Szittyakürt, 1989 (28. évfolyam, 8-12. szám)
1989-10-01 / 10-11. szám
1989. október—november hó «ITTVAKÖkT 3. oldal „Szövetségünk soraiba tömöríti mindazokat, akik 1945-től napjainkig szóval vagy fegyverrel álltak szemben a pártállammal, másodrendű állampolgárként éltek és élnek azóta is” — mondotta Szalay Róbert a Politikai Foglyok Országos Szövetségének augusztusi gyűlésén Kedves Barátaim, Harcostársaim, Baj társaim! Szeretettel üdvözöllek benneteket a POFOSZ (Politikai Foglyok Szövetsége) elnöksége nevében abból az alkalomból, hogy átadhatom szövetségünk tagsági igazolványát azoknak az új tagoknak, akik augusztusban léptek be szövetségünkbe. Sajnálom, hogy az újonnan belépetteknek csak egy része lehet itt, de a vidéki szervezetek új tagjai ott kapják meg igazolványukat, hogy ne kelljen ezért a fővárosba utazniuk. A budapestiek közül sem tudtunk mindenkit meghívni. Elsősorban azért, mert ebben a kis helyiségben nem férnénk el többen, és mint tudjátok ülőhelyünk sincs elég, így is csak a legidősebb tagjainkat tudjuk leültetni. Másodsorban azért vagytok éppen ti itt, mert a szövetség tőletek vár segítséget a további szervező, felvilágosító munkához, tőletek, akiknek életkora és egészségi állapota lehetővé, politikai tájékozottsága pedig képessé tesz arra, hogy szövetségünk rohamosan növekvő tagságát összefogja, tájékoztassa és alkalmankénti megmozdulásainkra szervezze. Előadásomban két témában foglalkozok röviden. Először napjaink hazai politikai életének legutóbbi és legfontosabb eseményeiről adok rövid áttekintést és rámutatok az ebből adódó következtetésekre. Második témaként kifejtem a POFOSZ céljait, programját, ismertetem szervezetét és azokat a legfontosabb feladatokat, amelyek jelenleg a szövetség előtt állnak. Nézzük először az elmúlt hetek, napok belpolitikai eseményeit. Ha röviden akarom jellemezni, azt kell mondanom, hogy semmi lényeges, előremutató esemény nem történt. Az MSZMP kommunistái ügyes taktikával tovább húzzák az időt és semmitmondó, végtelenbe nyúló tárgyalásokkal próbálják szervezeteiket és kádereiket a jövőre átmenteni. Úgy gondolják: „ki időt nyer, csatát nyer”. Miért kell idő a kommunista elvtársaknak? Elsősorban azért, hogy az elmúlt évtizedekben vezető pozícióba került elvtársaikat megfelelő helyre tudják bedugni. El kell mondanom, hogy ezek a vezetők, akár gazdasági, akár közigazgatási, vagy politikai vezetők voltak, nem azért ültek a helyükön, mert kiváló és rátermett szakemberek voltak, hanem a kontraszelekció, a fordított kiválasztódás révén azért kerültek vezető beosztásba, mert a rendszerhez, a hatalomhoz való hűségükhöz, megbízhatóságukhoz nem fért kétség. Mit kezdjen most a párt ezekkel az elvtársakkal, amikor a hatalom kezd kicsúszni a kommunisták kezéből? Mert kétségtelen, hogy kicsúszik. Egy elkövetkező szabad választáson feltétlenül alulmaradnak. Akkor az ilyen vezetők minden bizonnyal munka nélkül maradnának. Mert hol van szükség egy széthulló, tagságát és hatalmát vesztő pártnak százával a pártbizottságokra és ezrével a függetlenített alkalmazottakra? Melyik vállalatnak van szüksége olyan vezetőre, aki feltétlenül az utolsó lehelletig hű a párthoz, de az általa vezetett vállalat irányításához nincs meg a megfelelőfelkészültsége. Az ilyen emberek még az ún. önvédelmi fegyvereik használatától sem riadnának vissza, ha úgy érzik, kicsúszik kezükből a hatalom, kicsúszik lábuk alól a talaj. Ezt tudja a párt is és feltétlenül el akarja kerülni a konfliktust, ezért próbálja a megbízható tagjait biztonságos, zsíros pozíciókba helyezni. így lesznek a függetlenített párttitkárokból ilyen-olyan osztály, vagy csoportvezető, magasabb beosztású funkcionáriusokból különböző vállalatok, KTSZ-ek vezetői, vagy ha végképpen nem értenek semmihez, korkedvezményes, kiemelt nyugdíjba küldik őket. Napjainkban sokat beszélnek a nemzeti közmegegyezésről. A TV, a rádió naponta sulykolja a tömegek agyába, hogy ne a múlton siránkozzunk, nézzünk előre, hogy az országot kiemeljük sanyarú helyzetéből. Ez valóban igaz és szépen is hangzik. De ameddig szövetségünk tagjai nagyrészben a 30-40 évi elnyomás után testileg, lelkileg megroppanva, minimális nyugdíjjal méltatlan lakáskörülmények között, a létminimum határán tengődnek, addig az országot elárulok a terror kiagyalók és végrehajtók, luxuskörülmények között, 30-40 ezer forintos kiemelt nyugdíjjal szorongatják zsebükben vadásztársasági igazolványaikat és önvédelmi fegyvereiket. Amíg ez így van, addig senki ne papoljon nemzeti közmegegyezésről. Ezért szövetségünk egyik alapvető követelése nemcsak az üldözöttek rehabilitálása, hanem a jogtalanul szerzett kiváltságok eltörlése is. Ennek egyik fontos eleme a fegyverek leadása. Ez az igazi előfeltétele a békés átmenetnek. Másodszor azért van a pártnak időre szüksége, hogy a jogtalanul és törvénytelenül szerzett vagyonát átmentse. Ez úgy történik, hogy a párt a helyiségeit, vagy a nagyobb helyiségeinek egy-egy részét különböző vállalatoknak KTSZ-eknek, hivataloknak bérbeadja. Ezzel hármas célt érnek el. Először anyagi bevételre tesznek szert annak a helyiségnek a bérbeadásával, ami a nemzet vagyonát képezi. Másodszor propagandisztikus tőkét kovácsolnak abból, hogy helyiségeiket nem egyedül bitorolják. Harmadszor lojális, a helyzetükkel elégedett társakat keresnek és sokszor találnak a bérbevevők között. Hasonló a helyzet a párt üdülőivel, vállalataival, újságaival, és kiadóival. Továbbá azért van a pártnak időre szüksége, hogy az ellenzék sorait minél jobban szétzilálja. Szinte nincs hét, hogy valamilyen újabb ellenzéki párt, szervezet ne bontana zászlót, egy-egy újabb újság ne kerülne az utcára. Ezzel is kettős célt ér el az MSZMP. Az országon belül is, de főleg a külföldre szóló propagandában ezt a tényt úgy állítja be, mint a szólás, szervezkedési és sajtószabadságot, az igazi demokrácia kiteljesedését. Azonban tisztán kell látnunk, hogy a szavakon kívül semmi, de semmi nem változik. Meggyőződésem, hogy az újonnan alakuló pártok vezetői és tagjai elkötelezett, öntudatos emberek, feltétlenül a megújulás szándéka vezeti őket, minden tiszteletem és megbecsülésem az övék. Azonban úgy érzem, minden újonnan alakuló párt az MSZMP malmára hajtja a vizet, az ellenzék sorait zilálja szét. Ezért engedik és talán támogatják is új pártok alakulását. Gondoljunk csak vissza az 1945- ös és a 47-es választásokra!? Ha az elkövetkezendő választásokon az MSZMP-vel szemben nem három-négy, hanem 25-30 párt indul, a választópolgárok megzavarodnak, a szavazatok megoszlanak és előfordulhat, hogy némi „kékcédulás”besegítéssel ismét a kommunistáké lesz a legerősebb párt. Tehát egyik fontos feladatunk, hogy a kommunistáknak ezt az időhúzó politikáját leleplezzük. Figyeljünk és ahol épületek átjátszását, pártemberek átmentését tapasztaljuk, a manipulációk helyét, címét írjátok meg szövetségünk sajtó és propaganda részlegének, hogy azokat összegyűjtve, konkrét adatokkal leplezhessük le az ügyeskedést. Az időhúzás mellett a párt másik manipulációja az ún. re-Borongós őszi nap volt. A Cuyahoga folyó völgyében terpeszkedő otromba vaskohók szünet nélkül lövelték a kormos füstöt az alacsonyan úszó felhőtengerbe. Az utcák lármás hangzavarában a lüktető városi élet dalolt. A színházak telt házak előtt játszottak. A rádiókban szünet nélkül bömbölt a jazz zene és a televíziók olcsó vadnyugatos tehenész filmekkel szórakoztatták a filmkedvelő közönséget.’ A hírekre mindenki csak félfüllel figyelt. A világváros lakói a megszokott mindennapi gondok mellett zavartalanul élvezték a békés évek áldásait, amikor váratlanul félbeszakadt a rádiók és televíziók műsora,és izgatott hangok jelentették, hogy Budapesten a békésen tüntető tömegbe a kommunista rendszer pribékjei belepuskáztak. Sok halott és sebesült van. A következő jelentés már harcokról szólt. „Magyarországon kitört a forradalom! A hős magyar nép élet-halál harcát vívja az orosz óriás ellen!” — jelentették a világlapok minden nyelven. Megdermedt az egész világ. Abban az időben négy magyar család lakott az utcánkban. Mindnyájan tudtunk egymásról, öregamerikás házigazdánk sorra megmutogatta a házakat, ahol új magyarok laktak. Látásból hamarosan felismertük egymást. Ha az utcán vagy az üzletekben szembekerültünk futó pillantást vetettünk egymásra, néha egy röjjke pillanatra szemünk egybekapcsolódott, mintha mondani akartuk volna, tudom, te is magyar vagy. Sokszor hallottuk egymást magyarul beszélni. Arra azonban mégsem vettünk fáradságot, hogy megszólítsuk egymást. Mindegyikünk el volt foglalva a saját gondjaival. No, meg az etikettnek is része volt benne. 1956. október 23-án aztán egyszerre minden megváltozott. A forradalom hírére mindnyájan az utcára siettünk és egymást kerestük. Örömmel mentünk egymás elébe, boldogan fogtunk kezet és mutatkoztunk be egymásnak. A szabadságharc csodálatos szelleme összehozott bennünket! Egymásra találtunk. A Buckeye útról egy öreg bácsika hozta a hirt, hogy vasárnap délután négy órakor, a University téren, a Kossuthszobornál nagy tüntetés lesz a szabadságharc mellett. Egyikünknek sem volt kocsija. Nem tudtuk, hogy hogyan megyünk oda, de éreztük, hogy ott kell lennünk, mert magyarságunk erre kötelez. Mikor vasárnap a University térre érkeztünk, a Kossuthszobor körül már hatalmas tömeg szorongott. A várakozás tetőfokra hágott. A türelmetlen embermoraj nem tűrt halogatást. A tiltakozó gyűlés elkezdődött. Meghatódva, felemelt fővel álltunk egymás mellett, mint sorkatonák, amikor a magyar himnuszt énekeltük. Mint a szikkadt föld az éltető esőt, úgy szívtuk magunkba a lelkesítő beszédeket. Mintha 1848 dicsőséges szelleme szállta volna meg form-szárny erősítése, sőt erőltetése, hogy a tömegekkel elfogadtassa, hogy a reform-kommunisták mások, jobbak, mint a nem reform-kommunisták. Nap-mini nap tanúi lehetünk annak, hogy azok a pártfunkcionáriusok, akik még egy-két éve is teli tüdővel szidták az 56-os „ellenforradalmat ”, és még egy-két éve is a szólásszabadság kezdeti kibontakozásakor a fehér terror lényével és kemény osztályharccal ijesztgették a tömegeket, százával, sőt ezrével ismerik fel magukban, hogy ők tulajdonképpen reform-kommunisták, Nagy Imre politikájának egyenes folytatói, és követői. Lassan megérjük azt, hogy kisütik ezek a reformerek, hogy csak azok voltak bűnösök, akik már meghaltak, Rákosi, Gerő, Münnich, Kádár és társai, mindenki más ártatlan és átalakul reform-kommunistává. És ha a tömegek „nem kapják be a horgot”, itt az újabb csali. Nosza, hozzuk létre a Münnich Ferenc társaságot, ahol kivénhedt ÁVH-sok és begyepesedett tudatú funkcionáriusok szorongatják rozsdásodó pisztolyaikat, riogatva a fegyvertelen tömeget a viszszarendeződés veszélyével. Vagy ha ez nem elég, alakuljon meg az igazi Marxi—Lenini Kommunista Párt, (Folytatás a 4. oldalon) a magyar szíveket. Százával jejentkeztek fegyveres szolgálatra. Nemcsak nőtlenek, de többgyermekes családapák is, hogy hazamenve segítsenek a nemzet szabadságharcában. A szabadság szellemétől megittasodva, boldogan tértünk vissza otthonainkba, hogy néhány nap múlva a keserű valóság józanítson ki bennünket. A hozsannát kiáltozó, virágot szóró nagyvilág népei az Egyesült Államokkal az élen, cserben hagyták a szabadságért életüket feláldozó magyar hazafiakat. Lélegzetvisszafojtva ültünk a televízió ernyője előtt, mikor a híreket mondták. Szemünk könnybe lábadt ahányszor a romokban fekvő főváros képe tárult elénk, feldúlt utcáival és megtépázott parkjaival. A gáládul legyilkolt ezrek, sebesültek, börtönökbe vetettek, az elhurcoltak jutottak eszünkbe és mellünkből hörögve tört fel a sóhaj: „Szegény Magyarország”. Megpróbáltatásokban gazdag évtizedek suhantak el azóta, és most, újból ránk köszöntött az ősz. A természet ismét magára öltötte a kaleidoszkóp káprázatos színeit. Mint sokszor az elmúlt évtizedek alatt, magánosán bandukoltam a University téren. Az ősz fanyarillatú virágai régi ismerősként köszöntöttek. Lépteim nyomán a fűben halkan zörgött a felkavart színes csalit. Néhány lépés és ott álltam Kossuth Lajos hatalmas bronz szobra előtt. Megilletődve néztem percekig. Megmagyarázhatatlan nyugtalanság ült szívemre és a múlt emlékei kísértettek. Lassú egyenletes, nehéz lépések zavartak meg gondolataimban. Mögöttem nagyot roppant egy kettétört száraz ág. Hirtelen megfordulva egy lovasrendőrrel álltam szemben. Leugrott lováról és hozzám lépett. Meglepetésemre magyarul szólt hozzám: „Gyönyörű szobor”. „Igen” — válaszoltam elismerő hangon. Mintha válaszomat nem hallotta volna, tovább beszélt: „Harminchárom évvel ezelőtt voltam itt először a szüleimmel, 1956- ban, a tüntetésen. Hét éves gyerek voltam akkor. Míg élek nem felejtem el azt a lelkesedést.” „Én sem”, mondtam csendesen, inkább magamnak, mintsem neki. Beszélgetésünket egy alacsonyan szálló repülőgép éles sikolya szakította félbe. A rendőrtiszt az órájára nézett. „Mennem kell, elszaladt az idő.” Azzal kezet nyújtott és felpattant á lovára. Észrevette, hogy megcsodáltam ügyességét, mert indulóban széles mosollyal az arcán — magyarázatképpen — büszkén megjegyezte: „Az édesapám kilences huszár volt!” , SZEDENITS JENŐ 1956 EMLÉKE MA IS KÍSÉRT T
