nunk, figyelmeztetve bennünket arra, hogy azért ne feledjük, ki is az úr! De örömünket csak megzavarni, elvenni nem tudta ez az eset sem, s mert az út szélén kitartóan — szinte alvás nélkül — sorfalat álló s lankadatlanul integető gyermekek azt a hitet erősítették bennünk, hogy semmilyen erő nem képes bennünket egymástól szétszakítani. S nem feledhetjük a Marosvásárhelyi rádió egyik kedves munkatársának búcsúszavait sem, aki e szavakkal bocsátott el bennünket: „Ne gyertek hozzánk épp mint a kódisokhoz, de amit tudtok, hozzatok. ” Cseri Zoltánné KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Családom nevében és saját nevemben ezúton mondok köszönetét Egyháztagjainknak, Magyar Testvéreimnek, Barátaimnak és mindenkinek, aki az elmúlt karácsonyi időszak alatt jó kívánságait felém és családom felé kifejezte. Ugyancsak ezúton köszönöm meg a drága Édesanyám elhunyta alkalmából kifejezésre juttatott együttérző szavakat, kártyákat, telefonhívásokat, néma kézszorításokat és az együtthullatott könnyeket. Hiszem, hogy Édesanyám nem halt meg, hanem örökké él az Istennél, mert a mi Istenünk nem a holtaknak, hanem az élőknek az Istene. Azt is tudom, hogy szeretete, hite és szolgálata bennem és Családtagjaimban folytatódik, úgy amint ő tanította számunkra: Mindent Isten dicsőségére és a magyarság javára! Legyen örökre áldott emlékezete. Köszönettel és hálás szívvel: Főtiszteletű Dömötör Tibor és családja
