Szittyakürt, 1990 (29. évfolyam, 1-6. szám)
1990-05-01 / 5-6. szám
4. oldal st imAKOkt 1990. május—június hó 99 NEM LÁTTAM, DE EZ AZ IGAZSÁG — Francia tudósítások a marosvásárhelyi pogromról — 99 Ha nem rólunk és nem fasiszták véres terrorjáról volna szó, melyet a Le Monde március 23-i száma bámulatos eufemizmussal „bizonyos feszültségeknek” mond, talán még derülhetnénk is azokon a pontatlanságokon, amelyek a francia sajtóban és a televízió adásaiban előtűnnek. Az, hogy az egyébként leginkább tájékozott és a dolgokat tisztázni óhajtó Libération Lazlo Tokest ír (111. 24.), még nagyvonalúságnak is betudható, de amikor magyar származású román lelkésznek minősíti, az már azt mutatja: a helyzet történeti, egyházi kérdéseivel sincs tisztában a szerkesztés. Mert nem egyszerű terminológiai zavarról van szó. Tőkés László személyével kapcsolatban súlyosabb tájékozatlanságok is mutatkoznak. # A vágó, a szerkesztő egyszerű melléfogása volna, hogy amikor március 23-án reggel a 2-es csatornán összefoglalják az előző nap eseményeit és a román belügyminiszter intézkedései kerülnek szóba, az Amerikában tartózkodó Tőkés László portréja kerül elő? S azt pedig a tavalyi események csöndes áttranszponálásának jelenként is vehetjük, hogy a 170 frankért minap a boltokba került fotóalbum, amely a román forradalom pillanatait örökítette meg, december 22-ével indul. Az előzmények szóba se kerülnek, még a televízió 5-ös csatornája népszerű kommentátorának, Guillaume Durand-nak bevezető soraiban sem. Majd felvillannak rémséges temesvári képek, de későbbről. Tőkés László sehol. Valahol valakik, a kommunikáció emberei, politikai erőkkel összekacsintva(?) lopogatják a magyarok részét a romániai forradalomból. Pontatlanságokat említettünk, olykor elbizonytalanodunk. A tájékozatlanság, a cinizmus, henyeség vagy szándékos torzítás manőverezi át a tényeket, változtatja mega hangsúlyokat és érveket? Amikor például a televízió 23-i adásában az 5-ös csatorna esti híradójában annyit hallunk Pozsgay Imre vélekedéseként, hogy „a román nép az épp előbb említett soviniszta uszítások miatt...” „Előbb említett” — mondta Pozsgay, akkor nem is említették a soviniszta uszítást; most pedig a következőképpen hangzik franciából fordítva: „A marosvásárhelyi események után...” Mondhatjuk, emelkedett fordulat ezt állítani egy fasiszta vérengzésről. S hogy miért robbant ki a bosszúszomj? Újra és újra ama vásárhelyi gyógyszertár kerül szóba, azt állítván: felirat jelent meg, miszerint „románokat nem szolgálunk ki”. Egyetlen riporter nem kérdezte meg a felelős román vezetést: tessék mondani, ha netán véletlenül így történt volna, ezért kaszával, botokkal, ásókkal felfegyverzett és felhergelt bandákkal kell népirtást rendezni? Egyébként nem így történt. * Noha számos helyszíni tudósítást láthatunk, olvashatunk, egyedül a véres drámát még szerdán is egy hírben elintéző Le Monde (III. 24.) kereste mega patikust, aki elmondta: záráskor jöttek s közölte: senkit nem szolgálnak ki. A lap a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetségének vezetősége elleni támadást nagyvonalúan hétfőről keddre dátumozta. Arról már nem tudósít, hogy ki az a kórházi orvos, aki felháborodottan mondja a magyarokról: „Minden iskolában van magyar tanítás, mit akarnak még?” Vajon talán nem az a Zeno Opris doktor úr, aki a Vatra Romaneasca alakuló gyűlésén ama hírhedt beszédével, mások mellett, megalapozta a magyargyűlölő szervezet fasiszta szellemét? Igen: már-már a tehetetlen országvezetés egyetlen programja, amely pártok fölötti programként még működik Romániában. A televízió 2-es csatornáján a vásárhelyi riportban egy román ember azt állítja: a legagresszívebb nép a vásárhelyi magyar. Vajon a televízió munkatársai tudják-e, hogy február 10-én százezer magyar könyvvel és gyertyával a kezében némán tüntetett? Mikor volt egyszer is ilyen tüntetés a forradalom óta? Én itt a francia televízióban azt láttam, hogy pájszerekkel másznak a kormányépületre, verik be az ablakokat, s követelik a vezetés lemondását. Vajon most ez a lapítás, illetve a tomboló indulatok előtt tehetetlen kormány így óhajtaná hatalmát átmenteni? Kevés lesz ez az üdvösséghez. Az első ember, Petre Roman „en direct” helyszíni kapcsolásként Bukarestből válaszol a francia 1-es csatorna műsorvezetőjének kérdésére. (III. 22.) A dákoromán kontinuitás ismét előjön. A forradalom első óráiban még hittük: Petre Roman valóban Toulouseban tanult európaiságot, s nem Daicovic dákológus szemináriumain nevelődött. Aztán villant a kép, a kormány Hargita megyei képviselőkkel tárgyal, s fejét úgy fenn tartja, távolságtartásával a látszatát is kerülve, hogy elmélyül a találkozásban. S egy újabb húzás: Magyarországra való homályos utalás és felelősségáthárítás után már az erdélyi magyarok lehetnek a terroristák. Ezt is hallhattuk. Lenyűgöző fordulattal. Mert a hét elején a román közlemények legalább antiszeparatista erőként mondták a nacionalista románok tombolását, de a francia televízió 1-es csatornáján 22-én este már a helyszíni tudósításból az derül ki, hogy a „letartóztatottak főként magyarok”. Két nappal ezelőtti érvelés nyomán kérdés: akkor a magyarok az antiszeparatista erők, vagy közben megváltozott, vagyis támadásba lendült a román hírmagyarázat? De a 22-i állítás, hogy kerek legyen, azt is mondta: „akiket kórházban ápolnak, románok”. így hát csak a magyarok ütöttek botokkal, rugdalták a nemiszervét vérző, ájult embereknek. S ezt a rafinált hazugságjátékot egy amúgy is tájékozatlan francia néző már tovább nem követheti. Amikor a betegágyán súlyosan sérült Sütő András nevét rosszul írják s irodalmi, politikai, emberi súlyát nem tudatosítják, csak annyit idéznek: a katonaság nem tett semmit! Ebben a dramaturgiában Tamás Gáspár Miklós igaza is elveszti értelmét, amikor azt mondja: „Ha nincs kormány, a tömeg veszi át a hatalmat.” Az előzmények pedig a magyar tömeg hatalomátvételét sejtették. így csak egy igazság van: a felfűtött indulatok csaholóié. A Le Monde (III. 24.) tárgyilagosan beszámol erről, amikor Voican vásárhelyi beszédét ismertetvén a tömeg magyarellenes üvöltését is újra meg újra idézi. Ebben a nacionalista felajzottságban egy jellemző párbeszéd: „A magyarok felgyújtották a román házakat” — mondja egy női hang. „Látta?” — kérdezi a 2-es csatorna riportere. „Nem láttam, de ez az igazság.” Nem látta, de ez az igazság. * Hogy a magyarok csak azt kérik, amit elvettek tőlük: jogukat, illetve, amit az 1945-ös, máig vissza nem vont statutum megfogalmazott. Erről csönd van. Csak a Figaro egy mondata utal erre (III. 24.). Tisztességes és komoran borúlátó szavak a Libérationban és a Le Monde-ban, ahol Szokai Imre, illetve Tabajdi Csaba említ olyan tényeket (III. 23.), amelyek tudomásulvétele nélkül Párizs és Európa nem értheti, így nem élheti meg a román politikai vezetés mai határokon átmutogató játékát. A szombati strasbourgi lap, a Derniéres Nouvelles D’Alsace a hadügyminiszter, Stanculescu beszédét idézi: „az ország határait védeni fogjuk”. De ugyan ki ellen? Vajon nem az emberek belső határait kéne a méltóság kereteibe foglalni? De ehhez felelős személyek és politikusok szükségesek. Ez pedig ma hiányzik. Most viszont Európa nem bújhat ki a felelősség alól. Súlyosan hibás döntést már épp eleget hozott. Most végre le kéne vonni a tanulságokat. Annál is inkább, mert a strasbourgi lap március 23-i száma tudatja, Sergiu Celac hivatalosan is kérte Románia felvételét az Európa Tanácsba... Ablonczy László (Népszava, 1990. 3. 27.) Nyíri Sándor legfőbb ügyész helyettesének szíves figyelmébe: aki Kálmán Imrét bántja, az a magyarságot bántja! KI ÁHÍTJA A BOSSZÚT? Nagy figyelemmel olvastam az ÚTON 39. számának „Nyílt tér” rovatában megjelent két cikket a zsidókérdésről és egyetértek velük abban, hogy erről a múltban tabuként kezelt és agyonhallgatott problémáról igenis beszélni kell. Tóth Gusztáv és Balla Gábor cikke józan és mértéktartó, melyben nyoma sincs a gyűlölködésnek vagy bosszúvágynak. Napjainkban, amikor legfőbb tennivalónk egy demokratikus Magyarország alapjainak lerakása, valóban félre kell tenni minden gyűlölködést. De nézzük csak meg, hogy évtizedek óta ki gyűlölködik igazán és ki áhítja a bosszút? Magyarország II. világháború utáni 43 esztendeje, a Rákosi és a Kádár korszak valójában a gyűlölködés és bosszúállás korszaka volt, az orosz fegyverekkel két ízben is hatalomra juttatott hazai zsidóság „szent boszszú”-ja a teljes magyarság ellen a rajtuk esett korábbi sérelmekért: a zsidótörvényekért, a fizikai megsemmisítésüket célzó, sokat emlegetett „holocaust”-ért, a kétszázezer magyar zsidó elhurcolásáért. Ez a 43 év a nemzetrontás és a magyar nép elleni lélektani haviselés jegyében telt el. A szégyenletes abortusztörvény nemzetünk elleni merénylet volt, melynek során meggyilkolt parányi életek százezreit dobták szemétre és tömegével kaparták tönkre a terhes nőket, hogy aztán soha többé ne lehessenek terhesek. És hogy számuk még több legyen, jött Hirschler doktor „fogamzásgátló C-film” készítménye, ez a szakmai szélhámosság, ami persze tüstént megkapta a legfőbb egészségügyi engedélyeket, létrehozója pedig kormánykitüntetést kapott. Vajon a terhes nőket szétkaparó orvosok miként egyeztették össze a „szent boszszút” a hippokratészi esküvel? Kétségtelen tény, hogy a művi abortusz kockázatos, létezik azonban korrekciós műtét is, mellyel az elzáródott petevezeték újra átjárhatóvá tehető. De nem ismerek olyan személyt, akit ilyen módon meggyógyítottak volna. A nemzetrontás másik példája feltalálóink országosan ismert kálváriája: a Celladam, a Béres csepp, az égéscsillapító szer bevezetésének leplezetlen akadályozása, továbbá tucatnyi értékes műszaki találmány érvényesülésének lehetetlenné tétele, melyek különkülön is jól bizonyítják a nemzet szellemi értékeinek szándékos herdálását. A „szent bosszú” másik megnyilvánulása a zsidóság részéről évtizedeken át folytatott lélektani hadviselés. Ennek egyik eszköze a mozikban és a tévében vetített bűnügyi filmek (mottó: minden napra egy gyilkost) és a durvaságot, erőszakot, bosszúállást bemutató filmek tömege (jelszó: csak semmi emberi értéket!), mely véleményem szerint hozzájárult a rablások, gyilkosságok számának növekedéséhez, a közbiztonság napjainkban tapasztalható drámai romlásához. A lélektani hadviseléshez sorolom nemzeti önbecsülésünk tudatos elsorvasztását, a sok méltatlan megemlékezést nagyjainkról és nemzeti ünnepeinkről, melyekről méltóbb megemlékezéseket tartottak Bécsben vagy akár Ausztráliában, mint „hivatalosan” idehaza. Azóta szerencsére bebizonyosodott már, hogy népünk méltó módon meg tudja ünnepelni március 15-ét vagy augusztus 20-át. A személyiségromboló filmek, a nemzeti szellem elfojtása, a vallásierkölcsi nevelés felszámolása és értelmes programot kínáló ifjúsági szervezetek hiánya miatt az egész magyar ifjúság ténylegesen veszélyeztetetté ; vált saját társadalmunk részéről. A „szent bosszú” a társadalom egyetlen rétegét sem kímélte: ha csak példaként említem a kisiskolásokat gömyesztő tízkilós iskolatáskát vagy a mindig „nemzeti sport”-nak számító hazai labdarúgás szándékos lezüllesztését, akkor világosan szembetűnik, hogy a bosszú végső soron arra irányult, hogy a tisztességes magyar ne érezze jól magát ebben az országban. A bosszúállás 43 éve folyik mind a mai napig és bár a hétköznapokban nehezen érhető tetten, mivel mozgatóerői láthatatlanok, eredménye ma már nyilvánvaló. Az apáink miatti bosszút Hofi (tkp. Hoffmann) Géza viccesen hangzó dalocskáján: „Gondolj apádra, ha rákerülsz a lapátra” konkrétan is megfogalmazta. Meddig tartana még a bosszú? Mikor hajlandó a zsidóság megbékélni végre? Pedig a nemzeti megbékéléshez ez is hozzátartozna! Hiszen ha a magyarságot is csak a bosszú fűtené, akkor bosszút kellene állnunk a törökökön Mohács miatt, a cseheken a Hunyadiak miatt, az oroszokon Világos miatt, az osztrákokon Haynau miatt stb. Velem együtt bizonyára nagyon sokan hálásak azért, hogy az ÚTON szerkesztősége lehetővé teszi végre a hallgatás falát és higgadtan, gyűlölködéstől mentesen meg kell találni a közös megoldást. A magyarság azonban nem lehet toleráns mindazon velünk élő zsidók iránt, akik nemzetünket gyalázzák vagy hazánk romlásán munkálkodnak, azén az országén, amely nekik kenyeret ad. Kálmán Imre, Debrecen (MTI) Nyíri Sándornak, a legfőbb ügyész helyettesének utasítására a Hajdú-Bihar Megyei Főügyészség ténymegállapító vizsgálatot folytat az Úton című, Debrecenben megjelenő napilap, illetve annak jogelődje, a korábbi hasonló című hetilap ellen.
