Szittyakürt, 1990 (29. évfolyam, 1-6. szám)
1990-05-01 / 5-6. szám
1990. május—június hó «IttVAKÖkt 5. oldal Grandpierre K. Endre: A mennyei arany hajdani szent szkíta ünnepei — Részlet a szerző Aranykincsek hulltak a Hargitára című sajtó alatt lévő munkájából — Hérodotosz a szkíták eredet-mondája során többször is szól a szkíták aranyimádatáról, a szent aranyról; a szkita néphit szerint az égből hullott és szent tárgyakként tisztelt aranyeszközökről és a szent arany őrzéséről. Néprajzi és ősvallástörténeti szempontból számunkra minden bizonnyal felbecsülhetetlenek a szent aranyról, őrzéséről és a szkíták szent arany ünnepeiről ránkmaradt s történetkutatásunk által eddig kellően nem értelmezett szavai, hiszen Hérodotosz ezeket, miként ezt többször is kihangsúlyozza, népi szájhagyomány alapján jegyezte le; ezeket hát hitelesnek kell elfogadnunk. Ősi népi-történeti hagyománykincsünkben az utóbbi évezred során bekövetkezett mérhetetlen pusztulás arra int, hogy a leggondosabban tanulmányozzunk minden őshagyományokra vonatkozó adalékot. Hérodotosz, miként fentebb láttuk, a következőket mondja a szkiták aranytiszteletéről: 1. Az égből hullott aranyat szentnek tartották. 2. A szkita királyok féltő gonddal őrizték a szent aranytárgyakat. 3. Engesztelő áldozatokkal járultak hozzá. 4. Évente. 5. A szabad ég alatt. Milyen következtetésekre juthatunk ebből? Vegyük előre a homályos pontokat. Hérodotosz nem mondja meg, miért tartották meg az égből érkezett aranynak ezeket az ünnepeit, arról sem szól, miként zajlottak le ezek az ünnepségek, milyen keretek között, s arról sem, hogy Szkitaország területén belül hol került sor rájuk. A legrejtélyesebb mozzanat az engesztelő áldozatok kérdése. Teljességgel érthetetlen, miért kellett engesztelő áldozatokat bemutatniok a szent arany tiszteletére. A szentként tisztelt aranytárgyakat miért kellett volna kiengesztelniök, hacsak nem voltak bálványimádók. Ámde még ekkor is rejtélyes marad az engnesztelő áldozat kérdése, hiszen magát a tárgyat, az aranyat nem bánthatták még akkor sem, amit feltenni is képtelenség, ha istennek tartották az aranyat. Hiszen az aranytárgyakat foldreérkezésük óta a legnagyobb tiszteletben tartották. (Nem is szólva arról, hogy a szkiták nem voltak bálványimádók.) Még valamit figyelembe kell itt vennünk: az aranytárgyak földrezuhanását. S ez az alapkérdés. Ha monda nem is szól erről, tudnunk kell, hogy ezek az aranytárgyak nem maguktól hulltak le, hanem valaki vagy valami hajította le őket. Az aranytárgyak mögött egy cselekvő akaratot kell tehát felfedeznünk. És ez a cselekvő akarat nem lehet más, mint az Isten, a szkiták istene. Ő dobta le az aranytárgyakat az égből, a szkiták boldogulására. Szerfölött torz és groteszk dolog volna hát, ha a szkiták mégis az aranynak, a tárgynak áldoznának és figyelembe se vennék a természetfölötti erőt, a szent akaratot, amely róluk való gondoskodásában a szent aranyat ledobta számukra a mennyből. S hogy ez a mennyei akarat mennyire megfontolt és céltudatos volt, az is tanúsítja, hogy mikor illetéktelen próbált a szent tárgyakhoz nyúlni, azokból tűz csapott kijelezve a természetfölötti akaratot; azt, hogy az egész szkita birodalomban egyetlen ember nyúlhat a szent kincsekhez, a szkiták jövendő királyául az égiek által kiemelt Scythes, Thargitaosz legkisebb fia. De már maga az,,engesztelő”szó is árulkodik. Engesztelő áldozatot ugyanis az emberiség emlékezete óta kizárólag Istennek, a Mennyek Urának mutatnak be, senki másnak. Sem fémnek, sem tárgynak, bármily köz becsű lés ben álljon is és bármi legyen az értéke. A tárgy, a fém, az arany jelkép lehet csupán, Isten jelképe. Ámde miként jöhetett létre ez a tévedés; miként azonosulhatott az arany Istennel a Hérodotosz lejegyezte mondában? Az aranynak olyan tulajdonsággal kellett bírnia — legalábbis az ókori szkiták szemében —, ami lehetővé tette ezt az azonosítást. És ezt a valamit ismerjük. Őshagyományok tanúsítják: a régiek felfogása szerint az arany a nap férne volt. Valójában a földi életet éltető napnak, tehát a Napistennek a férne maga a nap. A Napisten szórta aranyát a földre. így következett be az azonosítás. S hogy e felfogás ma sem idegen tőlünk, azt Babits Mihály Aranyfürdő aranyeső, Danaé című verse is tanúsítja, amelyben ,,égi arany’-nak nevezi a nap fényét: „Napsugárt csipkéz a lomb és mondja: .Napsugár! Minden aranyod a földre lehullatni kár: lásd, mi mily örömmel isszuk égi italod! Kár a holt földre hullatni minden aranyod.’” Fentiekből megállapítható: tévhiedelem, hogy az arany ókori imádása a kincsszomj és pénzéhség megnyilvánulása és Mammon imádása volt (néhol az ősi hiedelmek fogytán azzá fajulhatott), hanem a napistenhit megnyilvánulása. Hérodotosz szövegéből tehát világosan kihántható, hogy a szkiták minden évben megtartották, pazar külsőségek között, a Napisten tiszteletére rendezett nagyszabású ünnepségeket: ez volt egyik nagy nemzeti ünnepük. Ezekre az ünnepélyekre kivonult a mindenkori szkita király is, a királyi család tagjaival; s a királyi páholy előtt — bizonyára olymódon, hogy az egész nép megtekinthesse — felsorakoztatták az égből hullott aranyeszközöket. Más forrásokból tudjuk, hogy a szkita királyok — és Géza uralkodása előtt hajdani nagykirályaink is — a Napisten földi helytartóiként, a Napisten nevében uralkodtak. Az égi aranykincseket következésképpen a Napisten vetette alá az ő képviseletében országló szkita uralkodóknak. E kincsek tehát valójában a Napistentől nyert zálogai voltak a szkita királyok uralmának, s így ennek közszemlére tétele az évi Napisten-ünnepélyeken mintegy a szkita nép elé tárt szentesítése volt e szakrális uralkodásnak. Határozott rokonságot mutat a Thargitaosz monda a Prométheusz mondával is. Prométheusz (akit görög kútfők szkita királynak neveznek) az istenekkel szembeszállva és éberségüket kijátszva lopta le az égből a monda szerint — az áldáshozó tüzet. E monda későbbi voltára utal, hogy az istenek itt már ellenségei, míg a Thargitaosz mondában jóakarói az emberiségnek; noha mindkét mondában az ősi Napisten-hit tükröződik. A naphit, a napimádás valamikor, az intézményesített egyház előtti korban, az emberiség jelentős részére kiterjedt, s így keretei tágabbak, semhogy e tanulmány keretében vonatkozásainak egészét felölelhetnénk. Még csupán egyetlen történeti elemére utalnánk, arra, hogy ez az őshit az aranykorig, a jégkorszakig nyúlik vissza. Miként közismert, antik hiedelmek szerint az emberiség hajdankora különböző fémek szerint korszakokra tagolható; a kezdetben volt aranykort ezüstkor, ezt rézkor majd vaskor váltotta fel. Noha az aranykor úgy is értelmezhető, mint az ezüstkor, a jégkorszak előtti fénypazar korszakról megőrzött elmosódott emlékezés mega- vagy bioemlékezés. Meglehet, hogy az aranykor-mondák aranykor őshiedelmek jégkor előtti korszakok emlékét őrzik, az emberiség egyik legősibb megaemlékét. S az aranykor-monda a jégkori visszasóvárgás, régibb, derűsebb, melegebb korszakokra való visszavágyódás emlékezetét őrzi. Mert fel kell tételeznünk, hogy az aranykor-mondák a jégkorszak idején kezdődnek — a jégkorszak rettentő, ködös, fagyos, jeges napjaiban —, amely az ember életlehetőségeit minimálisra szorította, a mindaddig boldog és szabadmozgású életet élő embert bekényszerítette a sötét, nyirkos, örökösen naptalan barlangok rideg kővermeibe. Kétségkívül itt alakult ki a nap-tisztelet, a nap istenitése, isten alakban való megszemélyesítése. A nap és a Napisten a hajdani aranykor megtestesítője, szimbóluma; az aranykor sóvárgott életadó istene. A napimádást, a nap iránti aranykori rajongást érzékelteti az ókori görög Meszomédész naphimnusza: „Te, aranyszemű pirkadat atyja, ki a rózsaszín égre kihajtasz szárnyas, rohanó lovaiddal; pompázik az égen aranyhajad, ha ragyogva kibontod a végtelen meny boltozatán fonadékait; a földön elömlik, elárad sugarad folyamárja ragyogva; ha leszáll a folyókra örök tüzed kikéi ölükből a pirkadat.” ,,És az is aligha lehet kétséges, hogy a jégkorszakban, a barlangban élés rettentő időszakai során alakult ki a napimádás sál egyidejűleg vagy abból — és a kényszerítő körülményekből — fakadóan a tűz tisztelete és imádása is. Ekkor történt a tűz meghódítása, a tűzgyújtás és a tűz megőrzésének felfedezése; korszakokon át tartó korszakos felfedezés; itt lép színre az emberiség jótevő istene, Prométheusz, a tűz istene. Az aranykor kultuszát és mítoszát számos jel szerint a jégkor teremti meg; a jégkor, amely természetesen azonos az ezüstkorral, a hóval, a jéggel — és az ezüsttel, a Hold fémével; a fehér ezüst a hold hidegét, hűvösét fejezi ki. De nem csupán a jégkor felé vezetnek vissza az aranykor-mítoszok szálai; a homo sapiens boldog hajnalkoráról szóló ősmondák teljes határozottságával azok felé a területek felé mutatnak, ahol a mondabeli őskorban bőséggel találtak aranyat. A legismertebb aranylelő területek pedig az Ural hegység és az ókori Görögországtól északra eső tartományok. Itt, az ókori Görögországtól északra meg is találjuk a hajdan aranyban gazdag s aranyáról híres területeket: Tündérországot, Aranyországot. A Tündérországnak nevezett Erdélyt és a Tündérkertnek, Aranykertnek nevezett Csallóközt; a történelmi Magyarország területeit. A görög mondái hagyományban fennmaradt Hüperboreoszok-monda félreérthetetlenül ebbe az irányba mutat. A hüperboreosz mondával azonos gyökerű a Heszperidák kertjének mondája is. A modern emberiség keletkezésének kora — írja Magyar Adorján — „az úgynevezett Aranykorban volt, amelyben az ember még más fémet, mint az aranyat még nem ismert, de ennek nagy bőségében volt, mert a Duna homokja tele volt vele. E boldog korról, a csallóközi „ Arany kert ”-ről, vagy Tündér Ilona kertjéről, illetve Tündérországról népi mondáink, regéink még ma is beszélnek. ” Az aranytermű területek, az arany bősége teremtette meg az alapját a szkíták magasszintű aranyművészetének; a művészi kidolgozottságú aranv(Folytatás a 6. oldalon) MAGYAR TITKOK Hazánkban a szellemi terror hosszú korszakai után végre új történelmi könyvsorozat indul, amely a magyarság ezredéves tragédiájának nemzeti kataklizmáit tálja fel a nemzetközi és hazai por- és hazugságrétegek alól. MAGYAR TITKOK c. könyvsorozatunk a Magyar Védőkar Mozgalom szellemi szabadságharcának megindítása jegyében születik. A sorozat szerzője az emigrációs magyarság által is jólismert neves író és történetkutató Grandpierre K. Endre a Magyar Védőkar Mozgalom alapítója A MAGYAR TITKOK első kötete Arany kincsek hulltak a Hargitára a szkita-székelyek eredetmondájának titkai KÖNYVSOROZATUNK TOVÁBBI KÖTETEI: Hunyadi Mátyás király titokzatos halála Mohács fekete titkai Szent Imre herceg meggyilkolása Aba Sámuel király harca az árulókkal Péter király bűnpere Mióta él nemzet e hazán? A kereszténységre térítés titkai és az Árpádok végzete A sorozat előfizethető: JÁNOS PAP NEMES NÉPSZAVA KÖNYVKIADÓ 37 Acre Drive, Danbury, CT 06811 Budapest, Dózsa György út 84/b
